Úton vagyunk – Pór Károly publicisztikája

A LABDARÚGÁS ISMÉT BIZONYÍTOTTA, hogy olyan, mint a mindennapi életünk. Egyszer fenn, másszor lenn, de ha vannak világos célok és a céloknak megfelelő feltételek (egy futballcsapat esetében a játékoskeret minőségét és a hozzáértő szakmai stábot értve ezen), akkor tudatos, elkötelezett munkával, lépésről lépésre lehet haladni a cél felé. Hogy időnként egy-egy lépésnél megbicsaklik a lábunk, még nem jelenti azt, hogy rossz úton járunk. A magyar válogatott két októberi meccse ismét azt bizonyítja, hiába temették sokan Marco Rossi szövetségi kapitányt és csapatát a németek elleni 5–0-s vereség után, az együttes továbbra is jó csapáson jár.

A hollandok és a bosnyákok ellen is az látszott, a válogatottnak világos elképzelése van arról, mit szeretne játszani, hogyan akar eredményt elérni, és ehhez minden játékos, valamint a stáb is maximálisan hozzátette a maga részét. Az erőnket talán az mutatja a legjobban, hogy egy-egy rosszabb eredmény vagy időszak (az írek elleni tavaszi vereséggel kezdődő és németek elleni 5–0-s vereséggel záruló periódust tekinthetjük gyengébbnek) után képesek vagyunk megújulni. Az utóbbi időben a válogatottban gyengébben teljesítő, az októberi meccsek előtt meg is sérülő, Premier League-ben edződő Kerkez Milos helyén az NB I-es Puskás Akadémiából érkező Nagy Zsolt igazi vezérré tudott válni. A Gulácsi Péter távolmaradása után újra első számú kapussá váló Dibusz Dénes fontos pillanatokban mutatott be nagy védéseket, Nikitscher Tamás személyében pedig a bennmaradásért küzdő Kecskemétből be tudott épülni olyan, szeptemberben bemutatkozó futballista, aki mindkét mérkőzésen kezdőként sokat hozzátett az összteljesítményhez. A legutóbbi két találkozón pedig további két játékos debütált: a diósgyőri Gera Dániel és Szűcs Kornél a Plymouthból, így már 41 újoncot avatott Rossi a 2018 óta tartó kapitányi időszakában, ez a szám ismét jól jelzi azt az építkezést, amely a válogatottnál évek óta zajlik. Ugyanakkor a jelen eredmények értékeléséhez muszáj mindig egy kicsit a múlt felé is fordulni, hogy mindenki megérthesse, honnan hova jutottunk. Erre volt tökéletes alkalom a hollandok elleni mérkőzés…

Én már úgy nőttem fel, hogy a hollandoktól mindig kikapunk. Persze ezzel nem voltam egyedül péntek este a Puskás Arénában helyet foglaló több mint ötvenezer szurkoló között, a Hollandia elleni Nemzetek Ligája-meccsünkön. Amikor 1984-ben nyertünk Rotterdamban, még csak egyéves voltam, az akkori meccsről így nem lehetnek emlékeim. Azokról viszont nagyon is vannak, amelyek utána következtek.

Amikor az NL-találkozó előtt végignéztem az elmúlt csaknem negyven év kilenc találkozójának eredményén (mind a kilenc meccsen kikaptunk), a kapott góljaink kapcsán (összesen 38) úgy éreztem magam, mint amikor első osztályban számolni tanítják a gyereket egytől nyolcig… Az elején még csak egy nullára kaptunk ki, aztán kettő nullára, később pedig négy, öt, hat, hét (ha nem is ebben a sorrendben) és legutóbb, napra pontosan 11 évvel a pénteki összecsapást megelőzően, már nyolc gólt kaptunk, csak a három maradt ki valahogy, mondjuk, nem hiányzott. És ahogy visszapörgettem az eseményeket, csak úgy sorjáztak az emlékek.

2010-ben, amikor a 6. percben Dzsudzsák Balázs Amszterdamban meglőtte az egyik legszebb gólját a válogatottban a hosszú sarokba, amivel vezettünk, az egész szerkesztőség talpra szökkent örömében, aztán ahogy jöttek egymás után a holland gólok, szép lassan mindenki helyet foglalt, amikor a 78. percben Arjen Robben belőtte a hatodikat, legszívesebben a tévét is kikapcsoltuk volna. 2011-ben az 5–3-as hollandiai meccs online tudósítását én írtam, és nem győztem kapkodni a fejemet. Amikor 0–1 után fordítottunk, már kezdtem elhinni, hogy talán most sikerülhet… Nem sikerült, de az legalább jó meccs volt. Nem úgy, mint az azt megelőző 0–4 és az azt követő 1–4. Sosem felejtem el, a régi, ütött-kopott Puskás-stadionban mindkét találkozón még kígyóztak a sorok a mobil WC-k előtt (akkoriban gyakran előfordult, hogy különböző okok miatt nem lehetett használni a mosdókat), amikor a második félidő elején belőtték a harmadik góljukat is a szélvészgyors hollandok, és el is dőlt a mérkőzés. Amikor egy-egy holland, például Wesley Sneijder vagy Robin van Persie ritmust váltott, és megpróbálták a mieink üldözőbe venni őket, olyan érzése volt az embernek, mintha Trabanttal (akkoriban még poroszkált néhány a magyar utakon) „iramodnánk” egy Porsche nyomába. Amikor pedig tizenegy esztendeje a 8–1-es végeredményt beállító Robben vigasztalta az öngólos Devecseri Szilárdot, az már tényleg mindennek az alja volt. Kevés fájdalmasabb pillanatot tudok nagy hirtelen felidézni a magyar futballmúltból. Amikor a hollandokkal találkoztunk, mindig olyan érzése támadt az embernek, mintha ezek a narancssárga mezesek valami egészen más sportágat űznének, mint a mieink – generációk nőttek fel ezzel az érzéssel Magyarországon az elmúlt négy évtizedben.

Ilyen előzmények, na meg a németektől elszenvedett szeptemberi vereségünk után, tudva azt, hogy a legutóbbi Eb-n és vb-n is milyen, kimondottan jó futballra volt képes a holland csapat, nem sokan bíztak abban, hogy most lehet keresnivalónk ellenük. Nem véletlenül mondta azt a kisebbik fiam, amikor néhány hete felvetődött, hogy családostul menjünk ki a mérkőzésre, hogy ő nem akarja látni élőben, ahogy kitömik a kapunkat a hollandok. A meccsre menet pedig találkoztam egy férfitársasággal, mely legifjabb, tíz év körüli tagjának magyarázták a többiek (alighanem az apa és a nagyapa): „Ha közös fotót akarsz Szoboszlaival, akkor valahogy még a meccs előtt lenne jó fényképezkedni, mert a nulla négy után már úgysem lesz kedve semmihez.”

Hát ez nem az a mérkőzés volt, és nemcsak azért volt más, mint a korábbiak, mert ezúttal nem narancssárgában játszottak a hollandok… A mieink rögtön az elejétől próbálták felvenni a vendégek tempóját, a védelemben mindenki nagyon fegyelmezetten tette a dolgát, és az óriási labdabirtoklási fölénye (25 perc után 84 százalékban volt náluk a labda, és a folytatásban is hetven fölött maradt) ellenére az elején mi lőttünk kapufát Sallai Roland révén, majd ugyancsak Sallai megszerezte a vezetést Nagy Zsolt mesteri beadása után.

Igazi csapatként harcoltak a mieink, mindenki kivette a részét a védekezésből, és megvoltak a gyors átmenetek a labdaszerzések után támadásba. Ilyen akcióból született a gólunk is Szoboszlai Dominik labdaszerzése után, ám a második félidőben Schäfer Andrástól is láthattunk olyat, hogy labdaszerzés után végigsprintel az ellenfél térfelén. Ezek a ritmusváltások és bátor megindulások hiányoztak tőle mostanság. A küzdést, a győzni akarást, a csapategységet jól példázta az a jelenet is, amikor a hollandok a tizenhatosunkon belül közvetett szabadrúgáshoz jutottak, mind a 11 játékosunk felsorakozott a gólvonalunk elé, majd Dibusz előrelépett a sokaságból, és megfogta a labdát. Egy mindenkiért, mindenki egyért! El kell ismerni, ezúttal szerencsénk is volt, ennél a helyzetnél is, meg akkor is, amikor a második félidőben Varga Barnabás lent maradt, és Fiola Attila ki akarta rúgni a labdát, ám az ellenfélhez passzolt a tizenhatosunk előtt, könnyen gólt kaphattunk volna, de elrontották a helyzetet a hollandok. Ennyi szerencse azonban járt nekünk az elmúlt meccsek után.

Azon persze bosszankodhatunk, hogy a végén az akkor már tíz emberrel játszó vendégek egyenlíteni tudtak egy kapu elé ívelt szabadrúgásból, illetve az abból következő fejesből, ám a meccs képe alapján reális eredmény született. A mieink a 90 perc nagy részében szinte egyenrangú ellenfelei tudtak lenni a világ közvetlen élvonalába tartozó és a legnagyobb sztárjait pályára is küldő, tehát a mérkőzést igenis komolyan vevő holland válogatottnak.

Ez a hollandok elleni mérkőzés a megelőző majd’ negyven év szenvedése után igazi futballélmény volt, és a hétfői zenicai találkozóval együtt reményt ad arra, hogy ennek a válogatott világos célja van a 2026-os vb-selejtező előtt, amelynek elérésért mindent el is fog követni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!