Az első távozó – N. Pál József publicisztikája

Régi meccsrészleteket nézek, többedszerre már. 1953. november 25-i az egyik, az „évszázad mérkőzése” harmincötödik perce pereg, tüneményes a magyar csapat, 4:1-re vezetünk. Puskás és Hidegkuti trükközik, az utóbbi lövését blokkolja a védő, angol támadás indulna, ám Zakariás lefüleli az átadást, Czibornak adja előre, ő meg vissza hozzá a levegőből, a reá futó angol feje fölött. A zongoracipelőnek mondott fedezet ballal venné át, de a visszarohanó Matthewst érzékelve elegánsan átlépi a labdát, s lefordulva jobbal passzol Lórántnak, miközben a „nagy varázsló”, a cselkirály nagy rössel fut bele a semmibe.

A másik 1954. július 4-én Bernben készült, a világbajnoki döntő tizenegyedik percében. 2:0-ra vezetünk, ember nincs, aki ne Magyarország diadalára fogadna ekkor, midőn a bal oldalra keveredett német jobbszélső, Helmut Rahn beadásfélével kísérletezik a tizenhatos sarkától hátrébb ballal laposan. Esik az eső, megcsúszhat a labda, Buzánszky, Lóránt előtt is elsuhan, ki is menne tán a túloldalon, ám a visszafutó Zakariás csúszva jobbal még éppen beleér, így lesz Morlocknak szinte tökéletes, aki a kimozduló Grosicsot megelőzve a jobb sarokba tuszkolja a bőrt. 2:1 – újabb nyolc perc múltán már 2:2 – az állás, minden megfordul, s mi azóta is siratjuk, ami alighanem örökre elveszett. Istenem, ha – mondjuk – csak öt-tíz centivel gyorsabb lett volna abban a pillanatban a mi fiunk! De nem volt gyorsabb!

Igen, Zakariás József e két mozzanat azonos szereplője, az Aranycsapat – az emlékezetünkbe vésődött alapcsapat – „szürke eminenciása”, aki a legkevesebbszer (harmincötször) lett válogatott, akit a legkevésbé emlegettek, emlegetünk, s a leginkább titokzatos alak egyben, aki a legelsőként – ma ötven esztendeje, 1971. november 22-én, élete negyven­nyolcadik évében – ment el a tizenegy legenda közül. Grosicson, Buzánszkyn és Lóránton kívül csak ő nem szerzett gólt a nemzeti tizenegyben, ő volt, akire szorgos játékosként gondolt mindenki, aki – meglehet – nem is a poszt elsője volt idehaza (MTK-s társát, Kovács Imrét biztosan nem előzte meg), ám a gárda mégis vele a pályán lett a legjobb kétségtelenül.

Több emlékezés meg a fölidézett londoni jelenet eleganciája is bizonyítja, hogy a technikai képességnek sem volt híjával, akadt, aki a labdaművész szót említette vele kapcsolatban, s ha nem is Lantos-szerűen nagyot, de mindkét lábával remekül rúgott, és egészen kiválóan helyezkedett. S ami a lényeg: tudását a csapat szolgálatába állította egyértelműen, a fegyelem példája volt, a reá bízott ellenfelet – a 6:3-nál Taylort például – kivette a játékból rendszerint, s a maga kikalapált helyén forradalmasította a játékot is bizony. A Bukovi Márton kiötlötte és a Sebes Gusztáv által is alkalmazott 4–2–4-es, a futballt új vágányra tevő formációban ő lett a „beállós”, a negyedik hátvéd Lóránt és Lantos között, a világklasszis Bozsik inkább támadott, ő inkább védekezett, s ama csapatban erre volt szükség, Helsinki óta mindenképpen. Az olimpia olaszok elleni nyolcaddöntőjétől ('52. július 21.) a vb-fináléig megesett huszonkét válogatott meccs közül kétszer (egyszer – '53. október 4-én – két országok közti találkozót rendeztek egy napon, egyszer – Dél-Korea ellen – lázas betegség miatt) hiányzott csupán, ám 1954. július 4-e után nem játszott többet!

Hát, igen! 1954. július 4. Zakariás életének nagy titka, s sorsának sohasem földolgozott traumája is alighanem. Nem tudok róla, hogy a sajtóban vagy egyéb nyilvánosság előtt őt állította volna pellengérre a kudarcért valaki, de nekem, ha a másodikként fölidézett jelenetet, a labdáért való, csak pár centivel rövidebb csúszást látom, mindannyiszor megsajdul a szívem. Istenem, ha előrébb van az a láb, szögletre megy a labda, vagy Grosics ölébe gurul! Mi történhetett? Még a többieknél is fáradtabb – mindenki az volt a százhúsz perces, idegölő elődöntő után –, tompább lehetett, lassabban reagált Zakariás?

Mi járt a fejében, ha arra a napra gondolt, nem tudhatom, de hogy nemigen volt képes beszélni róla, abban biztos vagyok. Ez a nagycsaládban (tízen voltak testvérek) fölnőtt budafoki susztergyerek, aki a nincstelenségből ért a világ tetejére akkor, aki folyvást olvasott, tájékozódott, s szinte idegenvezetőként szolgált a külföldi utak során, aki jól énekelt, zongorázott, s remekül beszélt, adott elő az emlékek szerint, vajon hogy érezhette magát, ha a világbajnoki ezüstre nézett – ha látni bírta egyáltalán?

Nem hiszem, hogy volt (a „kiegészítő” játékosokat is beleértve) annak a csapatnak egyetlen tagja, aki ama kudarc traumatikus emlékét ne hordta volna a szívében mindhalálig. Lehet, akadt, aki fájdalmát hallgatással, melankóliával, tettetett harsánysággal vagy humorral födte volna el, de hogy a békesség kegyelme mindőjük lelkéből hiányzott, állítani merem. A tizenegyből hatan korán mentek el, jórészt innét a hatvanon! (Lantos a hatvankettediket járta.)

S közülük ő a legelébb! Nem állítom persze, hogy e halálok oka az elveszített döntő volt egyértelműen, ám hogy a szívmélyi béke hiánya az életakaratot s vele az egészséget roncsolhatja lassan, az bizonyos, ha harmóniában, szerető környezetben él az ember, akkor is. Hogy élt Zakariás 1954 után, nem tudom pontosan. Mondom, soha többé nem lett válogatott, s hogy közölte-e valaki a közvetlen okot vele, nincs róla információm. Hírlik, aktát nyitottak róla, minden lépését figyelték, s ezt el is tudom képzelni bizony. Klubjában játszott még, aztán '57 tavaszától onnét is kikopott harminchárom évesen, s a másodosztályú Egyetértésbe ment „levezetni”. Kapott kocsmát „gebinbe”, ami szokás volt a klubban, majd Szigetszentmiklóson lett edző, távol a nyilvánosságtól, csendesen. Aztán Afrikába küldték, hogy Guineának, a „fejlődő országnak” csináljon focit, ott élt 1961–1967 között, s egyik évben még a családja is kimehetett hozzá! Mire jutott? Mondják, kezdetben a kígyókat hajigálta le a pályáról edzés előtt, s mikorra hazatért, harmincezres stadion épült, a válogatott meg a mexikói olimpia ('68) résztvevője lett. Idehaza az Erdértnél dolgozott, edzette is a kicsi csapatot, majd rosszul lett, az őt ismerők szerint váratlanul, hisz' makkegészségesnek mutatkozott addig. Leánya vallomása szerint két hétig volt kórházban, kiderült, elmeszesedtek az erei, s halálát a műtét közben föllépett agyembólia okozta. Lehet, a gyötrelem dolgozott alattomos csendességgel benne, s ami reá tört, a vég volt csupán?

Akad értelmezés, sejtetés inkább, ami valóságos krimit kerít a történet köré, e szerint Zakariás azért halt meg hirtelen, mert „sokat tudott”, s féltek valakik, hogy „elszólja” magát. Miről tudhatott sokat, elképzelni sem lehet. A vb-döntő „eladásának” mélyre ásott históriájáról? Ezek szerint a meccset a magyar vezetőség – a döntő előtti éjszakát a szobáján kívül töltő – Zakariást „bevonva” adta volna el? Mercedesekért (kombájnért, traktorért), ahogy a legenda járta, s hébe-hóba járja azóta is? Szóval: Zaki az éjszakát nem is a csinos szobalánnyal (vagy annak mutatkozó hölggyel), hanem más fontos emberek társaságában töltötte volna el, akik a „magasabb szempontokról” győzték meg őt? Csak őt vagy másokat is? S e titkot féltőknek lett a halál „köszönhető”, több mint tizenhét évvel a történet után?

Azt az éjszakát – ha igaz a történet – nemcsak Zakariás töltötte „ébren”, s róla is csupán Czibor –előbb név nélkül, majd névvel vállalva – állította Bocsák Miklós könyveiben (Kocsis és Czibor, 1983; illetve: Aranykönyv, 2007). Miért tette (ha tette), ha nem a világbajnoki döntőről lenne szó, azt mondanám, csak saját lelkiismeretére tartozott. Mert a győzelmet készpénznek vevő – a magyar párt- és futballvezetőség is annak vette! – csapat némely tagjának esetleges „kimaradása” a kudarcnak csak az egyik s nem is a leglényegesebb oka lehetett. Miért kaptunk ki, a titok roppant összetett, erre egyetlen válasz nem létezik!

Ám valami – túl ama meccsen – nem hagy nyugodni. Nagy László és Kormos István, Simon István és Szabó István, Huszárik Zoltán és Latinovits Zoltán, Váci Mihály s más nemzedéktársak halála ötven körül, meg az is, hogy a szív, az agy, az idegrendszer miért mondta föl ily sokaknál a szolgálatot idő előtt? Lórántot, Lantost, Bozsikot a szíve, Budait az agyvérzés, Kocsist meg ki tudja, mi – szerintem az életakarat hiánya – vitte el fiatalon. Zakariás meg úgy ment el, ahogy élt, játszott: észrevétlenül, csendesen.

Újabb történelmünk főbekólintó tanulsága ez is, azt hiszem. Zakariást, Zakit meg a Jóisten nyugosztalja, s ő hozzon békét emlékére!

Ám az a pár centi, az örökre hiányzik nekem!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!