Szégyen helyett büszkeség – Pór Károly publicisztikája

Valami megváltozott. Ülök a Puskás Arénában a magyar–angol meccsen, majd nézem három nap múlva az olasz–magyar mérkőzést, és azon kapom magam, hogy nem izgulok, nem rágom a körmöm, nincs gyomoridegem, hogy mikor kapunk gólt. Nincs az a fájdalmas, sokszor megalázó érzésem, ami a klasszisjátékosokat felvonultató csapatokkal szemben évtizedekig megvolt, kezdve a ­jugoszlávok elleni 1–7-től a hollandokkal szembeni 1–8-ig, hogy „ezek” azt csinálnak velünk, amit csak akarnak, annyi gólt rúgnak, amennyit nem szégyellnek. Vagy a svédek ellen, amikor mindenki tudta, a végén úgyis jön majd a szokásos Ibra-gól és megint mi húzzuk a rövidebbet. Persze ez nem jelenti azt, hogy időnként nem szaladunk bele egy-egy nagyobb pofonba, ha elfáradunk és nem bírjuk a meccs végét, mint az Eb-n a portugálok vagy a vb-selejtezőn itthon az angolok ellen. De ez minden csapattal előfordulhat, lásd a napokban a svájciak is négyet kaptak Portugáliában, a lengyelek meg hatot Belgiumban. Viszont az elmúlt három évben egyre inkább azt érzem – gondolva a horvátok legyőzésére vagy a franciák és a németek elleni Eb-meccsekre is –, amit Gareth Southgate is mondott múlt szombaton, hogy bizony ellenünk ma már a topcsapatok is megszenvednek, ha nem tudják a legjobbjukat nyújtani. Már nincs az a macska-egér harc jellegük az ilyen meccseknek, mint korábban.

Hallva azt, hogy Erling Haaland átigazolása mindennel együtt – ideértve a játékos öt évre szóló szerződését és az ügynöki jutalékokat – 300 millió eurójába is belekerülhetett a Manchester Citynek, Kylian Mbappét pedig még ennél is jóval nagyobb összegért tudta maradásra bírni a PSG, sokan azt hihetik, hogy a labdarúgásban ma már tényleg minden a pénz körül forog. Ugyanakkor éppen az angol és a francia csapat az élő példa arra, hogy az eurómilliók önmagukban még nem jelentenek garanciát a legnagyobb szakmai sikerre, a Bajnokok Ligája-győzelemre. Mindkét klubot dúsgazdag arab tulajdonos irányítja, de a BL-serleget nem tudják megvenni, az idén még csak a fináléba sem sikerült bejutnia egyiknek sem.

Ez a bizonyítéka annak, hogy beszélhetünk bármekkora költségvetésről, bármilyen értékes keretről, a futballban az eredmények továbbra is elsősorban a pályán dőlnek el. Persze a háttér és egy játékoskeret erőssége alapvetően befolyásolja az erőviszonyokat. Ám az, hogy a macedónok elütötték a vb-részvétel lehetőségétől az Európa-bajnok olaszokat, vagy hogy a magyar válogatott jó fél éven belül négy pontot szerzett az Eb-2. angolok ellen, mutatja, a Transfermarkton a játékosok értékét jelző számok nagysága egy meccs alatt semmit sem számít. Ha keveset futsz, ha nem tudod nagy számban megnyerni a párharcaidat, ha a kaput is alig találod el és gyengébben játszol, mint az ellenfél, akkor jó eséllyel ki fogsz kapni.

Ugyanakkor, akár a topklubok és a világ közvetlen élmezőnyébe tartozó válogatottak, akár a feltörekvő „kis” csapatok felől is közelítjük meg a sportágat, azt látjuk, hogy a labdarúgás alapvetően örökös építkezés, vagy ha úgy tetszik, fejlődési folyamat, és ahogy a világ változik, úgy alakul át időről időre a játék is. Néhány évtizede például még el sem tudtuk volna képzelni, hogy egy napon a Chelsea lesz papíron a világ legjobb csapata, tavaly mégis klub-vb-t nyert. A londoniaknál is hosszú alkotási időszak vette kezdetét Roman Abramovics 2003-as megjelenésével, ami után az első BL-trófeára kilenc, a másodikra még kilenc évet kellett várni. Most a távozásával egy másik periódus jöhet, könnyen lehet, hogy egy ideig újabb trófeák nélkül.

Vagy ott van az AC Milan esete. Ki gondolta volna 2011-ben, amikor 18. alkalommal lett bajnok a csapat, hogy a következő scudettót csak 11 esztendő múltán szerzi meg? És ki hitte volna akkor, hogy a következő bajnoki cím megnyerésekor már nem világsztárok sora – a 2000-es években négy brazil, az egyaránt aranylabdás Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho és Kaká is játszott a Milanban –, hanem többségében lelkes, a nemzetközi porondon még rutintalan fiatal (leszámítva Olivier Giroud-t és Zlatan Ibrahimovicot) alkotja majd az együttest.

És azt tudták, hogy a Salzburg 2005-től kezdve – akkor vásárolta meg a Red Bull a klubot – 11 sikertelen selejtezős próbálkozás után szerepelhetett először a BL csoportkörében 2019-ben? A most befejeződött idényben pedig már odáig jutott a csapat, hogy a csoportkört túlélve bejutott a legjobb tizenhat közé – a Salzburgnál és a testvércsapatnak mondható RB Leipzignél az elmúlt több mint tíz évben történt építkezés a legjobb példája a tudatos, a tehetségek felfedezésére alapozó üzletpolitikának.

Válogatott szinten pedig az elmúlt évtizedek legnagyobb fejlődését a görög és a török csapat mutatta be, hiszen amíg korábban egyáltalán nem számítottak tényezőnek a nemzetközi porondon, 2004-ben Görögország Eb-t nyert, Törökország pedig 3. lett a 2002-es vb-n. Persze épp az ő példájuk mutatja azt is, hogy a csúcsra nemcsak feljutni, ott maradni is nehéz: jelenleg mindketten csak a Nemzetek Ligája C-ligájában szerepelnek, a törökök 2002 óta nem is tudtak kijutni a világbajnokságra.

Az előző példák mind azt támasztják alá, hogy a sportág folyamatosan változik. Ez nem kosárlabda, ahol szinte mindig mindent az amerikaiak nyernek meg, vagy jégkorong, amit a föld jelentős részén egyáltalán nem is űznek. A labdarúgásban éppen az a szép, hogy tudatos szakmai munkával, megfelelő kiválasztással, illetve utánpótlás-neveléssel olyan csapatok is oda tudnak érni a legjobbak közé, amelyekről korábban nem is hittük volna, de ugyanúgy el is tudnak tűnni nagy futballnemzetek a térképről. Ki gondolta volna 1954-ben, amikor története második vb-döntőjét játszotta (és veszítette el) csapatunk, hogy lesz idő, amikor egymás után kilenc világbajnokságot is a magyar válogatott nélkül rendeznek majd meg? (Igen, az idei, katari torna sorozatban már a kilencedik lesz nélkülünk.)

Viszont azt sem gondoltam volna, amikor majdnem napra pontosan négy évvel ezelőtt először meccsre vittem a fiaimat és az ausztrálok ellen minden elképzelést nélkülöző játékkal itthon kikaptunk 2–1-re (az volt a Rossi-éra előtti utolsó mérkőzés), hogy hamarosan az aktuális vb- és Eb-érmesekkel is tudunk majd szoros, ki-ki meccseket játszani. Mindehhez kellettek a megfelelő körülmények, stabil háttér, minden igényt kielégítő edzőközpont és új nemzeti stadion, és ami az egyik legfontosabb: Marco Rossi személyében egy olasz építőmester, akinek ugyan nem állnak a rendelkezésére Haalandok vagy Mbappék, de folyamatosan keresi a legjobb téglákat. Szoboszlai Dominiktól, Schäfer Andráson és Szalai Attilán át Callum Stylesig és Vancsa Zalánig egyfolytában próbálgatja, hogyan lehet még erősebb, még jobb, még ellenállóbb a válogatottunk, miközben olyan játékrendszert alakított ki, amelyikben mindenki tudja, hol a helye, mi a feladata.

Persze a következő szint az lesz, amikor amellett, hogy a legjobbakkal szoros meccset játszunk, egy Albánia szintű ellenfelet is meg tudunk verni tízből mondjuk hatszor-hétszer. Amihez több, magasabb szinten játszó játékosra, kiegyensúlyozottabb teljesítményekre, kreatívabb támadójátékra is szükség lesz. Az irány mindenesetre jó, mert most már abban a reményben indulhatok el a fiaimmal ma a németek elleni Nemzetek Ligája-mérkőzésre, hogy ismét egyenlő ellenfelei leszünk egy klasszisok sorát felvonultató válogatottnak, és szégyen­érzés helyett büszkén mondhatom majd a lefújás után, az eredménytől függetlenül: „Látjátok, ez a csapatunk!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!