Ismerkedés a való világgal

Nálunk természetesen minden más. A válogatott meccsei már csak egy bizonyos szint fölött érdeklik a tv-ket. Sajnos leginkább a vetélytárs szintje a meghatározó. Ezúttal egy Izland elleni parti senkit sem villanyozott fel annyira, hogy kiadjon érte ötmillió forintot. Ahogy mondani szokták, egy tv-társaságnál ennyiért a világítást sem kapcsolják fel, amúgy. Most már a nemzeti tizenegy sem méltatik ennyire. Lehet dühöngeni – alapvetően ez a való világ.Ez persze a felszín – a kérdést úgy is fel lehetne tenni: manapság, amikor a média, s ezen belül a képernyős műfaj számít a negyedik hatalmi ágnak, elfogadható-e értékmérőként a különféle csatornák sportpolitikája? Vagyis: a magyar nézőt tényleg annak kell érdekelnie, ami X csatornából eléömlik, vagy feltételezhető róla: nézne ő mást, csak éppen ezt kapja. Nem könnyű eldönteni. A mutatók szerint a legócskább szappanopera is jobban leköti az embereket, mint a legnemesebb sportküzdelem. Délután öt után a nívótlanság üli a torát napszám, mégsem lehet vele szembeállítani bármilyen színvonalas meccset – mert a nézettség nem igazolja utóbbi létjogosultságát, legalábbis nem a képernyőn. A népet pedig nem lehet leváltani, ha hosszú évek visszataszítóan fáradságos munkájával ránevelték, hogy a brazil nyálfolyamokra legyen kíváncsi, úgy Ronaldo szambázhat jövő karácsonyig, akkor sincs igazi sansza Magyarországon. Ezek után Tököli esélyei érthetően minimálisak.Arról is lehetne vitázni, mennyire igazságos az egyes csatornák sporton belüli egyensúlyozása, mennyire etikus kizárólag a habra utazni, a levet pedig meghagyni a lehagyottaknak. A köztévé próbálkozik, a mindenhatónak mondott mutatók azonban nem mellette szólnak, ráadásul ha anyagi helyzete megrendül, nemcsak a helyszíni hangról, de a képről is lemond. És a kör kezd bezárulni: egy sportág esélyeit a szponzorszerzésnél hatványozottan növelné, ha egy kereskedelmi csatornát tudhatna maga mögött – ám azok csak a legritkább esetben sorakoznak fel, náluk ugyanis ezt nem vállalkozásnak, hanem segítségnyújtásnak tekintenék, abból meg nem kér a főkönyvelő.Jó-jó, éppenséggel mi is magunkba fordulhatunk értékmérés terén, például a múlt héten vb-t nyert Majthényi Szabolcs és Domokos András ürügyén. Amikor hét éve először győzött a két vitorlázófenomén, tőlük harsogott minden, ordító címek, naponta riport a rádióban. Igaz, januárban versenyeztek, minden más a hó aladt szunnyadt. Most, szeptember elején a kajak-kenu-vb s futballesemények árnyékában címlapunkon oldalra, alulra szorultak. (A magyar sporton belül is, minden tekintetben, elvégre a repülő hollandi nem olimpiai szám.) Pedig ugyanazt érték el, mint hét éve. A ’96-os, fonyódi vb idején közelről láthattam, milyen elképesztő teljesítmény egyetlen futamot is végigcsinálni abban a hajóban. Ám ez csak télen igazán számottevő, szeptemberben kevésbé. Olcsón el lehet intézni annyival: minden relatív. Pedig alapvetően ez az igazság itt is, a tv-k tekintetében is. Amit az is jól illusztrál, hogy az egyik kereskedelmi csatorna híradója egyetlen mondatot sem bírt Majthényiék aranyérmére pazarolni.