Akinek tényleg kijár a tisztelegj

– Kéri ezt a serleget? Magának adom.
– Á, köszönöm, jó helyen van ez itt.
– A pólósok kapták, elkezdtek ők is rendesen termelni. Büszke is vagyok rájuk, mint minden egyes Honvéd-sportolóra. Arra, hogy versenyzőink az idén újabb hét vébé és hét Eb-arannyal gazdagították a gyűjteményünket.
– Tíz éve az egyesület elnöke, ennek apropóján ültünk le itt az irodájában beszélgetni. Nézek, nézek, sehol egy eldugott pezsgősüveg, szerpentin, konfetti, semmi jel nem utal arra, hogy megünnepelték volna ezt a jubileumot.
– Nem ünnep ez, kérem, hanem állapot.
– Semmi számvetés, emlékezés, anekdotázás?
– Anekdotázunk mi folyton. Van mire emlékezni, jó a memóriám, annak idején egy verset rádión keresztül tanultam meg. Amúgy annál hiúbb ember vagyok, hogy ne számoltam volna össze az éremgyűjteményünket. Büszkén mondhatom, amióta én vagyok a Honvéd elnöke, 293 érmet nyert az egyesület, az olimpiákat, a vébéket és Eb-ket tekintve. Emellett Boczkó Gábor idén a századik Eb-aranyat szállította. Ha így vesszük, a nagy Honvéd időszakában nem volt a százalékos arányt tekintve ilyen eredményes a klub, magyarán a nehézségek ellenére relatíve eredménynövekedés mutatkozik.
– Hála a jó vezetésnek?
– Inkább annak, hogy minden szakosztály élén olyan megszállott fickók dolgoznak, akik százszázalékosan elkötelezettek a saját sportáguk mellett. Én nem is szólok bele a szakmai munkába.
– Hanem?
– Az a kötelezettségem, hogy a feltételrendszerüket biztosítsam, amit meg lehet tenni gazdaságilag, azt megtegyem. A szponzorációs háttérben kell segítenem, valamint beépülnöm a szövetségeknél, olyan állami és társadalmi szervezeteknél, ahol a Honvédnak kell a pozícióját erősíteni. Ez az utóbbi években különösen jól működött. Elismerték a mentalitásom, hogy nem vagyok hőbörgős, veszekedős, így mindenféle pozíciót tudtam szerezni, ami tudom, a Honvéd elnökének szól elsősorban, de úgy érzem, ott van mögötte a személyem is.
– Azt mondják, a nyugodtság mintaképe. Azért csak ki lehet hozni a sodrából valamivel?!
– Nehezen. Konfliktusmentes a kapcsolatom a szövetségekkel, az más kérdés, hogy az igazgatóimnak vannak olyan bajai, amelyeket rajtam keresztül kell levezetniük… Néha idegesek, én meg nyugtatgatom őket. Igazán ők tudják elmondani az elmúlt tíz évről a tapasztalatukat, a Honvéd nem rólam szól, ez nem személyi kultusz. De a klubnak van egyfajta kohéziós ereje, beképzeltség nélkül merem mondani, hogy az én személyiségemmel összefügg, nem engedem őket veszekedni, nem ugranak egymásnak, ide leül velem szembe a vízilabdázó, a vívó, a kajakos, Molnártól kezdve Balogh Gáborig, Nagy Timin át bárki, az biztosan úgy áll föl, a legfontosabb a klub, a szakosztály.
– Honvéd, honvédség, keressük a párhuzamot?
– A Honvédelmi Minisztérium tesz javaslatot az alapszabályunk szerint a mindenkori társadalmi elnök személyére, jól van ez így. Nézze, negatív a politikai hangulat az országban, azt hiszem, de én nem foglalkozom vele, a miniszter szeresse a sportot, törvényesen amit meg lehet adni, kapjunk meg. Mi a túróért viselném a Honvéd nevet, ha nem lenne közünk a honvédséghez. A BKV Előréről is mindenki tudja, hogy az a BKV-nek a csapata.
– És van ingyenbérletük!
– Itt meg nem visznek el katonának…
– No igen, ez is egy szempont.
– A kezdet kezdetén próbálkoztam, hogy lehetne a Honvéd presztízsét, az emberek elképzelését megváltoztatni az egyesületről, úgy voltak vele, a Honvéd az uralkodó osztály kegyeltje, ha azt akarták, jó csapatuk legyen, bevonultatták katonának az illetőt, így tudott nyerni a röplabda- vagy a kosárlabdacsapat. Amikor elnök lettem, behívtam az akkori olimpiai világ- és Európa-bajnokokat, mindegyiküket megkérdeztem, hogy kötődik az egyesülethez.
– Az eredmény?
– Azon kívül, hogy itt kaptak fizetést, semmi érzelmi húr. Elkezdtem hát kutatni a magánéletükben, no nem inkorrekt módon, hanem olyan értelemben, hogy hol lehet esetleg csatlakozási pontokat találni. Magam mellé tudtam állítani Fórián Évát, Fábián Lacit, Martineket, Gyulayt, annak ellenére, hogy aztán ő elment, de békében ment el tőlünk. Büszke voltam, vagyok arra, hogy az élsportolók mind szívesebben jöttek, jönnek ide segítségért vagy éppen pusztán beszélgetni hozzám.
– Miért éppen a Honvéd?
– Családi kötődés. Belém nevelték. Amióta az eszemet tudom, honvédos vagyok. Hetvenegyben koronglövő-edzőként kerültem a körforgalomba, Gombos Karcsi nevelőedzője voltam. Az azóta elmúlt harmincegy esztendőben óriási energiát fordítottam a hazafias nevelésre, mind edzőként, tanárként, mind elnökként. Helyére kellene tenni ezt a kérdést, ne gyűlöljék az emberek a katonát, legyen tisztelete ennek a hivatásnak. Én tényleg szolgálom, nem beképzelt demagóg szöveg, szolgálom a Honvédot. Beteg lennék, ha nem csinálhatnám, sokszor beteg vagyok, hogy csinálom, ötvenhetedik évemben járok, ezt már nem lehet megváltoztatni, ezt küldetésnek veszem.
– Látom, élvezi is ezt a küldetést, úgyhogy előre a huszadik évforduló felé? Azt csak jobban megünnepelné!
– Nem hiszem. Nézze, ha a pozícóban lévő elnök nem csinál őrültséget, mindig kedvezőbb a helyzete. Ha most akarnék egy nyílt közgyűlést, közfelkiáltással megválasztanának szerintem. A folytatás a Honvédelmi Minisztériummal való kapcsolattól is függ, tanácsadó vagyok a minisztériumban, meglátjuk, mit hoz a jövő. Pillanatnyilag 2004. december 31-ig gondolkozom, addig szól a mandátumom, bármilyen nem szakmai szerződést csak addig kötök, vállalok. De azt kijárom, hogy a jövő évi közgyűlés foglalkozzon elnökválasztással, a leendő elnök személyével, az nem lenne jó, ha az olimpiai felkészülést bármi megzavarná. Nem nagy dolog az elnökválasztás, de egy egyesület belső nyugalmát bizony meg tudja zavarni. Büszkeséggel tölt el, hogy a MOB-érdemérmet a vezetésem alatt kaptuk meg, hogy az ötvenéves Honvédot én celebrálhattam, büszke vagyok a Minarik-díjra, amit az ISM-től kaptunk a MOB és a kajak-kenu-szövetség után harmadikként. Szeretem, ha tisztelnek a kollégáim, úgy érzem, övez egyfajta megbecsülés, ami óriási energiát ad.
– Csalódások, amelyek ezeket az energiákat elszívják?
– Hála istennek, nem nagyon vannak, voltak.
– Az éveken át remeklő kosárcsapat mélyrepülése?
– Az keserű tény. Iszonyatos pénzeket emésztett fel a szakosztály fenntartása, hatalmas pénzek forognak a kosárlabdában. A Danone öt nappal a bajnoki rajtot megelőzően jelentette be, hogy kiszáll, nem volt mit tennünk. De várjon, egy nagy csalódásom mégiscsak lenne.
– Nocsak?
– Hat éve Hotorán György, a kajakosok egykori vezetője elég otromba módon járt el velünk, megegyeztünk mindenben, mégis ügyvédhez fordult. Személyes válságként éltem meg azt a helyzetet.
– Huh, ezt nagyon mély érzéssel mondta, ennyire megrázta?
– Á, sokáig színész akartam lenni, bohém pali vagyok, nem szeretem magam körül a feszültséget, poénbombagyáros vagyok, szokta rám mondani Biros Peti.
– Pont ő?
– Jó, vicces gyerek, ha közel kerül hozzá az ember, nagyon meg tud nyílni.
– Tényleg, van kedvenc sportolója?
– Nincs és nem is lehet! Mindenkit szeretek.
– Azért mégiscsak van, aki közelebb áll a szívéhez!
– Életem egyik ajándéka a sydneyi olimpia, mindenki, aki ott a Honvédnak eredményt produkált, nagyon közel van hozzám emberileg. Balogh Gábor habitusával, Nagy Timi pedagógusi szemléletével és Pulai… –ha azt veszem ő az, akinek végig figyelemmel követtem pályafutását. De még egyszer hangsúlyozom, az összes Honvéd-sportoló a kedvencem.
– Ön is sportolt?
– A hatvanas években atlétizáltam, 185-190 centit ugrottam magason, hét métert távolban, tizenötöt hármasugrásban. 1968-ban Fosbury olimpiai bajnokságot nyert, én meg ugyanazon a napon megsérültem, gerincsérvet kaptam, kicsúszott egy porckorongom. Jó úszó voltam, elmentem hozzájuk, kis híján Széchy mellé kerültem. Ám láttam, milyen kemények a gyerekekkel, otthagytam őket.
– Tényleg: nyugodtsága ellenére keménykezű? Ebben a pozícióban, gondolom, muszáj annak lennie.
– Csak amennyire szükséges. Nem szoktam játszani az elnök-beosztott szerepet, munkatársaim vannak, nem beosztottjaim, azzal, hogy én vagyok az elnök, nem vagyok magasabb rendű, a takarítónő lehet, hogy tisztességesebb ember, mint én, mert jobban végzi a munkáját. Ez az ars poeticám, ezt az alázatot az állami gondozottak közötti munkámból hoztam, hiszen feleségemnek köszönhetően anno elnyertük a pályázatot, és Fóton gyermekvédelmi munkába kezdtünk. Azok sem voltak rossz idők…
– Mi jöhet még?
– Semmi rendkívüli. Szeretnék a családommal több időt tölteni, nem tudom, miért, de igénylik a társaságom. A Honvédnak pedig, tudom, ez morbidul hangzik, a saját halottja szeretnék lenni.
– …
– Jaj, ne nézzem így rám! Ez nem azt jelenti, hogy most akarok meghalni, egészséges vagyok, mint ahogy kilencvenhét éves apám is az. Elég lesz mondjuk 2041-ben.
– Nem mindennapi zárszó, annyi szent…
– Gondoljon bele: ez azt jelentené, hogy akkor még van, létezik a Honvéd, ráadásul én is megélném ezt a szép, nem mindennapi kort. Amúgy még mindig nem kéri a serleget?