Ezüst- helyett aranykor

Ha úgy másfél évtizeddel ezelőtt megkérdezte volna valaki Michael Ballackot, milyen jövőt képzel el magának profi futballistaként, aligha felelhette azt, hogy 2003-ban ő szeretne a Bayern München és az össznémet válogatott vezéregyénisége lenni. A nyolcvanas években még állt a fal, és Ballack a fura építmény sokkal kevesebb lehetőséggel kecsegtető oldalán, a keletin élt.
A manapság a legjobb német középpályásként ünnepelt Ballack a BSG Motor Karl-Marx-Stadtban focizgatott akkoriban, és élte az élsportolónak szánt keletnémet fiatalok életét. Hétéves korától naponta két edzésen kellett részt vennie – "A futball volt az egyetlenem és a mindenem, hajlandó voltam csak erre összpontosítani” –, de ha fennmaradt volna az akkori világrendszer, legfeljebb az olimpiai éremre, extrém esetben a világbajnoki részvételre lett volna esélye.
Csakhogy a fal leomlott, a futballisták előtt pedig kinyíltak az addig csukottnak hitt kapuk. Ballack eleinte ebből semmit sem profitált, 14 évesen még a Chemnitzhez írta alá karrierje első profiszerződését, és ennél a csapatnál élte át pályája első nagy bukását. "Amikor 1996-ban kiestünk a másodosztályból a Regionalligába, úgy éreztem, mintha életem addigi legnagyobb vereségét szenvedtem volna el. Nem egy mérkőzésről, hanem egy egész sorozatról volt szó. A kieséssel pedig mindig nagyon rossz szembesülni” – idézte fel az akkori érzéseit a játékos.

Egy évig a Regionalligában kínlódott, mentőövként jött számára az élvonalba 1997 nyarán visszatérő Kaiserslautern ajánlata. Az újoncként bajnoki címet szerző (példa nélküli bravúr!) együttesben töltött első idényében még nem volt meghatározó ember, csak 16 mérkőzésen lépett pályára, nem úgy, mint a következő szezonban, amikor már 30 ütközet részese volt, nem mellékesen pedig megszerezte első négy gólját az élvonalban. A ’Lauternben azonban nem volt maradása, Otto Rehhagel vezetőedzővel ellentétes nézeteket vallott a saját posztjáról, a tréner pedig rábízta, megy vagy marad. Ô ment, és alighanem ma sem bánja a döntését.
Már válogatott játékosként (1999 tavaszán a Skócia elleni 1–0-s vereség alkalmával debütált, a meccs azért is lehet emlékezetes, mert a félidőben kialudt a világítás a Weser-stadionban) nyolcmillió márka ellenében lett a Bayer Leverkusen alkalmazottja. A Ballack-éra alatt a "gyógyszergyáriak” kis túlzással amihez hozzáértek, ezüstté változtatták: a Bayer ezen időszak alatt két bajnoki, egy kupa- és egy BL-ezüstöt nyert. Aranyat viszont egyet sem… Ebben ludas volt a karmester is, hiszen az 1999–2000-es évad salátástálja rajta ment el, az Unterhaching elleni meccsen elég lett volna ikszelnie a gárdának, csakhogy többek között Ballack öngólt rúgott, a Bayer 2–0-ra kikapott, az aranyat pedig a Bayern München elhappolta.

Az ezredforduló tájékán már a válogatottban is bérelt helye volt, a 2002-es vb selejtezői során pedig ő volt az egyik vezér. A kvalifikációs sorozatban házi gólkirály lett, a vb-n három gólt szerzett, ebből kettőt az egyenes kieséses szakaszban, rendre 1–0-ra végződő összecsapáson. A második sorsdöntő gólja számára is sorsdöntő meccsen született: a dél-koreaiak elleni elődöntőben kettőzésből úgy mattolta Li Vun Dzsét, hogy tudta, a fináléban nem játszhat, mert néhány perccel korábban megkapta a második sárga lapját. A jokohamai stadionban így csak civilben vehette át a negyedik (!) ezüstérmét a 2002-es esztendőben.
A mostani Aranylabda-szavazás szempontjából fontos évben már inkább aranygyárosként működött: a nemzetközi kupaporondról már 2002 őszén kihulló Bayernnel bajnok és kupagyőztes lett. Valószínűleg ennek, no meg a német válogatott Eb-kvalifikációjának köszönheti a jelölését, hiszen az ideinél volt már sokkal jobb idénye is. Futballozott eredményesebben, játszott jobban, viszont korábban nyerni szinte semmit sem nyert. Csak tapasztalatot, az pedig mostanra kamatozott.