Gil legnagyobb hibája

"Igen, eddig én lőttem a legtöbb gólt a spanyol válogatottban, de jön mögöttem egy szélvészgyors Ferrari, aki mindannyiunkat lehagy majd."
Fernando Hierro
2001. június 2.

Sokan már évekkel ezelőtt odaadták volna Raúl González Blancónak az Aranylabdát, és sokan vannak az idén is, akik így cselekednének, azonban megkockáztatható, a Real Madrid és a spanyol válogatott csapatkapitánya ebben az esztendőben sem kapja meg a France Football elismerését. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a nagyszerű játékos az elmúlt évben korántsem volt olyan sikeres, mint más esztendőkben, amikor ugye szintén lemaradt a legjobb Európában játszó labdarúgót megillető díjról. Persze azért így is kijutott neki a jóból, hiszen klubjával megnyerte a sokak által a világ legerősebb pontvadászatának tartott spanyol bajnokságot, hazája válogatottjával pedig kivívta a jövő évi Európa-bajnokságon való indulási jogát, azonban ennyi dicsőség újabban nem elegendő egy olyan futballistának, akit már évek óta a legjobbak között tartanak számon.
Feltehetően manapság már nagyon kevesen vannak, akik ne tudnák, hogy Raúl a Real Madrid városi riválisánál, az Atléticónál kezdte pályafutását, és csak azért került át a királyi gárdához, mert Jesús Gil, a piros-fehér-kékek korábbi elnöke egy tollvonással megszüntette az utánpótláscsapatokat a Vicente Calderón-stadionban – erre mondják a mai napig Spanyolországban, hogy nagyobb hiba volt, mint Marbella polgármestereként elsikkasztani több millió pesetát, amiért még a börtönt is megjárta.
Az 1992-es váltás eleinte megviselte Raúlt és tősgyökeres Atlético-szurkoló családját, de aztán a tehetsége minden nehézséget legyőzött, az első sikerek pedig végképp elfeledtették vele a be nem teljesített álmokat. Először 1995-ben emelhette magasba a spanyol bajnoki címért járó serleget, 1996 októberében a csehek ellen a válogatottban is bemutatkozhatott a felnőttek között, a ’90-es évek második felére pedig szinte az összes lehetséges klubtrófeát begyűjtötte.

Természetesen az ő pályafutásában is jelentős változást hozott Florentino Pérez felbukkanása, a Real Madrid élére 2000-ben megválasztott építkezési mágnás ugyanis a világ legjobb csapatát hozta össze a Bernabéuba, nem egészen négy év alatt négy olyan klaszszist megvéve a Realnak, mint maga Raúl. Az egyre inkább elüzletiesedő futballban a blancók hetese azonban mintha érinthetetlen maradt volna, hiába ajánlott érte például Román Abramovics, a Chelsea milliárdos tulajdonosa elképesztő világrekordnak számító 100 millió eurót, Madridban megmosolyogták, mert tudták, Raúl könnyedén nemet mond, annak ellenére, hogy immár olyan sztárok mellett kell érvényesülnie, mint Figo, Zidane, Ronaldo és újabban Beckham. Nem is kellett csalódni a támadóban, aki a jelek szerint végleg elkötelezte magát a Real Madriddal, mégpedig annak ellenére, hogy pont a csapattársai miatt szorult valamelyest háttérbe.
Ugyanakkor lehet, hogy éppen az említett játékosok miatt nem volt képes hozni korábbi formáját, hiszen Ronaldo elveszi tőle a gólokat (az elmúlt évadban a brazil 23-szor volt eredményes a bajnokságban, Raúl csak 16-szor, a most futó idényről már nem is beszélve, a dél-amerikai már 13 találatnál jár, a spanyol viszont csak hétnél…), az assziszokban pedig korábban sem volt olyan erős, mint a befejezésekben, ezért nem is meglepő, hogy Zidane-ék mellett szinte labdába sem rúg – és nem csak képletesen.
A válogatottban, amelyben abszolút gólrekorder, már más a helyzet, hiszen egyértelműen ő a vezéregyéniség. Csakhogy hiába brillírozott például a norvégok elleni Eb-pótselejtezőn (Raúl szerezte Valenciában csapata egyenlítő találatát, majd Oslóban a vezető gólt), egy leendő aranylabdás aligha engedheti meg magának, hogy az igen magasan jegyzett nemzeti tizenegyével bármilyen kiírásban pótselejtezőre kényszerüljön. Persze, egyből más lenne a megítélése, ha mondjuk jövőre győzelemre vezetné Spanyolországot az Európa-bajnokságon. Akkor még a Realban is nyugodtabban kergethetné a labdát.