Óvatosak, de esélyesek

A spanyol válogatott immár sokadszorra készülhet úgy nagy nemzetközi tornára, hogy a legtöbben esélyesnek tartják a végső győzelemre. A spanyol szurkolók természetesen ezúttal is bizakodnak, ám ők mostanra inkább már óvatosan közelítik meg a kérdést, hiszen a nemzeti tizenegy teljesítménye egyetlen alkalmat – az 1964-ben megnyert Európa-bajnokságot – leszámítva, rendre elmaradt a várakozásoktól.
A kontraszt azért is éles, mert az ibériai ország egyesületei rendre móresre tanítják európai vetélytársaikat, és bár a spanyol klubokban is szép számmal szerepelnek idegenlégiósok, azért minden egyes csapatban találni legalább egy, de inkább több meghatározó hazai játékost. A válogatottban mégis mintha elfogyna a klasszisok tudománya, az elmúlt években a gárda egyszerűen képtelen volt előrébb jutni a negyeddöntőknél: 1996-ban Angliában és 2000-ben a holland–belga közös rendezésű Európa-bajnokságon, illetve az 1994-es amerikai, valamint a 2002-es japán–dél-koreai tornán bukott el a piros-kék legénység a legjobb nyolc között – csak a teljesség kedvéért: az 1998-as franciaországi vb-n a spanyolok még a csoportkört sem élték túl.
A nem túl dicsőséges közelmúlt ellenére a válogatott tagjai fogadkoznak (csak úgy, mint elődeik), elsősorban azért, mert a szomszédos Portugáliát a második otthonuknak érezhetik, főképp a nyelvi rokonság, valamint a több tízezer odalátogató honfitársuk révén. Ezen kívül Inaki Sáez csapatában ezúttal tényleg jó arányban találhatunk befutott, rutinos futballistákat – Raúl, Baraja, Valerón, Helguera –, illetve feltörekvő, elszánt fiatalokat – Vicente, Fernando Torres, Joaquín. Az igaz, hogy ezek a játékosok is képesek mélyrepülésre, hiszen a keretbe behívottak közül a többség ott volt a görögöktől odahaza elszenvedett vereség során a gyepen, majd az északírek elleni lélektelen 0–0-n, ám ugyanezek a labdarúgók azóta sem kaptak ki a válogatottal. Sőt, Spanyolország a belfasti találkozó óta zsinórban nyert hét mérkőzést, és csak az idén április végén csúszott be egy döntetlen az olaszok ellen idegenben (1–1). Elsőként mindjárt a rendező, mellesleg csoportellenfél Portugáliát tanította móresre (3–0) Guimaraesban barátságos mérkőzésen, majd miután a selejtezőcsoportból második helyen lépett tovább, a norvégoknak esélyt sem hagyott a pótselejtezőn.

A gárda alapvetően támadó felfogású, noha Sáez mester inkább csak egy előretolt ékkel szerepelteti az övéit. Ugyanakkor az egy szem befejező csatárt (aki minden bizonnyal Fernando Torres lesz) olyan támadók kísérik a kapuig, mint Raúl, Joaquín és Vicente, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy a két irányító középpályás (feltehetően Albelda és Baraja) sem érzi magát idegenül az ellenfél tizenhatosánál, máris érthető, miért ezt a stílust erőlteti a szövetségi kapitány. Ebből adódóan marad négy hely a védőknek, ám jelenleg a két középső bekk (Marchena és Helguera) mellett senki sem vert tartósan gyökeret a hátsó alakzat szélein – többnyire Puyol és Míchel Salgado a kiválasztott, ám mindketten hajlamosak a hullámzó teljesítményre, az utóbbi ráadásul meg is sérült, és helyette Joan Capdevila utazik Portugáliába. A kapus személyét illetően egyelőre nincs kérdés, mert ugyan Canizares a legtöbb válogatottban kezdő lenne, Iker Casillas lassan már világklasszisnak tekinthető – Sáez legalábbis így gondolkodik a 23 esztendős madridiról.
Akárhogy is áll fel a csapat, Spanyolországban ezúttal a számmisztikába is belekapaszkodnak az emberek, mivel a válogatott korábban a már említett 1964-es Eb-n brillírozott (hazai pályán megnyerte a tornát), valamint az 1984-es franciaországi viadalon jutott a döntőbe. Ha tartják a húszéves ritmust, ezúttal ott lehetnek a július 4-i, liszszaboni fináléban. ----