Világbajnoki életmód

Ha három hónapja megkérdezik, mit tud DeAndrey Abronról, mit mond?Ha három hónapja megkérdezik, mit tud DeAndrey Abronról, mit mond?

Megkérdezem, ki az.

És most?

Kicsivel többet tudok róla.

Éspedig?

Amerikai, fekete, magas srác. Láttam róla videót, jó bunyós, de semmi különös, én viszont mégiscsak a világbajnok vagyok. Bár az is lehet, hogy három hónapja még ő sem tudta, én ki vagyok. Igaz, ennek kisebb a valószínűsége… Hogy miért nem ismertem? Nem vagyok ranglistaböngésző ember, nem írom az eredményeket, talán ezért. De azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki januárban nem tudta, kicsoda Abron. Talán ha többet foglalkozom a statisztikákkal meg az internettel, valószínűleg egyből megmondom, ki ő.

Hogyan alakult ki a statisztikákhoz való furcsa viszonya?

Nem kialakult, hanem eleve így volt bennem.

Nem néztek furcsán önre?

Csodálkoztak már egyszerkétszer, de inkább olyanok, aki beleássák magukat az adathalmazokba. Előfordult már, hogy mondtak egy nevet, amelyet szerintük ismernem kellene, én meg azt sem tudtam, kiről beszélnek. Valamiért nem foglalkozom ilyenekkel. A bunyó a fizikai valójában érdekel.

Néhány éve azt mondta, nagy álma, hogy egyszer majd Papp Lászlóval, Laci bácsival kiállja az összevetést. Kiállja?

Ha csak a profi korszakot, illetve az ott elért eredményeket nézzük, igen. Akkor felülmúltam. Az amatőr eredményekkel együtt viszont úgy elver, mint apa a fiát. De nem vagyok eredménycentrikus, és eszemben sincs azt mondani, hogy felette vagyok. Engem nem lehet vele egy lapon emlegetni. Ő maga a legenda, és örökre az is marad. Azért lassan Erdei Zsolt is az lesz. Balzsay Károly például azt mondta, ő csak álmodni mer olyan karrierről, amilyen az öné.

Álmodozzon csak nyugodtan, azért van itt. Meg azért, hogy dolgozzon, és megvalósítsa álmait. Képes rá. Hogy én legenda lennék? Kinek a pap, kinek a papné. Van, akinek legenda vagyok, magamnak

viszont csak Erdei Zsolt. Nem tartom magamat legendának. Olyan embernek tartom magam, akinek megírták a sorsát, az életútját. Egy részét már bejártam, de hogy mi lesz ezután, nem tudom. Paulo Coelho Az alkimista című művében azt írja, mindenkinek megvan a személyes története. Én is élem az enyémet.

Tetszik?

Igen. De ha ilyen szempontból nézem, akkor szerintem mindenki lehet legenda. Saját maga számára feltétlenül.

Mennyire lehet hozzászokni az érzéshez, hogy világbajnok az ember?

Meg lehet szokni. Sok mindenben azért nem változtatott meg, talán csak az önbizalmamat növelte meg. Most már jóval nagyobb. Nem szeretnék kizökkenni ebből az életmódból. Amikor bemegyek az edzőterembe, sokszor úgy fogadnak, hogy „Szia, világbajnok!” vagy „Helló, champ!”, és ezt nem veszem rossz néven. Úgy érzem, tisztelnek, megtisztelnek vele, főleg a kollégáim. És szerintem nem csupán azért, mert világbajnoki övem van.

Hanem például azért is, mert önnel kapcsolatban balhénak még csak lehetősége sem vetődik fel. A profi boksz anyagias, harsány világában ez elég ritka.

A habitusomból adódik. Az a mód, az a stílus, ahogyan közelítek az ellenfeleimhez, ahogyan kezelek velük, köszönök nekik, szerintem őket is meglágyítja. Ha valaki megpróbál kihozni a sodromból, vagy lovat akar alám adni, és látja, miként reagálok, azonnal abbahagyja, mert érzékeli, hogy erre nem vagyok vevő. Azért nem csinálom, mert színészkedés lenne, és én nem vagyok jó színész. Tisztában vagyok vele, és nem is akarok rájátszani. Őszintén, tisztán mehet bármi.

A világbajnoki övvel ellentétben az apaság megváltoztatta?

Nem tudom. Az ember saját magán nem szokta észrevenni a változást, csak ha az gyökeres. Nekem nem tűnt fel, hogy megváltoztam volna, tokától bokáig biztosan nem alakultam át. Viktorka érkezésére készültem, az nem volt váratlan. Kilenc hónapig szundikált az édesanyja hasában, én meg készültem a jövetelére. Kilenc hónap hosszú idő, lassan mentem keresztül minden folyamaton, és nem vettem észre, hogy nem Erdei Zsolt lennék. Ha megváltoztam volna, azt a kívülállóknak kellene értékelniük, nem nekem.

Viktorról láttam egy felvételt, amelyen szabályos kokikat oszt ki.

Megőrül a bunyóért. Feleségemmel, Arabellával gyakran ők hoznak el az edzésre, illetve visznek haza a Gymből. Amikor értem jönnek, benn, a teremben várnak meg. Amikor Viktor kezét elengedik, elszabadul a pokol. Elindul, és elkezd bunyózni. Mindent észrevesz. Elkezdi püfölni az egyik zsákot, aztán átmegy a másikra, ahogyan az apjától látja. Utána elkezdi kiabálni, hogy „Ball! Ball!” vagy „Labda! Labda!”, és megcélozza a medicinlabdákat. Otthon meg folytatja. Beérünk a lakásba, ő meg derült égből villámcsapásként elkezd árnyékolni. Remek a lábmunkája, a két kis keze ökölbe szorítva az arca mellett – és még csak másfél éves! Sőt mellette olyan hangokat ad ki, ahogyan mi ütjük a zsákokat. Vagy odamegy a tévé elé, és kettőket üt, mintha a tükör előtt állna. Nem egyeket, ahogyan én, hanem kettőket. A vérében van a bunyó!

Ott lesz a gálán?

Hazaküldtem őket. Viktorka nagyon apás, és az utolsó két hétben nekem már nyugalomra van szükségem. De vasárnap már találkozunk.

Elégedett az életével?

Az eddigivel igen, ám a jövőtől kissé tartok. De ha azt mondom, hogy ott a családom, ott a kisfiam, ott vannak a szeretteim, akkor ebből a szempontból a világ legelégedettebb embere vagyok.