Az „eszes” arany

Először focizni ment, majd birkózónak készült. A nagybátyja, Dodi vitte le az edzőterembe, ám két hét után, az egyik edzést követően dühösen állított haza. „Édesapám, kell a fenének, hogy mindig a földhöz vágjanak!” – jelentette ki Vajda Attila, aki néhány héttel később már a Maty-éren sertepertélt.Nem véletlenül. Unokatestvére már akkor Vécsi Viktor csoportjában kenuzott, s a kicsi Vajda azonnal megérezte: őt bizony a jó Isten is erre teremtette! Azon a bizonyos napon a verseny utáni csoportmegbeszélésen is ott téblábolt a nagyok között kíváncsiskodva, és – így utólag milyen viccesen hangzik – éppen Vécsi Viktor hessentette el őt a többiek mellől a „taktikai értekezlet” során. A „Kisvajdát” azonban nem lehetett levakarni, a nagy elhatározás után azon a nyáron édesapjától megtanult úszni, és elindult egy hosszú s akkor még be nem látható úton... Nem sokkal később jött is a telefon a családnak, a kezdeti lépések után körvonalazódni látszott a cél. „Sanyi bácsi, mindketten tudjuk, hogy Attilából nem lesz agysebész, ám olimpiai bajnokot nevelhetünk belőle” – magyarázta a vonal végén viccelődve a fiatal, edzői pályája elején járó Vécsi Viktor. És Vajda Attilát felkarolták. Aki edzett reggel, edzett délben, edzett álmában és ébren. Akit segítettek, támogattak, csiszoltak a Démász-Szegednél. A kenusok vezetőedzője, Kása Ferenc, az akkor még zöldfülű Vécsi Viktor és a csoporttárs, Ördög Csaba, aki az edzések után a Maty-éren együtt tanult Attilával, és akiből – a sors játéka – olimpiai bajnok kenus helyett orvos lett Szegeden.Augusztus 22-én délelőtt tíz óra előtt néhány perccel Vécsi Viktor beváltotta a jó néhány évvel ezelőtt Sanyi bácsinak tett ígéretét. Attilából nem lett agysebész. Ám hihetetlenül taktikusan, éretten, nem csupán lélekkel, ésszel is versenyezve megszerezte az olimpiai bajnoki címet. Mestermunka volt!