Kovács Katalin és Janics Natasa megvédte bajnoki címét. Athén után Pekingben is a legjobbak voltak. Együtt. Ahogy akarták.
És most következhetnének a nehézségek, amelyekkel meg kellett küzdeniük csak azért, hogy egyáltalán megpróbálhassák az ismétlést, de most az egyszer zökkenjünk ki a magyar (jelen)időből, felejtsük el, ki kit győzött le, s ragadjunk le a versenynél. Amelynek minden mozzanata – és nem csak a győzelem – igazolta, hogy okkal ragaszkodtak egymáshoz, tudták, tudnak ők annyit együtt, hogy újra ott álljanak a dobogó felső fokán.
A futam közben csak az látszott, hogy előrébb vannak, mint a többiek, meg persze Janics Natasa, akinek úgymond be nem állt a szája. Hogy mit mondott a vízen vagy éppen Kovács Katalinnak a csalódással járó egyes utáni egy órában a parton, nem a mi dolgunk. Ránk csak a lényeg tartozik, az, hogy amikor nekilódultak az 500 méternek, tudták, mi a dolguk, tudták, mi a teendő, tudták, mit kell tenniük a sikerért.
Nem volt múlt, nem volt érdekes a holnap, csak a jelen számított. Teljes volt köztük az összhang – ugyanazt akarták: az aranyérmet. A verseny után Janics Natasa nem győzte ismételni, hogy nem kellett vigasztalgatnia Katit, tisztában volt ő vele, mi a teendője, Kovács Katalin pedig bevallotta, hogy a kelleténél kevesebb volt benne a bizakodás, mint illett volna, de aztán fél távnál már biztos volt benne, hogy nem veszíthetnek.
Hogy melyikük mennyit tett hozzá az aranyéremhez, édesmindegy. Az is, hogy jó barátnők-e vagy csupán társak, szövetségesek a közös cél elérésében. A lényeg: felismerték, hogy szükségük van egymásra, tisztában voltak vele, hogy érdemes újra együtt nekivágniuk az olimpiai kalandnak, mindketten a tőlük telhető legtöbbet tették le a közös asztalra. Ezért történhetett, hogy teljesítették, amit vállaltak.
A lehető legtöbbet hozták ki a kapcsolatukból. A sporton túlmutató érdem ez, higgyék el.