A 0–2 már megvan

Ha nincs Jack Walker, most aligha tartaná lázban szinte egész Angliát Alan Shearer szerepvállalása a 18. helyen szerénykedő, a bentmaradástól három pontra lévő Newcastle kispadján. Csakhogy ez olyan volumenű lépés, mintha az egyébként nagyszerű csatár kortársai közül Eric Cantona a Manchester United menedzsere lenne, vagy Paul Gascoigne-t neveznék ki az angol válogatott szövetségi kapitányává. Mégis: a fentebb már említett, 2000-ben megboldogult iparmágnáson múlott, hogy ilyen jelentőséget tulajdonít mindenki a Premier League történetének legeredményesebb csatára „kispadfoglalásának”. Walker ugyanis 1996-ban a Blackburn tulajdonosaként nem engedte el a kétségtelenül acélosabb Manchester Unitedbe Shearert, hanem az MU-val azonos összeget, 15 millió fontot kínáló Newcastle United ajánlatát fogadta el. A feljegyzések nem őrizték meg a „no” okát, azt viszont mindenki tudja, hogy Shearer és a „szarkák” házassága örök érvényű lett.

Most elkezdődött a frigy újabb szakasza.

Méghozzá ugyanúgy 0–2-vel, mint Shearer első newcastle-i korszaka, az Everton elleni idegenbeli bajnokin, 1996. augusztus 17-én. Ha csak az akkori kudarcot követő egy évtized sikereinek töredékét sikerül „átemelni” az előttünk álló hetekbe, már megérte Mike Ashley tulajdonosnak kockáztatnia. Merthogy Shearer a későbbiekben ezüst- (1997) és bronzérmet (2003) is nyert a csapattal, emellett gólkirály, a klub történetének legeredményesebb gólszerzője, illetve ikonja lett. A 0–2-vel induló szezonjában ezüstérmes lett, illetve a gólkirályi cím és az év játékosa titulus is hozzá került…

Most mindenki beérné a bentmaradással is a St. James’ Park környékén. „Az biztos, hogy Alan nem veszíthet – mondta a kinevezésről Gascoigne. – Ha bent marad, hős lesz, már ha az ő esetében még lehet fokozni a népszerűséget. Ha meg kiesik, nem az ő hibája, hanem az elődöké. Ami viszont biztos: már tizenöt éve meg kellett volna kapnia az állást.” Utóbbi mondata a régi, a „mámoros” Gazzát idézi, hiszen 15 éve Shearer még javában a hazai Eb-re készült, és el sem kezdődött newcastle-i karrierje.

Edzői pályafutása is csak most kezdődött el – a változatosság kedvéért 0–2-vel, csak éppen a Chelsea ellen. A londoni szurkolók már a meccs alatt skandálták, hogy „Reggel kirúgnak”, ehhez képest a mostani szerda is a kispadon találta, még ha a kinevezésében óriási is a kockázat, legalábbis Mark Lawrenson, a BBC szakértője szerint. „Tapasztalatlanul szállt be a körforgásba, ilyen kellemetlen helyzetben pedig talán szerencsésebb, ha van némi rutinja az embernek. Bár ha belegondolok, a németeknek bejött a módi. Franz Beckenbauer vagy Jürgen Klinsmann is különösebb edzői múlt nélkül lett a válogatott szövetségi kapitánya, és jutott el a világbajnoki dobogóig” – írta blogjában Lawrenson.

Akadtak, akik ennél is messzebb mentek. A Guardian azt feszegette, hogy megmentőről („Rossz helyen keresgélnek, ha szent megmentőnek tartanak. Nem én vagyok az igazi Messiás” – mondta erre Shearer) vagy magát promotáló, önjelölt zseniről kell most véleményt nyilvánítani (már csak azért is, mert csak a közelmúltban kezdte el az UEFA pro licences képzését), míg a BBC egyik őszinte hozzászólója szerint „Shearer kinevezése a nap mérkőzésének tett jót. Legalább megint élvezhetőek lesznek a kommentárok.”

Utóbbiak korán örültek, mert Shearer elárulta, az ősztől újra a televízióban foglalkozik a futballal, senki sem tudta meggyőzni arról, hogy hosszabb távon is érdemes a partvonal mellett állnia. Pedig sok elődöt megkérdezett, Kevin Keegan, Kenny Dalglish, Terry Venables, Glen Hoddle és Sir Bobby Robson is adott neki tanácsokat, de egyiket sem tekintette örök érvényűnek. „Sok érdekeset mondtak, azt szűrtem le belőlük, hogy nekem is annyi pozitívumot kell sugallnom, amennyi csak lehetséges. Negatívumot eleget hallottak már a játékosok” – így Shearer.