A szentesített eszköz

Írhatjuk, hogy a Barcelona helyzetkihasználása hibátlan volt a Chelsea otthonában, ám akik látták az 1–1-es döntetlennel (és a gól nélküli első mérkőzés miatt a vendégek továbbjutásával) végződő találkozót, tisztában vannak azzal, hogy a megállapítással nem mondtunk sokat. A katalánok ugyanis a 97 perc alatt egyetlen alkalommal találták el a hazaiak kapuját – abból viszont megszerezték a már-már elúszni látszó továbbjutáshoz szükséges gólt.

S erős a gyanú, a katalán történelemkönyvekbe hamarosan bekerül a berlini fal 1989-es lebontása mellett egy másik betonépítmény áttörése is: a londoni falé. A Guus Hiddink menedzser által felépített Chelsea ugyanis olyan zártan, fegyelmezetten és határozottan verte vissza a labdát jobbára csak a kézilabdából ismert módon körbeadogató Barcelona támadási kísérleteit, hogy Andrés Iniesta 93. percben lőtt gólját talán még a vendégek szurkolói is csodaként értékelték. Az a katalán rádióriporter biztosan, akinek sírásba hajló, vinnyogó hangon előadott, majdnem egy percen át tartó gólkiáltásairól készült felvétel másnap már az internetes közönség népszerű letöltései közé tartozott... A középpályásnak pedig talán egyenesen kedvenc jelenetévé emelkedett.

„Ez volt életem egyik legboldogabb pillanata – mosolygott a lefújás után Iniesta. – Álmodni sem tudnék ennél szebb gólról, és biztos vagyok benne, hogy ha nem ezen a meccsen, ebben a helyzetben próbálkoztam volna a lövéssel, a labda a lelátón landolt volna. A szívemet-lelkemet beleadtam ebbe a rúgásba, és rögtön éreztem, tökéletesen sikerült. Nem mertem odanézni egészen addig a pillanatig, amíg a labda a hálóba ért. Akkor viszont földöntúli boldogság lett úrrá rajtam.”

A sors abból a szempontból igaz-ságos volt, hogy ha valaki megérdemelte a Barcelonából, hogy az este főhősévé váljon, akkor az a 24 éves szélső volt, aki társaival ellentétben legalább néha „nekiment” a falnak, és egy-két csellel igyekezett megvetni rajta a Barcelona csáklyáját. Csoda-e hát, ha a váratlan siker után minden szinten róla zengtek dicséretet: méltatta Joan Laporta klubelnök, Josep Guardiola vezetőedző és a régi nagyok közül többek között José Mari Bakero is.

Sok más szempontból viszont nem volt igazságos a sors, hiszen ahogy a 7. oldalon olvasható cikkünkből is kiderül, a Chelsea jogosan sérelmezte Tom Henning Övrebö norvég játékvezető néhány kulcsfontosságú ítéletét. Eric Abidal 66. percben történt, egyébként vitatható kiállítása nem tartozik ezek közé, az elmaradt tizenegyesek viszont annál inkább. Ezek közül a legegyértelműbb Gerard Piqué tizenhatoson belüli kezezése volt, amelyért még a spanyol hátvéd is tizenegyest adott volna.

„A labda érintkezett a kezemmel – ismerte be a vétkes. – Ha lefújja a bíró, nemigen lehetett volna vitatkozni, de ez a döntése is védhető, hiszen a kezezésem nem volt szándékos. Azt hiszem, az első mérkőzésen kiosztott felesleges sárga lapok tükrében nem lehet kijelenteni, hogy a bírók csak minket segítettek volna.”

Hasonló véleményen van Johan Cruyff, a Barcelona legendája is, aki szerint „az elődöntőket övező feszültség és szenvedély jobb bírókat érdemelt volna Starknál és Övrebőnél”. A játékvezető ténykedése helyett Guardiola vezetőedző inkább a csapatra május 27-én váró kihívásra, a római BL-döntőre összpontosított.

„A Manchester United a címvédő, ám ettől függetlenül is hihetetlenül erős csapat, rendkívül tapasztalt edzővel. De mi a Barcelona vagyunk – hozakodott elő az angolok újabb sikerének legfőbb ellenérvével a fiatal barcelonai szakvezető. – Nem változtatunk a játékfelfogásunkon, amely a labda megszerzésén, megtartásán és a gólra törekvő stíluson alapszik.”

Ebben az esetben pedig csak a Manchester Uniteden múlik, hogy a Stadio Olimpicóban valóban a legszebb oldaláról mutatkozzon meg a labdarúgás, és korszakos összecsapásnak legyen szemtanúja a futballvilág. Márpedig rajta, amint azt az Arsenal elleni elődöntőjén tapasztaltuk, valószínűleg nem múlik...