Arany helyett pénz

„A kommunizmusban a sport iránti teljes körű érdeklődés egyik oka az volt, hogy az abban és főleg az olimpiai játékokon elért sikerek jelentős figyelmet és csodálatot váltottak ki. A Szovjetunió és a Német Demokratikus Köztársaság izgalmas versenyt vívott az Egyesült Államokkal és a Német Szövetségi Köztársasággal, ha úgy tetszik, a Kelet a Nyugattal, illetve a kommunizmus a kapitalizmussal. Kevésbé köztudott, ugyanakkor legalább ilyen fontos küldetés volt, hogy a modern állam szám á ra létrehozzanak egy sportmodellt vagy testi kultúrát, a sportot haszonelvű közcélokra használták fel, népszerűsítették az egészséget és a higiéniát, az egységet, a munkaerő védelmét, az etnikai csoportok egységes nemzetállammá kovácsolódását.”

James Riordan, oxfordi egyetemi tanár A kommunizmus hatása a sportra című tanulmányában fogalmazta meg a fenti gondolatokat egy papíron húsz éve letűnt korszakról.

Akkor még a sport egyfajta önigazolás volt, a felsőbbrendűség bizonyítéka, amire például jellemző az 1988-as szöuli olimpia éremtáblázata is. A Dél-Koreában rendezett játékokon a szocialista tábor (Szovjetunió, Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország, Románia, Lengyelország, NDK) képviselői a kiosztott 241 aranyéremből 128-at (53 százalék) szereztek meg. Utána viszont jött a fordulat (a Szovjetuniótól az NDK-ig egyre másra bomlottak fel az összetákolt államok, illetve jöttek a kísérletek a demokratikus átrendeződésekre) egyre inkább csökkent a „béketábor” szerepe. Barcelonában 72 (28 százalék), Atlantában 68 (25), Sydneyben 85 (29), Athénban 70 (23), Pekingben pedig a mélypontot jelentő 61 (20) aranyérem került a birtokába. Az élharcos Szovjetunió 1952-től kezdve minden olimpián (leszámítva persze az 1984-es Los Angeles-it) az első vagy a második helyen végzett az éremtáblázaton, az „örökös” Oroszország (igaz, a többi utódállam nélkül) viszont 2004-ben és 2008-ban már csak harmadikként zárt.

„A világnak azon a részén is elfogadták, hogy a sportban is van üzlet, engedni kell az elvekből, és a játékosokat, az utánpótlást oda kell terelni, ahol megélhetés van – mondta erre Dénes Ferenc sportközgazdász. – Az edzők is azt mondják, aki tisztességes pénzt fizet, azt szolgálják. Aki bokszoló akar lenni, legyen az, aki meg teniszező, fogjon ütőt és játsszon.”

A gondolat- vagy irányváltás a valóságban is megfigyelhető, és elég, ha ehhez a tényleg a legnagyobb pénzzel kecsegtető sportágakat vizsgáljuk meg.

Profi bokszban most éppen 12 vb-övet birtokolnak a „blokk” képviselői, 31 labdarúgójuk szerepel avilág legerősebb bajnokságában, az angol Premier League-ben, teniszben a férfiaknál 25, a nőknél 47 (köztük az éllovas Dinara Szafina, valamint két magyar, Szávay Ágnes és Czink Melinda) játékos szerepel a legjobb száz között a világranglistán, az NBA-ben 20-an, az NHL-ben 92-en játszanak közülük (egyes vélekedések szerint utóbbi liga nélkülük szinte működésképtelen lenne, és az orosz liga, a KHL tavalyi elindítása ezért is volt hatalmas érvágás), van Formula–1-es pilótájuk, a MotoGP-be hat versenyzőt (köztük három magyart, Talmácsi Gábort, Tóth Imrét és Németh Balázst) delegálnak, míg atlétikában az IAAF által rögzített összes számot figyelembe véve tízen vezetik a világranglistát.

Ezek már érezhetően profi sportágak, ami felveti a dilemmát: vajon hosszú távon melyik eszme lesz erősebb, a professzionalizmusé vagy az olimpizmusé. A kettő együttes megléte bizonyos területeken ugyanis kizárja egymást.

„Az olimpizmus fogja integrálni a profizmust – mondta erre Dénes Ferenc. – Pekingben isazok a sportágak voltak a legnépszerűbbek, amelyekben a legnagyobbak, a legjobbak szerepelnek. Az NBA sztárjai lépni is alig tudtak. Úgy gondolom, hosszabb távon az olimpia a profi sportok bemutatója lesz. Azok a sportágak pedig, amelyek piaci szempontból kevésbé érdekesek, közös brand, az olimpia ernyője alá tömörülnek, mert csak ez jelentheti a túlélésüket. Nálunk, Magyarországon a történelmi gyökerek miatt a szomszédos országoknál is erősebb az olimpizmus eszméje. Az első világháború utáni trianoni békediktátum következtében a sport, az olimpia meghatározó szerepet kapott. Az olimpia lett a nemzettudat egyik kifejezője.”

Azt már mi tesszük hozzá, hogy emiatt is élünk meg tragédiaként egy-egy rosszabb szereplést, mint például a pekingi három aranyérmet. Ha nekünk lenne olyan mentsvárunk, mint a cseheknek a jégkorong (vagy a futball), a szerbeknek a tenisz, az oroszoknak meg szinte minden, talán ezt is könnyebben vennénk. Csak éppen nekünk az úgymond professzionális látványsportokban világszinten négy jegyzett képviselőnk van: Szávay Ágnes, Balzsay Károly, Erdei Zsolt és Talmácsi Gábor.