Kár nosztalgiázni

Az ön idejében, amikor a Steaua magyar csapattal találkozott, nem csupán kiejtette riválisát, de később legalább az elődöntőig jutott. Várható most is hasonló menetelés?Az ön idejében, amikor a Steaua magyar csapattal találkozott, nem csupán kiejtette riválisát, de később legalább az elődöntőig jutott. Várható most is hasonló menetelés?

Biztosan nem.

Ennyire elment a román futball mellett is a világ?

Inkább úgy fogalmaznék, Európában óriásit változott a politikai és futballhelyzet.

Melyik van nagyobb hatással a játékra?

Az egyik maga után vonzza a másikat. Amikor viszont mi hajdan magyar csapatokkal játszottunk, főleg Romániában, de a szomszédban is az volt a szabály, hogy nem lehet Nyugaton futballozni, nem igazolhatunk oda. Emiatt otthon alakultak ki olyan ütőképes csapatok, amelyek elérték, hogy jó menedzseléssel Európa, sőt a világ legjobb együttesei közé sorolják őket. Ilyen helyzetben volt a Dinamo Kijev, a Steaua, illetve a két belgrádi együttes, a Zvezda és a Partizan is. Kirakatcsapatok voltak, amelyek jól kihasználták a politikai helyzetet. Az más kérdés, hogy ez a rendszer propagandája volt vagy sem.

Az volt?

Persze.

Egészséges az ilyen?

A cél szentesítette az eszközt. Jó volt a menedzselés, összegyűjtötték és kiválóan megfizették a legjobbakat. Mintha egy-egy válogatott lépett volna fel, csak éppen klubmezben. Emlékszem, amikor a Honvéddal találkoztunk: itt is, ott is hét-nyolc válogatott futballista szerepelt.

Mi változott a labdarúgásban?

Hogy iparággá alakult át, és ehhez a keleti országokban nehezen tudtak alkalmazkodni. A vezetők, a vállalatok, a szponzorok, de még a játékosok sem ehhez szoktak. A térség lépéshátrányba került, amikor az államkassza helyett máshonnan kellett előteremteni a pénzt. Ma már egészen fiatalon megindul az elvándorlás külföldre, míg Nyilasi Tiborék idejében vagy az én utolsó éveimben csak későn lehetett váltani. Mi érett játékosokként kerültünk ki, ma pedig aki egy egyeneset tud rúgni a labdába, egyből menni akar külföldre. A magyar és a román labdarúgás is gyengült, aztán pedig haldokló állapotba került. Ma is csak másod- vagy harmadrangú játékosokkal képes erősíteni.

A románok hajdan mégis tovább tartották magukat.

Mert Magyarországon hamarabb elindult a rendszerváltás. A román játékosok jó értelemben véve éhesebbek voltak a sikerre. Sokkal inkább képesek voltak-voltunk elviselni a futball nehezebb oldalát. Ráadásul Romániában a példaképek időben közelebb, karnyújtásnyira voltak, míg Magyarországon egyre messzebb kerültek a fiataloktól. Ez az ifjabb generációk felpuhulásához vezetett, míg Romániában a fiatalok szemében jobban csillogott a futball.

Ez manapság is igaz lehet?

Attól is függ, ki és milyen ambícióval kerül egy-egy klub élére, illetve mennyi pénzt fordít rá. Ma sincs több román futballista, mint magyar, ma sem lehet azt mondani, hogy a román tehetségesebb a magyarnál, csak Magyarországon sokkal inkább tart a nosztalgiázás. Romániában több pénzt mozgat meg a futball, jobban el lehet adni, mint Magyarországon. Van pénz, cirkusz, ha meg utóbbi nincs, akkor az illetékesek csinálnak maguk körül.

Mint például Gigi Becali, a Steaua tulajdonosa, aki azt mondta: csapata szétveri az Újpestet, és ha négy góllal nyer otthon, el sem jön a visszavágóra.

Nem szívesen nyilatkozom róla. Nem az én kategóriám. Szerintem csak rosszat tett egy olyan neves csapatnak, mint a Steaua.

Magyarként mennyire volt nehéz boldogulnia a román labdarúgásban?

Nem mondom, hogy nem voltak nehéz pillanataim. Bizonyos dolgokért jobban meg kellett küzdenem. Attól kezdve viszont, hogy bebizonyítottam, mennyire hasznos vagyok, hogy jó vagyok és hogy mennyire szükségük van rám, nem éreztem hátrányt. Örvendek annak, hogy száznyolc alkalommal játszhattam a román válogatottban, hogy körülbelül ötszáz bajnokin szerepelhettem. Ezekre büszke vagyok. Adott pillanatokban persze a válogatottnál vagy a klubnál is előfordultak gondok, de apránként képes voltam kivágni magam. Tudni kellett, hogyan harcolja ki az ember a megbecsülést, és én tudtam az utat.

Hogyan?

Jó voltam, ennyi. Sokan hajlamosak nemzetiségi irányba fordítani a kérdést, de nem kell. Hogy valaki német, jugó vagy cigány, nem érdekes. Feltétlenül nehezebb helyzetben voltak a kisebbségek Romániában, de a labdarúgásban tévúton jár, aki ebbe az irányba akar haladni. Igen, nemzetiségi ügyek léteztek, mégis azt mondom, hogy azok, akik nem voltak elég jók, elsősorban azoknak hangzott jól, azoknak volt kényelmes inkább nemzetiségi térre terelni a sikertelenséget. Nagyon erősnek, nagyon hasznosnak kellett lenni. Nehezebb körülmények között? Néha megsértve? Több kitartással? Több áldozattal? Akkor is.

Mikor tért le a párhuzamos útról a két ország futballja?

A Nyilasi-generáció után a magyar futball kiégett. Nyitottabb lett a külföld irányába, a játékosok sokkal inkább arrafelé kacsingattak. A magyar csapatok elkezdtek leengedni, Romániában pedig egyre nagyobb erőket gyűjtöttek például a Steaua vagy a Craiova köré. Megteremtették a példát a többi generáció előtt, hogy hova lehet eljutni. Magyarországon ez hiányzott, önöknél puhult a rendszer. Romániában is megnyíltak a kapuk a külföld, a nyugati világ felé, de még mindig éhesebbek tudtunk maradni. Azt hiszem, akkor történt a szakadás.

Létezik a magyar futball számára visszaút?

Amennyire ismerem a helyzetet, igen. Csak az a baj, hogy nem ismerem igazán, teljes mélységében. Az elmaradás olyan óriási, hogy amikor a magyar futball nagyot lép előre, még mindig maximum a középmezőnynek tapsolnának. Ez így már nem rossz, csak sajnos kevés a dicsőséghez. Nehezen látom, hogy a Fradi a közeljövőben a Bajnokok Ligájában csillogjon, a Honvéd, az MTK, az Újpest vagy a Debrecen meneteljen az európai porondon. Képtelen vagyok elképzelni, hogy valamelyik csapat a Videoton 1985-ös bravúrját megismételve, döntőt játsszon. Sőt ma már a tavaszi szereplést is nehéz megvalósítani. Mi több, a késő őszit is…

Ezek szerint a csoportkörökről is lemondhatunk.

Nagyon kemény odáig eljutni.

Mennyiben más egy volt szocialista országban és mondjuk jelenlegi állomáshelyén, a Standard Liege-nél dolgozni?

Nem húznék vonalat volt szocialista és nem szocialista ország között. Oroszországban és Ukrajnában például olyanok a feltételek, hogy le a kalappal előttük. Az számít, hogy legyen érdeklődés a labdarúgás iránt. Vegyük például a horvátokat. Négy és fél milliónyian vannak, és van valami, ami elképesztően hajtja őket előre. Érvényesülési vágy, a példaképek utáni hajsza, az anyagi megélhetés – nem tudom, mi. Ilyesmi hiányzik a magyarokból, és kicsivel talán jobb infrastruktúra. Jártam az egykori Jugoszláviában, nem mondhatom, hogy paradicsomiak a körülmények, ott is nehéz érvényesülni, hiányzik a pénz, de valami mégis jobban megy. Keményebbek, edzettebbek a játékosok, jobban érvényesülnek, szinte mindenhol találni neves „jugo-szláv” futballistákat. Románból viszont egyre kevesebbet, magyarból pedig szinte egyet sem. Sajnos. És hogy hol a jobb, nyugati vagy otthoni klubnál? Könnyen beszélek, mert kint vagyok, itt, Liege-ben. Az otthoni vezetőkből hiányzik a logika, a hozzáértés, a céltudatos munka – de tényleg lehet, hogy könnyen beszélek. Csak éppen mindenki szembesíti a helyét azzal, ahol van. Az pedig nem a balszélsőtől függ, hogy jó-e a klub vagy sem.