Korona vagy bukás

„Bőven képes arra, hogy ismét nyerjen. Azt hiszem, olyan lesz, mintha sohasem lett volna távol. A Formula–1 nem olyan sport, amelyben az izmok vagy az atletikusság segítségével lehet gyorsabb valaki. Az F1 ember és gép kombinációja, az embernek meg kell bíznia az autójában ahhoz, hogy még gyorsabb legyen” – fogalmazott a Daily Telegraphban közzétett publicisztikájában David Coulthard, a Formula–1-ben 2001-ben világbajnoki második, összesen 13 GP-futamot megnyerő pilóta. A vb-pontverseny éllovasa, Jenson Button meg úgy vélekedett, „negyvenévesen nem is öreg, és még mindig versenyképes”.

De vajon Michael Schumacher a nagy visszatérők között melyik táborba tartozik majd?

A múltban az újbóli megdicsőüléstől kezdve a teljes bukásig mindenre volt példa. Az elfogult (vagy őrült?) Schumi-rajongók már a német nyolcadik világbajnoki címét vizionálták (szigorúan matematikai alapon lehetséges is), de azért aligha lehet várni tőle, hogy például Muhammad Ali vagy Michael Jordan módjára szinte egyből a csúcsra jusson.

A bokszvilágban csak „A legnagyobbként” emlegetett Ali esetében az első visszavonulás ráadásul politikai természetű volt: a vietnami háború idején megtagadta a bevonulási parancsot, amiért elsőre pénz- és börtönbüntetésre ítélték, végül azonban „beérték” licence bevonásával. Pedig akkoriban volt pályája (mint később kiderült, első) csúcsán, veretlenül (29–0), világbajnokként tündökölt, amikor kényszerből meg kellett szakítania karrierjét.

Három évvel később tért vissza, 1971-ben elvesztette az „évszázad mérkőzését” Joe Frazier ellen, de 1974-ben, George Foreman legyőzése után (az emlékezetes Rumble in the Jungle keretében, Kinshasában) már megint előtte hajlongott a bokszvilág. A csúcson, Leon Spinks 1978-as legyőzése után abbahagyta, újabb visszatérése azonban már méltatlan volt a múltjához, hiszen Larry Holmesból vagy Trevor Berbickből egy csúcson járó Ali vélhetően bohócot csinált volna.

A második visszatéréssel „a levegő urának” sem volt szerencséje, Jordan nem tudta a playoffba vezetni a Washington Wizards csapatát az NBA-ben, az első „comeback” viszont teljes sikert hozott. Három aranygyűrű, majd másfél éves pihenő után elégelte meg a pihenést, 1995-ben beszállt a Bullsba, majd 1996-ban, 1997-ben és 1998-ban is nagybajnoki címet szerzett.

Sikertörténeteket persze még sorolhatunk. A bunyósok közül többek között Henry Maske és George Foreman is gond nélkül túltette magát hosszabb pihenőjén (utóbbi minden idők legöregebb nehézsúlyú világbajnoka, még 48 évesen is volt öv a derekán!), a legutóbbi NFLévadban a visszavonulását egy ideje minden holtszezonban meglebegtető Brett Favre is újra dobálta a tojáslabdát (más kérdés, hogy a Green Bay Packersnél messzebb került a szentté avatástól, elvégre a New York Jetsnél játszott), a 2003 és 2005 között pihenő teniszkirálynő, Martina Hingis is nyert WTAtornákat 2006-ban és 2007-ben, Dominik Hasek az NHL-ben a Detroit Red Wingsszel „nyugdíjasként” hódította el a Stanley-kupát.

Elbukott reaktiválási kísérletből azonban legalább ennyi rossz példát tudunk felsorolni. A legfurcsább, egyben legmeghökkentőbb „újjáéledést” Mark Spitz produkálta, aki húsz évvel a müncheni hét olimpiai bajnoki címe és visszavonulása után gondolta úgy, hogy megpróbál kijutni a barcelonai játékokra, de a válogatón lebőgött, két másodperccel elmaradt céljától. Björn Borg sem lehetett büszke arra, hogy a kilencvenes évek elején a régi faütőjével a kezében sorra szenvedte el az első körös vereségeket előtte és utána sem hallott versenyzőktől (bezzeg örök riválisa, John McEnroe felmérte a korlátait, és hallgatott az idők szavára: csak párosban vállalkozott ismét a játékra, és úgy Jonas Björkman, majd fivére, Patrick oldalán is tornagyőzelmet aratott), miként a kosárlabdában hajdan Jordan segédtisztjeként ténykedő Dennis Rodmannek is sikerült a finn Torpan Pojatig „alacsonyodnia”. De hogy ne csak a férfiakat említsük: Katarina Wittnek máig egyedülálló módon sikerült visszakerülnie a profiktól az amatőrökhöz, ugyanakkor az 1994-es lillehammeri olimpián be kellett érnie a hetedik hellyel. Viszont minden fórumon elismerték: későbbi profi karrierje érdekében kellett visszatérnie, csak hogy még nagyobb figyelmet kapjon a show-kban.

Schumacher esetében azért a Ferrari még mindig elegánsabb vállalkozás. Még akkor is, ha az olaszok „vörös büszkesége” a tavalyi Brazil Nagydíj óta nem nyert futamot.