Orániai Vilmos és Walfrid atya – a Rangers–Celtic rangadók története

A holland származású Orániai Vilmos (holland nevén: Willem van Oranje) 1689-ben lett Anglia, Írország és Skócia királya. A protestáns uralkodó trónra lépésével véget vetett a katolikus monarchiának. Hogy ennek mi köze van a Rangers–Celtic glasgow-i derbihez?

Nagyon is sok! A Rangers-hívek a mai napig kultikus személyként tisztelik Orániai Vilmost, vagy ahogy ők nevezik: „Billy királyt”, a katolikusok legyőzőjét. Az ő tiszteletére viselnek narancssárga pólót, lengetnek narancssárga zászlót, sőt a Rangers egyik szurkolócsoportja őrá utalva viseli a Billy Boys nevet. És persze a klub hivatalos színeiben is fellelhető a narancssárga a brit birodalmat jelképező kék és fehér mellett.

A Rangers és a Celtic szembenállása ugyanis nemcsak vallási, hanem politikai eredetű is. A monarchiába és a brit egységbe vetett hit egyaránt jellemzi a Rangers-szurkolókat, ami együtt jár azzal, hogy lenézik a skóciai katolikusok ragaszkodását az írekhez, míg a Celticet éppen katolikus ír bevándorlók (ezt jelképezi a zöld-fehér szerelés) hozták létre 1888-ban.

A klubot a Walfrid atya nevű szerzetes alapította azzal a céllal, hogy lekösse a katolikus fiatalok szabadidejét, így megtartsa őket a kisebbségben lévő katolikus közösség mellett. Abban reménykedett, hogy egy virágzó futballklub eltörölhetné a katolikusok alsóbbrendűségének mítoszát.

A „vállalkozást” pedig siker koronázta, ugyanis a klub öt évvel megalapítását követően már skót bajnoki címet ünnepelhetett (azóta 42-szeres bajnok, 34-szeres kupagyőztes és 1967-ben BEK-et is nyert).

A Rangers 1873-ban mindenféle vallási vagy politikai célzat nélkül alakult, de a Celtic sikereit látva a protestáns Skócia vallási és politikai törekvéseket erőszakolt a klubra. Irányelve lett a „protestáns klub protestáns embereknek” jelmondat. (A két klub közül hazai porondon az 51-szeres bajnok és 31-szeres kupagyőztes Rangers a sikeresebb, de a protestánsok nem nyertek BEK-et, igaz, 1972-ben KEK-győztes lett a csapat.)

Ezért a Rangers az I. világháború idején azt az utat választotta, hogy csak és kizárólag protestánsokat foglalkoztat. A Celtic ugyanakkor nem korlátozta játékosai körét.

A két csapat rivalizálása az 1920-as évek végén mérgesedett el. Amikor a nagy gazdasági világválság idején a katolikusok vallási alapon bűnbakokká váltak, a Rangers és a Celtic hívei gyakran estek egymásnak puskákkal, késekkel felfegyverkezve. Sőt még 1999-ben is előfordult, hogy közvetlenül a derbi után nyílpuskával mellkason lőttek egy Celtic-drukkert.

Ez a párharc mindig is többet jelentett „egyszerű” glasgow-i városi rangadónál. A katolikusok és a protestánsok küzdelmének szimbólumává vált, ezért a mai napig jellemző, hogy a két csapat mérkőzésére tömegével érkeznek Angliából és Észak-Írországból is a különböző meggyőződésű szurkolók.

Persze manapság, amikor többek között algériai (Brahim Hemdani, Madjid Bougherra – Rangers), bosnyák (Saša Papac – Rangers), amerikai (DaMarcus Beasle, Maurice Edu), guineai (Bobo Baldé – Celtic), ausztrál (Scott McDonald, Chris Killen – Celtic), görög (Jorgosz Szamarasz – Celtic) és japán (Nakamura Sunszuke, Mizuno Koki – Celtic) labdarúgók lépnek pályára a két csapat szerelésében, már közel sem ugyanazt jelenti a protestáns–katolikus rangadó, mint évtizedekkel ezelőtt.

Ma már nem elsősorban a felek vallási meggyőződése miatt számítanak rangadónak a Rangers–Celtic meccsek, hanem a hagyományok tisztelete, a történelem folytonosságához való ragaszkodás és a két csapat mindenkori jó szereplése miatt.

A kluboknak pedig az az érdekük, hogy fenntartsák ezt az „ősi” rivalizálást, mert amíg a két csapat meccsein megtelik a 60 ezres Celtic Park vagy a Rangers találkozóinak otthont adó 51 ezres Ibrox, amíg szerte Nagy-Britanniában nyomon követik az összecsapásokat, addig megy a bolt, a Régi Cég, vagyis az Old Firm. Hiszen nyilvánvaló, hogy mint minden más nagy hagyományú sportesemény, így a glasgow-i örökrangadó is most már elsősorban üzlet.