Tetű, Baba, Magoo, Rambo, Kis Indián: a 2011-es veszteséglista, II. rész

CLAUDIO LÓPEZ

Nem az első, és nem az utolsó olyan játékos sorozatunkban az 1974-ben született argentin támadó, aki csak némi gondolkodás és hasztalan ajánlatvárás után döntött a visszavonulás mellett. Hogy miért fog hiányozni a kedvesen csak Piojónak, vagyis Tetűnek becézett szélső?

A mindig hűséges típusnak számító López 18 évesen mutatkozott be az argentin első osztályban a Racing Club kék-fehér mezében. Az „Academiánál” négy szezont húzott le, ez idő alatt összesen 24 gólt szerzett. Különösen az 1996-os clausurában szárnyalt, ekkor figyelt fel rá a Valencia. Spanyolországban aztán igazi sztárrá vált: a Primera Divisiónban 47 gólt vágott, míg az európai kupákban összesen 17-szer volt eredményes. López spanyolországi dicsőséglistáján szerepel egy Király-kupa- és egy Szuperkupa-siker, míg 2000-ben Bajnokok Ligája-döntőt játszhatott a Real Madrid ellen (bár 3–0-ra nyert a Real).

Valenciában a szintén córdobai Mario Kempes utódaként tekintettek rá, a Lazióban pedig csodaigazolásként: egy korábbi ellenük elért BL-beli 5–2-es Valencia-győzelem egyetlen pozitívuma az volt a rómaiak számára, hogy „felfedezték” maguknak az argentint. Az olaszok 23, más források szerint 30, vagy 35 millió mai eurót fizettek érte, netán 35 millió akkori dollárt, mindenesetre ott hamar a fekete bárány szerepében találta magát hősünk. Megérkezése után ugyan nem sokkal góllal járult hozzá az Inter elleni olasz Szuperkupa-győzelemhez, de hamarosan megsérült, és a gyógyulása hosszú időt vett igénybe. Természetesen a kihagyásnak is szerepe volt abban, hogy 2000 ősze és 2002 tavasza között mindössze 14 A-ligás gólt találtunk neve mellett, és a nemzetközi porondon is csak hétszer volt eredményes.

„Lópeznek nem való az olasz bajnokság, mivel a keményebb védők ellenében képtelen teljesíteni”– mondta róla a Lazio-elnök Sergio Cragnotti, aki váltig próbálkozott, hogy túladjon rajta. Később nagyon örült, hogy ez nem sikerült számára, mert csak formába lendült a futballista, és igencsak népszerűvé vált a szurkolók között. Harmincéves korában azonban kölcsönadták Lópezt a mexikói Américának, amely később ingyen meg is kapta.

2007 legelején hazatért a Racinghoz, majd karrierje alkonyán megmutatta az MLS-ben is: előbb varázsolt párat a Kansas City Wizards színeiben, de a Colorado Rapids volt utolsó klubja. Az elmúlt év elején vonult vissza végleg, némi klubnélküliséget követően. Amerikában egyébként csapattársa volt Hercegfalvi Zoltán, sportigazgatója pedig Peter Vermes. Az 55 válogatottbeli fellépésén 10-szer eredményes „Tetű” az 1998-as és a 2002-es világbajnokságon is szerepelt, olyan csatártársak oldalán, mint Abel Balbo, Gabriel Batistuta, Hernán Crespo, Ariel Ortega, Claudio Caniggia, Kily González vagy Gustavo López.


KASEY KELLER

Kasey Keller a 2006-os németországi világbajnokság legtapasztaltabb labdarúgója volt (akkori portréját ide kattintva olvashatja el), hiszen a gyérülő üstökű kapuvédő már az ősidőkben rendezett 1990-es olaszországi világbajnokságon is részt vehetett!

Később bánhatta csak igazán, hogy 1992 és 1995 között nem szerepelt a nemzeti tizenegyben, és 2010-ben nem vitte ki magával a szövetségi kapitány a vébére, hiszen akkor világ(bajnoki) rekorder lenne, hat tornarészvétellel. Az 1969-ben, az Olympia nevű városban született Keller háromszor volt az Év játékosa az Egyesült Államokban, és három Arany-kupa-arany csillog odahaza vitrinjében. Az 1989-es U21-es világbajnokság ezüstlabdása élete mérkőzésének az 1998-as Arany-kupa-elődöntőt tekintheti, amelyen főszerepet játszott a Brazília elleni győzelemben – maga Romário nyilatkozta a lefújást követően, hogy ilyen kiemelkedő kapusteljesítménnyel még nem találkozott, a Barcelona nevű szintipopegyüttes pedig egy dalt is írt róla.

A Tony Meolával, majd Brad Friedellel az 1-es mezért nagy harcokat vívó futballista 1990 és 2007 között 102 alkalommal volt válogatott, és ha nincs két ilyen korszakos zseni (ottani szinten, természetesen) pályatársa, akkor bizony most világrekorder, hiszen jó kétszázszor bizonyosan szerepelt volna a nemzeti tizenegyben. Keller Európában is kipróbálhatta magát: a Millwall, a Leicester, a Rayo Vallecano, a Tottenham, a Southampton, a Mönchengladbach (itt Lisztes Krisztiánnal is együtt futballozott) és a Fulham csapatánál kereste a kenyérre valót. „Mister Magoo” megfordult az atlantai olimpián és az 1995-ös Copa Americán is. 2009-ben, 39 esztendősen igazolt a Fulhamtől a Seattle Sounders FC-hez, ahonnan 2011 végén vonult vissza – mint az év álomcsapatának tagja!

IVÁN CAMPO

Az 1974-es születésű Iván Ramos Campo egy hihetetlenül érdekes pályafutást és egy Balázs Paliba oltott Z. Jimmy-frizurát tudhat magáénak. A harmadosztályú Alavéstől került 1995-ben a Valenciához, ahonnan kölcsönadták a Real Valladolidnak, majd négy csapattársával együtt el az élvonalba frissen feljutott Mallorcának (a rossznyelvek szerint egy külön komphajó költöztette őket).

Itt befutott, bekerült a válogatottba is, részt vett az 1998-as vébén, majd a Real Madridhoz igazolt, hárommillió mai euróért. Itt viszont többnyire gyengén futballozott, sok gólt kaptak lassúsága és körülményessége miatt, és annyira megviselte a dolog, hogy pszichológushoz kellett fordulnia. A 2000-es BL-döntőben viszont hibátlanul játszott, afféle elősöprögetőként, de ez sem segített rajta: bár két évvel korábban a Manchester United is érdeklődött iránta, 2003-ban mégis a Boltonnak adták kölcsön. Itt középpályásként remekelt, így végleg odaigazolhatott. A Premiership az ő világának bizonyult, rendre 6.5 körüli átlagokat ért el.

34 évesen, szerződése lejártával az Ipswich Townhoz írt alá, két évre, de egyetlen idény múlva a ciprusi másodosztályú AEK Larnaca labdarúgócsapatához szerződött, mint az elnök, Mariosz Ellinasz régi ismerőse. A feljutás kiharcolása után nem volt maradása, és mint mára kiderült: ez volt játékos-pályafutása utolsó sikere.

JESPER GRÖNKJAER

Harmincnégy évesen vonult vissza a labdarúgástól az utóbbi idők egyik legjobb szélsője, aki gyorsasága révén fiatalon akár sprinternek is elmehetett volna. Ő azonban futballozni kezdett, és sokra is vitte, noha a jelentősebb trófeák valahogy elkerülték. Az 1977-ben Grönlandon született Grönkjaer a helyi Thisted FC-ből került az Aalborgba, onnan az Ajaxba 1998-ban, Hollandiából pedig 2001 legelején 11.85 millió mai euróért a Chelsea-hez. Több fontos gólt rúgott mind a bajnokságban, mind a válogatottban, a Monaco ellen a BL-ben egyenesen egy csodatalálatot jegyzett, de Roman Abramovics sztármániájának áldozatául esett.

Bár hívta az őt a Chelsea-nek felfedező Claudio Ranieri a Valenciához, 3.3 millióért inkább a Birmingham Cityhez került. Ám sem itt, sem az érte kétmilliót áldozó Atlético Madridnál nem remekelt, így aztán hazatért a Köbenhavnhoz, ahol sorra nyerte a bajnoki aranyakat, és a válogatottnak is alapembere maradt. Volt egy ennél fontosabb élménye is: a Barcelona elleni koppenhágai BL-mérkőzésen Victor Valdés egy kifutás közben letarolta a szenegáli támadót, Dame N’Doyét, akinek ha nem húzza ki Grönkjaer lenyelt nyelvét, alighanem tragédia történik. „

Szeretném a csúcson befejezni a pályafutásom” – nyilatkozta később a szellő, aki ennek megfelelően, mint a legtöbbet (közel egymillió eurót) kereső grönlandi sportoló 2011 kora nyarán visszavonult. A „dán dinamitok” között 80 alkalommal szerepelt, két-két Európa- és világbajnokságon. Anno nem éppen a legügyesebben debütált a válogatottban: alig fél perc után adott egy „gólpasszt” az olaszok elleni mérkőzésen Filippo Inzaghinak.

NICKY BUTT

A Manchester United legendás fiataljai közül Gary Neville és Paul Scholes is visszavonult eben az évben, és mindkettejük búcsúmérkőzésén tiszteletét tette Nicky Butt – aki egy szerényebb jutalomtalálkozót talán tózse megérdemelt volna. Mintha csak pár hete lett volna, hogy az egyik akkori honi futballhetilap azon élcelődött egy MU-val foglalkozó helyszíni riportjában, hogy az egyik újonc, az 1975-ös születésű Butt most került fel csak a profikhoz, és minden bizonnyal egész héten az aláírást gyakorolta odahaza esténként.

Nem csak az autogramvadászok, a szakértők is értékelték teljesítményét, így aztán jó időre ott ragadt a középpályán, a Scholes, Beckham, Giggs trió oldalán. Hat bajnoki, három FA-kupa és egy BL-győzelem után 2004-ben a Newcastle Unitedhez került Gary Speed utódaként 3.75 millió euróért, évi közel kétmillió eurós manchesteri fizetése ugyanis túl sok volt ahhoz, hogy elkispadozgasson.

Egy sérülésekkel tördelt idény után kölcsönadták a Birmingham Citynek, majd összekapta magát, és egészen 2010 nyaráig marad a „szarkáknál”, egyre kevesebb hajjal is hozva a jó átlagot. A Championship trófeáját a levegőbe emelve búcsúzott a közönségtől, majd visszahívták edzőnek, ám a békés nyugdíjas évek helyett inkább reaktiválta magát. Nem akárhol: az év végén, 35 éves fejjel aláírt a hongkongi South Chinához. Itt azonban csak pár mérkőzésen kapott szerepet, majd 2011 májusában hazatért.

A „háromoroszlánosok” között 39-szer lépett fel, a 2002-es vébén négyszer lépett pályára, de Pelé szerint így is helye volt az álomtizenegyben. A 2004-es Eb előtt hiába volt kezdő, sérülése miatt végül nem vethették be őt a tornán.

EDÚ

Eduardo César Daude Gaspar, aki mérhetetlen szerencsénkre becenevén, Edúként futballozott, 1978-ban született, és a Corinthiansban futott be. Dida, Cris, Carlos Gamarra, André Luiz, Kléber, Sylvinho, Marcelinho Carioca, Ricardinho, Freddy Rincón, Vampeta, Ewerthon, Djair, Marcos Senna és Luizao oldalán „végigrabolta” az országot és a kontinenst, megnyerve a 2000-es klubvilágbajnokságot is. A megbízható, de kiválóan passzoló vízhordóra felfigyelt az Arsenal is, amely 8.8 millió eurót áldozott érte. egy ideig viszont nem játszhatott Angliában útlevélproblémái miatt – nagyapja révén portugál útlevéllel is bírt, de nem minden volt rendben a passzport körül, imígyen ugrott munkavállalási engedélye, sőt, már a repülőtérről visszafordították –, majd amikor végre pályára léphetett, súlyos sérülést szenvedett.

Egyévnyi szenvedés után a lehető legjobbkor tért vissza 2002 tavaszán, mert az addig zseniálisan játszó, az év játékosának is megválasztott Robert Pirés kidőlt a sorból, így Edú átvehette a francia szerepét. Egy holtpont után 2004-re olyan formába lendült, hogy felvetődött: a fontos gólokat vágó középpályást honosítani kellene az angol válogatottba. Végül a selecaóban is helyet szorított a ballábas mindenesnek Carlos Alberto Perreira. Láthattuk őt Budapesten debütálásakor, majd nyáron a Copa-győztes válogatottban a csapatkapitányi karszalagot is megkapta.

Ám jöttek az újabb sérülések, és már 2006 januárjában nyilvánosságra hozták, hogy nyáron lejáró szerződését nem hosszabbítják meg (pedig fél idényében is 6.83-as átlagot produkált). Bejelentkezett érte a Valencia, a Barcelona, a Juventus és az Inter is, végül a legelső klub ajánlatát fogadta el. Egy újabb keresztszalag-szakadás megakadályozta, hogy íziben csatlakozzon a Baraja, Vicente, Albelda, Aimar, Fiore, Hugo Viana hatoshoz a középpályán, 2009-ig is mindössze ötven bajnokin tudott pályára lépni a „denevéreseknél”. Egy évvel szerződése vége előtt ingyen hazaengedték a Corhoz, innen is vonult vissza 2011 tavaszán, hogy átüljön a klub sportigazgatói székébe.

JON DAHL TOMASSON

Úgy látszik, a Feyenoord évente elbocsát mostanság egy-egy klasszis csatárt a futballvilágtól, csakhogy míg a tavaly elköszönő Roy Makaay inkább klubszinten volt erős, a dán Jon Dahl Tomasson főleg a válogatottban villogott. Az ideális centeralkattal megáldott támadó fiatalon kitűnt társai közül, több ok miatt is, így a Sölrod és a Köge után a Heerenveenbe került, ahonnan nemsokára már az Ajax és a Barcelona is hívta. Végül a dán meghökkentőt húzott és a Newcastle Unitedhez igazolt, de itt összeveszett Alan Shearerrel, így aztán visszamenekült Hollandiába egy év után, 1998-ban, de már a Feyenoordhoz.

A rotterdamiaknál eltöltött idényei során egyszer sem adta tíz találatnál lejjebb, alaposan benne volt a lába abban, hogy 1999-ben öt év után újra a De Kuip népe ünnepelhessen bajnokcsapatot, illetve hogy 2002-ben hazai pályán nyerje meg a gárda az UEFA-kupát. A nyáron, szerződése lejártával elvitte a Milan, ahol BL-t nyert, és többnyire kispadosként is gólerős maradt. Ezért is fizetett érte a VfB Stuttgart 2005 nyarán 7.5 milliót, de eme tettüket azóta is bánják a „svábok”. Az északi sem itt, sem később a Villarrealban nem parádézott, ám a Feyenoord újra mentőövet nyújtott számára. Első két idényében megbízhatóan termelte a gólokat, ha éppen egészséges volt, míg a harmadikat teljesen ki kellett hagynia. Ennek végén, 2011 nyarán visszavonult, és felcsapott a holland másodosztályú Excelsior másodedzőjének.

Tomasson 112 alkalommal szerepelt a dán válogatottban (ezzel harmadik Peter Schmeichel és Dennis Rommedahl mögött az örökranglistán), 52 hálórezgetéssel pedig gólrekorder Poul Nielsennel holtversenyben. Vb-bronzcipős volt 2002-ben, bekerült a 2004-es Eb álomcsapatába, kétszer (2002, 2004) választották meg hazája legjobb játékosának, a 2010-es vébén pedig góllal búcsúzott – mint később kiderült, a „dinamitok” mellett profi karrierjétől is.

SAMI HYYPIÄ

2011 nyarán egy másik szaki fény, Hyypiä is szögre akasztotta; benne ugyebár a Jari Litmanen melletti/utáni legjobb finn játékost tisztelhetjük. Hyppiä még az ősidőkben, 1992-ben kezdte profi karrierjét a MyPa színeiben, és abban az évben, 19 esztendősen bemutatkozhatott a válogatottban is. 1994-ben és 1995-ben őt választották meg a legjobb finn U21-es játékosnak, majd külföldre igazolt, a holland Willem II együtteséhez.

Az 1999-ben bajnoki ezüstig jutott gárda legjobbjának megválasztott védőért a Liverpool 4.5 millió eurót fizetett. Hyypiä gyorsan beilleszkedett az angol futballba, a svájci Stéphane Henchoz-val a korszak egyik legmarkánsabb középső védelmi duóját alkották. Hősünk különösen 2001-ben volt nagy formában, az uefa.com-on beszavazták az Év csapatába, Angliában pedig jelölték a legjobb játékos címére. Időközben a „vörösök” csapatkapitányának is megválasztották, bár 2001-es formáját sokáig nem tudta elérni. Rafa Benítez 2004-es érkeztétől sokan féltették, mondván, a 32 éves játékos már lassú, nehezen fordul, erőnléte sem a régi – a finn csattanós választ adott, hiszen a védelem oszlopaként tanári módon játszotta végig a teljes szezont, amit 6.60-as átlaga sem mutat meg egészen pontosan; ráadásul a Bajnokok Ligájában a Juventus ellen fontos gólt szerzett.

2004-ben a Barcelona, egy év múlva a Roma és az Inter jelentkezett be érte, de az angol vezetők tárgyalni sem voltak hajlandók a kérőkkel – négy év múlva a finn már a BL-keretbe sem fért be, és a következő tavasszal már csak az edzői stábban számítottak volna rá. Ám még érzett a bekk magában erőt a folytatáshoz, így aláírt a Bayer Leverkusenhez két idényre. Az elsőben kiválóan futballozott, a másodikban picit szürkébben, ennek végeztével vissza is vonult.

A válogatottól némileg korábban, éppen a Magyarország elleni vesztes (1–2) Eb-selejtező után. Nemzeti csapatában 105 alkalommal lépett pályára, kilencszer lett az év legjobbja hazájában a Finn Labdarúgó-szövetség választásán (ez rekord, Litmanennel karöltve, míg az előbbi műfajban éppen a még mindig aktív középpályás mögött második az örökranglistán). Hyypiä visszavonulása után edzőként folytatta, ő lett egyik segítője a finn válogatott szövetségi kapitányának, Mika-Matti Paatelainennek. Edzőként a Liverpoolnál is eltöltött egy „inasidőszakot”, és segédedzőként a Leverkusennél szeretné folytatni.

DEJAN PETKOVICS

Aligha érhet nagyobb megtiszteltetés egy európai középpályást Brazíliában annál, mint hogy európai Zicóként becézgessék. De hívták Rambónak és Gringónak is az 1972-es születésű Petkovicsot, aki a vén kontinensen a Crvena zvezda után az érte 6.5 mai millió eurót adó Real Madridban és a Sevillában is megfordult. 1997-ben költözött először Brazíliába, a Vitóriához, majd kínai és arab kitérőkkel a Flamengóban, a Vasco da Gamában, a Santosban, a Fluminensében és az Atlético Mineiróban is megfordult.

2009-ben visszatért a Flamengóhoz, innen is vonult vissza. Brazíliában hatalmas népszerűségnek örvend a sokoldalú támadó középpályás, életéről filmet forgattak, néhányszor a jugoszláv válogatottban is pályára léphetett. Volt gólkirály, többször is bekerült az év álomcsapatába. Az állított labdák nagymestere brazíliai karrierje során nyolcszor volt eredményes szögletből – világrekord!

SANTIAGO SOLARI

2011 elején vonult vissza a Real Madrid és az argentin válogatott szürke eminenciása. A szúrós tekintetű „dühös ember”, harcos ballábas igazi futballista-famíliából származik, hiszen nagybátyja, Jorge Solari vébé-résztvevő, édesapja és testvére profi futballista volt, unokatestvére pedig Fernando Redondo (csak az érdekesség kedvéért: húga pedig modell). Santiago Hernán Solari Poggio fiatalon egy szezon erejéig az amerikai Richard Stockton Főiskolán is megfordult, majd a River Plate-ben futott be Ariel Ortega, Enzo Francescoli, Pablo Aimar, Matías Almeyda, Leonardo Astrada, Marcelo Gallardo és Sergio Berti mellett.

Huszonkét évesen, 1998-ban került az Atlético Madridhoz, majd innen a Realhoz, 3.5 millió euróért. A királyi csapatban olyan vetélytársai voltak, mint Steve McManaman és Sávio, de posztján megfordult Zinedine Zidane és Raúl is. Ha Solari lehetőséget kapott, rendre hasznosan és gólerősen futballozott, így a válogatottban is kapott pár mérkőzést. Szerződése lejártával 2005 nyarán az Interhez igazolt a Real 12. embere (bár korábban a Milan is hívta), éppen oda, ahová korábban mennie kellett volna, mint Ronaldo vételárának „egy része”, tízmillió euró értékben.

„Sok profi év van mögöttem és a középpálya minden posztján játszottam már különböző taktikai variációkban. Jobb és bal oldalon, középen, irányítóként és védekező középpályásként; voltam már csatár és hátvéd is, azaz egy poszt sem jelent számomra problémát” – mutatkozott be első milánói sajtótájékoztatóján, de aztán ugyanazokkal a problémákkal szembesült, mint Madridban. Temérdek aranyérem után 2008-ban hazatért Dél-Amerikába, ahol a San Lorenzóban, az Atlantében és a Penarolban is megfordult még a dicső nagybácsi, „El Indian”, azaz „Indián” után csak „El Indiecito”, azaz „Kis Indián”-ként becézgetett középpályás.

GRÉGORY COUPET

„Coupet az Olympique Lyon jelképévé vált az utóbbi időkben, hiszen már több mint tíz éve a rekordbajnokot erősíti. A Ligue 1-ből magasan kiemelkedett az utóbbi időkig, és nagy harcot folytatott Fabian Barthezzel a válogatott 1-es mezéért, de csak 2006 őszére, 34 esztendős korára érte el azt” – írtuk róla egy ódon BL-adatbankban. Az 1972 legvégén napvilágot látott kapuvédő a Saint-Étienne-ből került 1997-ben az OL-hez 1.4 millió mai euróért, és egészen 2008-ig ott munkálkodott, majd felcsapott légiósnak az Atlético Madridnál (kétmillió euró ellenében). Egy idény múlva hazatért, és a PSG-ben akasztotta szögre kesztyűjét a múlt év kezdetén, némileg váratlanul.

BENITO CARBONE

A kilencvenes évek egyik markáns figurája volt az olasz labdarúgásban Benny Carbone. Ugyan a felnőtt válogatottban soha nem mutatkozhatott be, de tehetségéről azért sokat elárul, hogy a nem kevesebb, mint tíz olaszországi klubja között ott leledzik az Inter, a Napoli és a Parma is. Nem mellékesen egyike volt a támadó (középpályás) a Premiership kontinensről érkező első nevesebb légiósainak, a Middlesbrough-ban, az Aston Villában és a Sheffield Wednesday-ben is megfordulva 1996 és 2002 között. Az Intertől utóbbi hárommillió fontért vette meg jó 11 évvel ezelőtt, ez igencsak tekintélyes summa volt akkortájt. Egy ausztráliai kitérő után utolsó profi klubja a harmadosztályú Pavia volt, ahol először az U19-eseket edzette, majd a felnőtt csapat élére került.

JERZY DUDEK

A kiváló testfelépítésű lengyel portást a 2000-es években hazája legnagyszerűbb játékosának tartották. A bányászcsaládból származó kapus 1996-ban került a GKS Tychytől a Feyenoordhoz, nem akármilyen előzmények után: másodosztályú csapatával egy rotterdami túrára ment, de neki elfelejtettek kapusmezt vinni, így egy ottani sportboltban egy Feyenoord-kapusmezt vásároltak számára – az Excelsior elleni edzőmérkőzés után pedig a Feyenoord vezetői ténylegesen is megkeresték őt ajánlatukkal!

A nyakigláb Ed de Goey örökébe lépve olyan jó teljesítményt nyújtott, Petry Zsoltot is kiszorítva, hogy 2001-ben a Liverpool 7.4 millió euróért megvette. A lengyel első angliai szezonjában fantasztikus formát fogott, hiszen 26 tétmérkőzésen maradt érintetlen hálója, de később sokat volt sérült, és elképesztő potyákkal is jelentkezett. 2005-ben viszont a Liverpool legendája lett: a Milan elleni felejthetetlen BL-döntő hősévé vált, miután az orosz rulettben két tizenegyest is megfogott.

Amikor kiütötte Andrij Sevcsenko lövését a legvégén (a rendes játékidőben pedig egy másfél méterről leadott ukrán bombát is hárított), bizonyára maga sem gondolta volna, hogy utolsó neves tette volt ez a klubban; lévén érkezett posztjára Pepe Reina. Két idényt végigkispadozott Dudek, erre ráment 2006-os vb-szereplése, miközben BL-aranyát elcsaklizta otthonából egy Everton-drukker bűnöző, majd a téli portugáliai felkészülés után zárta börtönben és bilincsben balul sikerült feszültségoldó elhajlását.

Egy időre még visszakerült a válogatott keretébe, ám hiába lett egykori rotterdami mentora, Leo Beenhakker az új szövetségi kapitány, az hamar kitette Dudek szűrét. 2007-ben végül nagy meglepetésre a Real Madridhoz igazolt a kapus, ahol szorgalmasan és türelmesen üldögélt Iker Casillas miatt/mögött a kispadon, bölcsen belátva, ennél kényelmesebb nyugdíj előtti éveket aligha kívánhat magának egy veterán kesztyűs ember. Az utolsó hat idényében összesen tíz bajnokin játszó Dudek 2011 nyarán vonult vissza, 38 esztendősen.

ALBERT LUQUE

Nem akármilyen tehetséggel megáldott labdarúgó volt az 1978-ban született Alberto Luque Martos, aki fénykorát a Deportivo La Corunában élte 2002 és 2005 között. A támadó középpályásként is gyakran bevetett Luquét 15 millió euróért (plusz José „Turu” Flores játékjogáért és Walter Pandiani kölcsönadásáért) vette meg a „SzuperDepor” a Mallorcától, és az ázsiai világbajnokságról visszatért, a nemzeti csapatban éppen ott debütált futballista olyannyira sikerrel harcolt meg a nem hétköznapi konkurenciával (Pandiani mellett Diego Tristán, Roy Makaay és Pedro Munitis voltak vetélytársai), hogy három év múlva hívta magához nevelőegyesülete, a Barcelona, és csábította a Real Madrid is.

Különösen a BL számított Luque első számú vadászterületének (a Milannál azóta is megemlegetik), miközben pályára lépett a 2004-es Eb-n, a 2006-os vb selejtezőik közül pedig haton, utóbbiakon két igen fontos gólt is szerzett. A tornán már nem szerepelt: 2005 nyarán ugyanis 20 millió euróért a Newcastle Unitedhez igazolt, és Angliában gigantikus méretű csődöt mondott. Két év és egy (!) bajnoki gól után az Ajax még látott benne fantáziát, ezt nyolcmillió eurójuk bánta. A Málagához kölcsönadva utoljára még megrázta magát a rendre sérülésekkel bajlódó támadó, le is igazolta őt a spanyol klub. Kár volt már erőltetni: 2011 elején szerződést bontottak vele, és ezzel véget is ért Luque harca egykori formájáért. Sokadik játékossal bánt el sorozatunkban saját fránya térde…

MARCELO GALLARDO

Nem akárhogyan, uruguayi bajnoki címmel fejezte be sportpályafutását Marcelo Gallardo, az 1976-ban született argentin karmester, támadó középpályás. Az aprócska termetű zseni játéka hasonlított leginkább az isteni Diego Maradonáéhoz, nagy kár, hogy fizikuma és nem megfelelő elszántsága, no és sérülékeny térde miatt soha nem tudott a nagy előd örökébe lépni. A 35 évesen búcsúzó középpályás 1994 és 2003 között mindezek ellenére 44 alkalommal azért csak szerepelt hazája nemzeti együttesében, és ezeken a mérkőzéseken 13 gólt szerzett.

A futballista három különböző időszakban játszott a River Plate-ben, emellett megfordult a Monacóban, a Paris Saint-Germainben és a DC Unitedben is. A Riverrel hat bajnoki címet gyűjtött be, megnyerte a Libertadores-kupát, a Monacóval és az amerikaiakkal bajnok, a párizsiakkal Ligakupa-győztes lett; az albicelestével pedig két Copán és két vébén (1998 és 2002) is megfordult. Afféle örök ígéretként tartották őt számon a zsenialitását végül alkoholba fojtó Ortegával együtt, akivel a Rivernél anno együtt leste el a szakma mesterfogásait a nagy Enzo Francescolitól. Közös hármójukban, hogy európai kalandjuk nem volt az a kimondott sikermámor. Egyszer azért Franciaországban is megválasztották „Babát” a bajnokság legjobbjának – odahaza hétszer… Jelenleg a Nacional edzője.

DENÍLSON

Hatalmas óriási felzúdulást keltett a nagyvilágban, amikor 1998-ban 23 millió fontért, cirka 31.5 millió mai euróért megvette a Betis az akkor 19 esztendős Denílsont a Sao Paulótól. Egyébként az excentrikus Betis-elnök, Manuel Ruiz de Lopera nemcsak a csúcsösszeggel keltett meglepetést, hanem azzal is, hogy tízéves kontraktust kötött a balszellővel, aki hárommillió dolláros éves harcolt ki magának.

Az utóbbi 15 év talán legkisebb karriert befutó átigazolási világrekorderének is nevezhetnénk Denílsont, de ne hagyjuk, hogy teljesen elvakítson bennünket az ördögösen cselező középpályás megbicsaklott klubkarrierje! A Betisnél ugyan évekig szenvedett, a Bordeaux-nál sem lett világklasszis, aztán megfordult az Al-Naszrban, az FC Dallasban, a Palmeirasban, leszerepelt a brazil Itumbiarában, a vietnámi Hszi Mang Haj Pongban és a görög Kavalában is; de a válogatottal 1998-ban világbajnoki ezüst-, négy év múlva aranyérmes lett.

Egytucatnyi vb-fellépésén egyetlen egyszer sem volt a kezdő tagja, pedig az 1997-es Konföderációs Kupán megmutatta, mire képes. A fantasztikus képességekkel megáldott brazil a rossznyelvek szerint minden célját elérte a sevillai álomszerződéssel, később csak nagyon ritkán villantott fel valamit varázslatos tudásából.

Amikor Spanyolországba igazolt, egy politikus kikelt az érte fizetett összeg ellen, mondván az „erkölcstelen” (bagoly mondja...), maga a játékos pedig leszögezte, hogy azért viseli a 20-as mezt, mert kétszer olyan jó, mint egy 10-es. Az öncélú technikai parádék, a támadásokat megállító biciklicselek, a lágy labdalevételek és nanométer-pontos passzok nagymestere csak nemrégiben ünnepelte 34. születésnapját. Bár még várt egy jobbfajta ajánlatra balul sikerült három utolsó kalandja után (a három gárdában játszott összesen egy tétmérkőzést), be kellett látnia: ennek már vége. Jelenleg TV-s szakkommentátor, de ha úgy adja át a szót, mint anno a labdát, akkor inkább one-man-showman.