A szomszéd sportja mindig zöldebb? – Tőke János publicisztikája

Életünk valamennyi területéhez hozzátartozik az összehasonlítás és az egészséges irigykedés is. Akár a helyszínen, de az internetnek köszönhetően már a számítógép előtt ülve is képesek vagyunk megfigyelni, hogy hasonló helyzetben mások mire képesek. Az eredményeket utána összevethetjük, elemezhetjük, kinek mennyi munkával, mekkora anyagi ráfordítással sikerült az adott szintet elérnie. A legvégén, ha a mi eredményünk gyengébb, mint másoké, sóvároghatunk, de talán még jobb, ha nekiveselkedünk, hogy máskor előrébb végezzünk, eleget téve ezzel a saját elvárásainknak.

Nincs ez másképp a sportban sem, minden ország irigykedve figyeli a másik eredményeit, akár a sportpályán, akár a sportdiplomácia területén. Ez utóbbira a legkézenfekvőbb és egyik legaktuálisabb eset a Balkán-félszigeten történt. Miután augusztusban Szkopje rendezte a labdarúgó európai Szuperkupát, amelyben a Manchester United és a Real Madrid mérkőzött meg, a szerbek szemét annyira szúrta, hogy Macedónia előbb kapott ilyen rangos találkozót, mint ők, hogy öt év halasztgatás, sorozatos helyszínváltoztatás és ígérgetés után végérvényesen eldöntötték: jövőre Belgrádban elkezdik építeni a Nemzeti Stadiont.

Ha Budapestről egy messzelátóval a kezünkben kitekintünk Dél-Európa felé, bizonyára sokakat látunk, akik irigykedve kezdenek el beszélni Horvátország, Szerbia és Szlovénia sportjáról is.

Nézzük először a szlovénokat, akik alig vannak többen kétmilliónál, és mégis óriási bravúrra voltak képesek: megnyerték a férfi kosárlabda Európa-bajnokságot. A fogadóirodák által hatodik helyre rangsorolt együttes a két legfontosabb mérkőzésén remekelt: az elődöntőben a spanyolokat győzte le húsz pont különbséggel, a döntőben pedig a szerbek ellen nyert. Irigykedve figyelhetjük azt is, hogy Szlovéniának a labdarúgó Bajnokok Ligájában is van képviselője, ugyanis a Maribor a selejtezőből érkezve – 22 szlovén játékossal a keretben – kiharcolta a szereplést a legrangosabb sorozat csoportkörében. Férfi kézilabdában szintén bravúros szereplésüknek köszönhetően az idén januárban rendezett világbajnokságon a dobogó legalsó fokára állhattak fel, síelésben pedig Tina Maze és Katja Koren öregbítette a szlovén sport hírnevét. Cselgáncsban is volt két vb-ezüstérmesük a budapesti viadalon, s férfi asztaliteniszben is előttünk járnak, hiszen a nemrég véget érő csapat-Eb-n bronzérmesek lettek, úgy, hogy az elődöntőben 3:2-re kaptak ki a későbbi bajnok Németországtól.

A térképen továbbhaladva Horvátország következik, amelynek válogatottja a budapesti vizes világbajnokságon magabiztosan megnyerte a férfi pólótornát. Tette ezt úgy, hogy a legyőzhetetlennek hitt szerbeket állította meg az elődöntőben, a fináléban pedig a házigazda magyar együttes is tapasztalhatta, mekkora erőt képviselnek Ivica Tucak kiválasztottjai. Az elmúlt nyolc évben a férfi kézilabdázók a vb-n egy ezüst- és egy bronzérmet gyűjtöttek be, a kontinensbajnokságokon pedig 2008 óta két második és két harmadik hely a mérlegük, 2012-ben az olimpián is dobogóra állhattak, nyolc esztendővel korábban pedig nem találtak legyőzőre az athéni ötkarikás játékokon. Labdarúgásban vezetik vb-selejtezős csoportjukat. A zágrábi Dinamo tavaly a Bajnokok Ligája csoportkörében játszott, igaz, minden idők egyik leggyengébb szereplését produkálta (6 meccs, 6 vereség, 0–15-ös gólkülönbség). Atlétikában Blanka Vlasic magasugrásban az olimpiai aranyérmen kívül mindent megnyert, amit lehetett, a diszkoszvető Sandra Perkovic pedig két-két olimpiai és világbajnoki aranyéremmel s négy Eb-elsőséggel büszkélkedhet.

Ami a szerbeket illeti, ők előszeretettel mesélik el azt a történetet, amely szerint Michael Jordan, a világ valaha volt egyik legjobb kosárlabdázója egy beszélgetés során azt mondta: „Soha életemben nem láttam kisebb országot és nagyobb sportnemzetet a szerbnél.” Ha ez a kijelentés biztosan igaz lenne, nem is kellene semmiféle felsorolásba kezdeni, de mivel maga Jordan sohasem erősítette meg, hogy tényleg ezt nyilatkozta volna, mégis kénytelen leszek egy kis ízelítőt adni a szerb sport erejéről. A futball Európa-ligában a Videoton és az orosz Krasznodar is saját bőrén tapasztalhatta meg a Partizan, illetve a Crvena zvezda képességeit az El-csoportkörbe jutás során: a székesfehérváriak négy gólt kaptak Felcsúton, a Krasznodar pedig kettőt a visszavágón, így Szerbiát két együttes is képviselheti a folytatásban. Labdarúgásban egy győzelem választja el nemzeti csapatukat attól, hogy pótselejtező nélkül ott legyen a jövőre Oroszországban rendezendő világbajnokságon, hiszen két fordulóval a vége előtt a walesiekkel szemben négy, az írekkel szemben öt pont az előnye. Kosárlabdában a férfiak az abszolút másodikok, hiszen a vb-n, az Eb-n és az olimpián is ezüstérmesek voltak, a női társaik Rióban harmadikok lettek, és szintén az ötkarikás játékokon a női röplabdázók csak Kínától szenvedtek vereséget a döntőben. A csapatsportokban elképesztő teljesítményekre képesek a szerbek, akiknek az elmúlt időszakban három teniszezőjük is vezette a világranglistát (Novak Djokovics, Ana Ivanovics, Jelena Jankovics). Az utóbbi években kiváló birkózóeredményekkel is dicsekedhetnek a szerb helyett ezúttal helyesebben szerbiai sportolók, ugyanis van világbajnokuk (Nemes Máté), olimpiai aranyérmesük (Davor Stefanek) és Eb-győztesük (Frísz Krisztián) is.

A három ország sportsikereit felsoroló, de közel sem teljes lista elolvasása után az ember akaratlanul is elismerően biccent, és azt mondja: ez igen, ilyen kis országoktól ez azért nem semmi!

Ahogy az elmúlt évek során, mostanában is sokat és sokszor beszélgettem szerb, horvát és szlovén sportújságírókkal, és amikor a sport lett a téma – nem fogják elhinni, de –, valamennyien irigykedve említették meg Magyarországot. A saját országukhoz mérten sportnagyhatalomnak titulálták északi szomszédjukat, és szinte mindegyikük ugyanazzal az indokkal állt elő. Ez pedig nem volt más, mint az olimpiai éremtáblázat.

Rióban Magyarország mérlege összesen 15 medália volt (8 arany-, 3 ezüst-, 4 bronzérem), a horvátok tízszer állhattak dobogóra (5, 3, 2), a szerbek nyolc éremmel zártak (2, 4, 2), míg a szlovén sportolók négy dobogós helyezést (1, 2, 1) szereztek a tavalyi ötkarikás játékokon.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell mindig elgondolkozni és újratervezni az egyes sportágaknak szánt támogatások összegét, vagy elemezni azt, hogy az úszók által a budapesti világbajnokságon elért hét éremből Hosszú Katinka egyedül négyet nyert, de amikor a szomszédos országok kalapot emelnek a magyar sport előtt, akkor mi ne fanyalogjunk a saját eredményeinken, ne az motoszkáljon bennünk, hogy kis szerencsével lehetett volna még jobb. Ne dőljünk hátra, ne legyünk elégedettek jóllakott medve módjára, legyünk éhesek a sikerre, de ha jönnek az érmek, ha van eredmény, élvezzük ki a győztes pillanatokat.

A szlávoktól érdemes sok mindent ellesni (például a média pozitív hozzáállását egy-egy vereség után), amivel később még jobbá lehet tenni a magyar sportot, hiszen a jó példa ragadós.

Ebben nemcsak mi, hanem a szomszédaink is hisznek.