Lengőajtó – Csinta Samu publicisztikája

A Sepsi OSK-t is utolérte a sorozatos sikertelenség hólabdája. Még nem lavina, még félre lehet ugrani előle, akár még hátat is lehet szegezni neki, hogy megállítsák, de ez kétségtelenül az a hólabda, amelyből hatalmas, mindent elsodró görgeteg is lehet. Egyelőre egyetlen embert temetett maga alá: néhány napja már nem Valentin Suciu a romániai futballtörténelem első székelyföldi élvonalbeli csapatának szakvezetője. A válságkezelő próbálkozás papírformának tekinthető, hiszen még mindig jóval könnyebb egyetlen embertől elköszönni, mint egy egész csapattól. Pláne a bajnokság kellős közepén.

A háromszéki együttes eddigi első osztályos karrierje azonban jóval túlmutat egy újonc szokásos keservein. A Sepsi OSK ugyanis állatorvosi lova egy olyan kóresetnek, amelyben a legkevésbé esik szó futballról, jóval inkább arról a körülményegyüttesről, amelyben – ha nem is feltétlenül törvényszerűen, de – megjósolhatóan alakult ki a jelenlegi helyzet.

A kiindulási pont még az ősártatlanság korában keresendő, amikor egy potens vállalkozóvá érett hajdani kis srác elérkezettnek látta az időt álmai megvalósításához. A hasonszőrűek többsége hódol valamilyen költséges hobbinak, egyesek a vadászatnak – egy medve kilövése 10 ezer, egy elefánté 40 ezer euróba kerül –, mások kaszinóba járnak, mulatókban fizetnek euróezreket egy-egy pohár tízéves pezsgőért. Diószegi Lászlónak, a Sepsi OSK tulajdonosának a futball a mindene. Gyermekként elmaradhatatlanul lobogtatta a zászlót a másod- és harmadosztály között ingázó helyi csapat szurkolótáborában, a húsvéti locsolásért kapott zsebpénzből pedig nem Ukrajna csodabiciklit vásárolt, hanem kifizette a vonatjegyet, hogy elkísérhesse kedvenc klubját az idegenbeli mérkőzésekre. Aztán néhány éve elérkezettnek érezte a pillanatot, hogy áldozzon gyermekkori álmai oltárán.

A futball időközben ugyanis ifjúsági szintre szorult vissza a városban, Diószegi pedig tűrhetetlennek érezte az állapotot. Kell egy csapat, mondogatta, nem feltétlenül moziélményei hatására. És elkezdődött a tündérmeseszerű történet. A megyei II-ből induló mutatvány maximális ütemben izmosodott, a hőskölteményeknek megfelelően túlnyomórészt hazai ifjakból álló együttes egykettőre az országos harmadik osztályban találta magát. A korábbi évek reménytelenségébe beleőszülő, belepocakosodó hajdani szurkolótársak időközben előkeresték a padlás vagy pince mélyéről a hajdani relikviákat, leporolták magukat és a zászlókat, kézen fogták saját gyermeküket és a szomszéd fiát, a lelátón pedig egyre kevésbé szóltak rekedten a hajdani rigmusok. Szemlátomást jól érezték magukat, és mi tagadás, jó volt őket látni-hallani.

Csakhogy jelenlétük, ragaszkodásuk eredménykényszert szült. A fokozatos építkezés egészségesnek tetsző kezdeti elvét egyre inkább háttérbe kezdte szorítani az emelkedő szintek sikeres teljesítésének parancsszava. Légiósok érkeztek a csapatba, a megfizethető labdarúgók számára úgy tűnt, a romániai futballdzsumbujban kívánatosabb a némileg szerényebb, de a garantáltan érkező fizetés, a drukkerek érthetetlen nyelven szóló, de egyértelmű szeretete. Diószegi pedig úgy érezte, nem olyan fekete az ördög, ahogy azt korábban lefestették. A bukaresti futballvilág pedig úri passzióként gyakorolt kedélyes elnézéssel tekintett a székelyföldi mókára, azokra a kedves őrültekre, akik egyetlen játékvezetőt vagy focistát sem környékeztek meg eredménybefolyásolási célzattal. Közben meg olyanokat mondogattak, hogy igyekeznek visszahozni valamennyire a játék örömét, tisztaságát, hogy a futball ne kizárólag a pénzről, fogadásokról, különböző machinációkról szóljon.

Jópofa, nem?

A szárnyalás folytatódott, a következő évben már a másodosztály mezőnye ismerkedett a „magyarok csapatával”, amelyben ugyan csak mutatóban volt magyar labdarúgó, de az idegenbeli meccsekre is több szurkoló kísérte el, mint amennyire a vendéglátó számíthatott a sajátjai részéről. Zavaró volt ugyan, hogy egyetlen szót sem lehetett érteni a lelátói repertoárból, de kétségtelen, hogy megjelenésükkel futballmeccshangulatba ment át az unalmas szotyizásba fulladó nézelődés. Ez a hangulat a sporttelevíziók számára is egyre érdekesebbé vált, s mivel a Sepsi OSK az istennek sem akart a másodosztály dobogójának szintje alá süllyedni, lassan nem volt forduló, amelyben ne került volna képernyőre a székelyföldi együttes mérkőzése. Azzal együtt, hogy a közvetítések révén immár ország-világ kénytelen volt hallgatni a magyar nyelvű buzdító énekeket, sőt, a stadionban alkalmazott kétnyelvű hangosbemondást. Amit azért már a tv-kommentátorok is sérelmeztek, mert micsoda dolog, mégis…

És így jár, ha egy társadalom elpuhul, védekezési reflexeit eltompítja a kényelmesség: a román futball egyszer csak arra ébredt, hogy az élvonalban „magyar” együttes zavarja a Bölöniék csodacsapata, a Marosvásárhelyi ASA „kivégzésével” végérvényesen egységesnek remélt képet. A szpíkerek nyelve ugyan továbbra is csak két-három magyar név kiejtésébe tört bele, az életük nagy kalandját élő szurkolók viszont egyre nagyobb számban indultak az együttes kiszállásaira, illetve a létesítményproblémák miatt egyelőre Brassóba költöztetett hazai mérkőzésekre. Hétről hétre alávetették magukat a rendfenntartó erők úgymond előírásszerű motozásának, s miközben tőlük a tökmagos zacskót is elkobozták, a szemközti lelátón akadálytalanul bontakoztak ki a magyarellenes, idegengyűlölő szövegekkel tüntető táblák, zúgott a „Ki a magyarokkal az országból!” rigmus. A szövetség illetékes bizottsága pedig dicséretes pártatlansággal postázta a legtöbbször arányaiban is azonos léptékű pénzbírságról szóló határozatot rendezési hiányosságok, illetve idegengyűlölő megnyilvánulások címszó alatt.

Az M4 közvetítései révén már a magyarországi nézők is érzékelhették a fokozódó ellenszelet, amely egészen szokatlan „lökéseket” is produkált. A Sepsi OSK legutóbbi két hazai mérkőzésén több alkalommal is kialudtak a reflektorok, a hasonló esetekre készenlétben álló generátort pedig az illetékes szakember elfelejtette beüzemelni. Az azonnali újrakapcsolás nem lehetséges, az izzóknak le kell hűlniük, ez késlekedéshez vezetett, ami az Astra Giurgiu együttesének megfelelő támpontot kínált a döntetlenre végződő meccs megóvására – bár a kényszerű késlekedést a játékvezető és a szövetségi ellenőr egyaránt engedélyezte. Miközben a furcsa áramszünet ellenpontozásaként az öltözőkben volt világítás…

Ilyen stációk mentén jutott el az eposz az edzőváltásig, amelynek felrázó erejében bízik a klubvezetőség. Mert valóban tenni kell valamit, ha egy csapat hét találkozón öt vereséget és két döntetlent regisztrál. Még inkább azonban, ha fennáll annak a veszélye, hogy az eddig lojális szurkolótábor hátat fordít kedvenceinek. Mert mi tagadás, az utóbbi időben a lelátói hangulat is egyre feszültebbé vált. Míg a legutóbbi idegenbeli bajnokin a lélektelen játék elleni tiltakozásul a drukkerek a lefújás előtt negyedórával elhagyták a stadiont, a Craiova elleni kupatalálkozón már írásos figyelmeztetésben is részesítették a labdarúgókat. „Rosszul lehet játszani, de lélektelenül soha” – üzenték egy molinón. Arról nem is beszélve, hogy csak a sikerek képesek messze kitolni a vegzálásokkal szembeni szurkolói tűréshatárt, amire Diószegi nem győzi kérni a közeget, amelyből maga is érkezett. A fokozódó helyzet azonban lassan robbanással fenyeget, s a magyargyalázásra érkező bármilyen reakció súlyos következményekkel járhat. A karhatalmi erők parancsnokai nem is rejtik véka alá: amíg nincsenek válaszok, garantálják a szurkolók testi épségét, de ha bármilyen csetepatéba belemennek, bármi történhet.

A történet innen folytatódik, immár a korábban Magyarországon – az MTK-ban és a Diósgyőrben – is futballozó, a későbbiekben pedig Nyíregyházán edzősködő háromszéki származású Nagy Sándor szakmai irányításával. A jövő pedig egyelőre kiszámíthatatlan, akár a történelem forgószelében csattogó lengőajtó.