A változatosság gyönyörködtetne – Bobory Balázs publicisztikája

Néha a váltógazdaság is lehet unalmas.

Az Aranylabda-szavazásokon 2008-ban kezdődött Cristiano Ronaldo és Lionel Messi uralkodása, különös versengése, azóta mindössze egyszer, 2010-ben fordult elő, hogy nem ők ketten végeztek az első két helyen, akkor Messi mögött a világbajnokságot nyerő két korszakos zseni, Andrés Iniesta és Xavi lett a második, illetve harmadik.

Igen, az volt az az év, amikor mindkét spanyol (vagy katalán) jobban megérdemelte volna az Aranylabdát, mint a végső győztes Messi, de addigra a brand, a márkanév már olyan hatalmassá nőtte ki magát, amely könnyedén vezette a szavazó kezét a mágikus argentin nevének odakanyarításánál.

A France Football által alapított díj történetében nagyon kevés az egyeduralom, talán csak Michel Platini zseniális triplázása emelhető ki 1983 és 1985 között, abban az időszakban, amikor a francia válogatottal Európa-bajnokságot, a Juventusszal BEK-et nyert. Karl-Heinz Rummeniggének, Marco van Bastennek, Johan Cruyffnak és Kevin Keegannek is sikerült két egymást követő évben első helyen végeznie, aztán körülbelül itt van végük a „sorozatoknak”.

Cristiano Ronaldo és Lionel Messi is ötszörös aranylabdás. Ők azok a futballisták, akik eldöntik a mérkőzéseket, formájuk meghatározza csapatuk teljesítményét, de legfőképpen van egyéniségük, amely tökéletesen megkülönbözteti őket a pályán szaladgáló másik huszonegy játékostól.

S ha most azon morfondírozunk, hogy az elmúlt évtizedekben miért nem alakult ki az övékéhez hasonló hegemónia és sikerszéria, sok mindent kell megállapítanunk.

Számomra az első szembetűnő tényező, hogy egyre kevesebb az egyéniség a pályán. Jó, most hagyjuk azt, hogy kinek milyen a frizurája, hányat szaltózik egy gól után, esetleg kis terpeszben vagy nagyban áll-e a labda mögött a szabadrúgás előtt. A teljesen sajátos, tanulhatatlan mozdulatok, megoldások sorozata jellemzi a klasszist, aki készségszinten, a mérkőzés bármely pillanatában be tudja mutatni a varázslatot. A hangsúly a tanulhatatlanon van, mert a játékot leginkább a váratlan teszi szebbé, az a megoldás, amely a lelátón helyet foglaló tízezreknek meg a pályán lévő másik huszonegynek még véletlenül sem jutna eszébe. Kétségtelen, hogy Ronaldo és Messi ilyen képesség birtokában van, az más kérdés, hogy ők tökélyre fejlesztették a tanulhatót is, tehát nemcsak fejben van meg nekik a futball, hanem párosul hozzá gyorsaság, robbanékonyság és tökéletes technikai képzettség.

Manapság utóbbi három tulajdonság egyébként minden nemzetközi szintű futballista jellemzője, a világ minden részén működő futballgyárak – nevezzük őket akadémiának – ontják a tökéletesen felkészült prototípusokat, akik álmukból felkeltve is légstoppal veszik le a harminc méter magasba lőtt gyertyát, és az előírásoknak megfelelően tízből hétszer góllal fejeznek be egy létszámfölényes, unalomig ismételt támadásvezetést. A probléma mindig ott kezdődik, ha nem működik a sablon, és csak azt látjuk szurkolóként a tévében, hogy a jobb oldali szögletzászlóig végigvitt támadásból nem lesz beadás, a labda rövid passzok után valahogy visszajut a belső védőig, aki „forgatja a játékot”, amely áttolódik a bal oldalra. A sok labdabirtokláson alapuló taktika valamilyen szinten megölte a kreativitást, mert a játékosok zöme nem vállalkozik közvetlen átadásokra, mondhatjuk, „igazi tutista”. Az elmúlt évszázad nyílt, improvizatív futballja végleg a múlté, felváltotta a rendszer, a tolódás, a már említett labdabirtoklás, a területvédekezés, a letámadás, visszatámadás. És ez nem mindig baj, csak más, de ebben is meg lehet találni a szépséget, csakúgy, mint annak idején Puskás félelmetes lövéseiben, Pelé akrobatikus mozdulataiban, Cruyff vagy Maradona cseleiben, Zidane megoldásaiban. Persze most is vannak művészek: Ronaldo, Messi, ritkábban Neymar, aztán jó nagy szünet és következnek a többiek: Hazard, Dybala, Mbappé – Pirlo, Totti pedig most hagyta abba. Nagyon hosszú névsort azért nehéz lenne összeállítani.

Amikor egyre kevesebb a futballművész, időnként kaphatna valamilyen elismerést egy igazi melós vagy éppen egy mesterember, aki mindent tud a szakmájáról, sikeres és tökéleteset alkot. Rejtély számomra, hogy az elmúlt tíz választás alkalmával miért nem került az első helyre kapus, védő vagy középpályás. Az említett 2010-es szavazáson Messi győzött, pedig a Barcelona kiesett a Bajnokok Ligájából, az elődöntőben a későbbi győztes Inter bizonyult jobbnak nála. Argentína a „fasorban” sem volt a dél-afrikai vb-n, Iniesta és Xavi viszont élete formájában játszott, előbbi ráadásul gólt is lőtt a fináléban Hollandia ellen, amivel megszerezte csapatának az aranyérmet, magának az Aranylabdát viszont nem.

Amikor a France Football elismerését kiosztják, a szavazóknál mindig fontos érv az eredményesség, így aztán ha Ronaldo vagy Messi közül valamelyik BL-t nyer – és ilyen viszonylag gyakran előfordul –, borítékolható, melyikük lesz a győztes. De négy évvel ezelőtt, amikor a Bayern lett a befutó, szóba sem került például Manuel Neuer neve, és ami még furcsább, komolyan Franck Ribéryé sem, pedig a bajorok letarolták Európát.

Szóval ha a – ki nem mondott – szabály az lenne, hogy eredményhez csatoljuk a díjat, Cristiano Ronaldo és Messi nem járna öt-öt Aranylabdánál.

És akkor sem, ha csak egy kicsivel szakmaibb lenne a voksolás, és nemcsak a támadás művészetét díjaznák a döntnökök, hanem a védekezését vagy éppen a támadás szervezését is. A történelemben csak elvétve kaptak olyanok Aranylabdát, akik több időt töltöttek saját térfelükön, mint az ellenfélén, Lev Jasin eddig egyetlen kapusként lett kiválasztott, Fabio Cannavaro a 2006-os világbajnokságon mutatott káprázatos teljesítménye okán, Matthias Sammer pedig a 1996-os Európa-bajnok Nationalelf nagyszerű söprögetője volt. A non plus ultra természetesen Franz Beckenbauer, bár ő úgy bánt a labdával, ahogy Paganini hegedült. Pedig mennyi, de mennyi futballista volt, aki saját posztján olyan teljesítményt nyújtott, amely legalább annyit jelentett csapata sikerességében, mint a befejező emberé. Döbbenetes, hogy Paolo Maldini sohasem kapta meg az Aranylabdát, s olasz vonalon maradva, csak gratulálhatott az aktuális győztesnek Andrea Pirlo, Francesco Totti vagy éppen Alessandro Del Piero – utóbbi kettő azért zsákszámra termelte a gólokat a klasszikus 10-es szerepkörében. Szentségtörésnek tűnhet ebbe a vonulatba belevenni Claude Makelelét vagy Fernando Redondót, de nélkülük a hátrafelé nem szívesen futó madridi galaktikusok bizony csak szurkolhattak volna, hogy ne kapjanak meccsenként három gólt. Ha én a Real játékosaival focizhatnék, és edzésen elsőként választani kellene, ki kerüljön a csapatomba, elsőként Casemiro nevét mondanám, aki amellett, hogy nagyon sok labdát szerez, támadásban is hasznos, nemcsak a szűrő feladatát látja el, nemcsak a pálya két oldalát „látja”, időnként a kapu elé is odaér.

Persze azzal is tisztában vagyok, hogy a szurkolónak show kell, neki nem az a látvány, hogy Cannavaro tízből tízszer megállítja az ellenfél csatárát, hanem ha Cristiano Ronaldo érkezik a kapu elé és büntet, vagy éppen Messi szlalomozik keresztül a védősoron és löbböli át a labdát a kapus felett. Az üzlet pedig üzlet, a labdarúgást szerte a világon velük lehet eladni, az eurómilliárdos biznisz alapkövei ők, marketingszempontból sokkal jobb az argentin csapattal második helyen végző, eléggé hullámzó teljesítményt nyújtó Messit a 2014-es világbajnokság legjobbjának választani, mint mondjuk Toni Kroost vagy éppen Thomas Müllert a vb-győztes németektől.

Az idei Aranylabda-szavazás végeredményével nincs baj, mert ez egyértelmű volt, ahogy a tavalyi is. Csak nem lenne rossz, ha e „játékban” is érvényesülne az örökérvényű mondás: a változatosság gyönyörködtet. Akár úgy, hogy nagyobb a választék vagy éppen a szavazóknál más szempontok is számítanak.