Néhány évvel ezelőtt az egyik élvonalbeli futballklubnál megtiltották a játékosoknak a konditerem használatát. „Nézzétek meg Zolit, amióta kigyúrta magát, már nem fordul, hanem kanyarodik. Még jó, hogy nem teszi ki az irányjelzőt" – szólt az érv a vezetőedzőtől, és a stábtagok egyetértően bólogattak. Az, hogy Zoli, a negatív példát szolgáltató balbekk a nyolcvankilencedik percben is felrobogott a vonal mellett, sőt még vissza is ért, nem érdekelt senkit. Az sem, hogy tízből tíz fejpárbajt megnyert, mert akkorát ugrott, mint egy kosárlabdázó.
Elmondtam a történetet egy orvos ismerősömnek, aki Németországban súlyemelők, Csehországban futóatléták, itthon több sportág versenyzőinek a felkészítésében vett részt. „Nézd, a mozdony a sportoló, az izom a kazán, az oxigén a fűtőanyag. Minél nagyobb az izomrost, annál több erőt tud kifejteni a mozdony. A cél az, hogy elég fűtőanyag jusson a kazánba. Ezt lehet munkával és engedélyezett kiegészítőkkel, no meg doppinggal növelni. Ki melyik utat választja. Ami a speciális gyorsaságot illeti: minél nagyobb sebességgel mozog a sportoló, annál nagyobb külső ellenállásokat kell legyőznie, tehát nagyobb erőt kell kifejtenie, emiatt a sebesség növekedésével párhuzamosan növelni kell az erőállapotát is."
A 20. században a berlini olimpián négy aranyat szerző Jesse Owens volt az első jelentősebb izomzatú sprinter, de ő genetikailag volt kigyúrva, ha szabad ilyen körmönfont képzavart alkalmazni. Aztán egészen az 1972-es müncheni játékokig kell lapoznunk a rövidtávfutás történetében, hogy rácsodálkozzunk a szovjet/ukrán Valerij Borzov pompás izomkötegeire. A 100 és a 200 méteres távon is nyert, holott már akkor is többségben voltak a színes bőrű versenytársak. Borzov futását tíz kamerával rögzítették, az amerikaiak egyórás filmet készítettek a 10.14 másodpercig tartó futásából, s persze minden mozdulatát kielemezték. Azóta nem kérdés ebben a műfajban sem, hogy a kar és a felsőtest izomzatának egyensúlyban kell lenniük a lábakéival.
Borzov akkor a 183 centiméteres magasságához 80 kilogrammot nyomott, tehát az átlagosnál és az átlagosan elfogadottnál nagyobb izomtömeg mozgatta.
A világ legtöbb pontján, ahol értik a labdarúgók felkészítésének mesterségét, úgy edzik a játékosokat, mint a sprintereket. A gyorsaságnak persze többféle változata van, mert a vívóé egészen más, mint a 200 méteres síkfutásra felkészítendő atlétáé, akinek a gyorsaságiállóképesség-igénye egészen speciális, vagy mint egy kézilabdázóé.
Volt nekünk Szegeden egy egészen jó kispályás focicsapatunk, amelyben az ifi Eb-győztes, egykori Újpest-labdarúgó, Szélpál László is pályára lépett. Amikor a vívók ellen futballoztunk, megdöbbentő élményben volt részünk: egy-másfél méteren belül minden labdát hamarabb értek el, mint mi, akik a saját sportágunk sebességéhez szocializálódtunk. A kosarasok lelesték és lábmunkával le is zárták az átadási sávokat, s bár kevésbé voltak technikásak, mint mi, rendre elvertek bennünket. A jégkorongosokkal nemigen szerettünk játszani. Részben azért, mert áthozták a parkettre, salakra, fűre a bodicseket, részben meg azért, mert hihetetlen robbanóerő volt a lábukban.
Amikor egy horvát edző a magyar klubjánál kosárlabdáztatta a futballistáit, sokan kuncogtak a háta mögött. Pedig kevés hasznosabb dolgot tudok elképzelni a lábmunka dinamizmusának javítására. Arkagyij Vorobjov, kétszeres szovjet/orosz olimpiai bajnok súlyemelő írja, hogy „a kiegészítő sportágakban, az egyes gyakorlatokban az izomtevékenység jellege álljon közel ahhoz a sportághoz, amely a sportoló fő szakága". Mivel a futballista legfontosabb erénye – a speciális labdarúgó technikai és taktikai tudástár mellett – a sebessége, az ő első számú kiegészítő sportága az atlétika, de mert a gyorsaság csak megfelelő idegrendszeri működés, koncentrálóképesség mellett érvényesül, nagyon hasznos a kosárlabda is.
A német Julius Wolff 19. századi kutatásaira alapozva dolgozta ki az amerikai Harold Frost az úgynevezett mechanosztát elméletet, amely szerint a csontrendszert az izomrendszerrel együttesen kell vizsgálni, a kettő funkcionálisan összefügg. Wolff arra hívta fel a figyelmet, hogy a csont nemcsak biológiai hatásokra, hanem az izmon keresztül mechanikai impulzusokra is reagál. Frost kimutatta, hogy az izomműködés folyamatos nyomási jeleket közvetít a csonthoz, a csontsejtek ennek hatására az inzulinhoz hasonló növekedési faktort termelnek, amelyek fokozzák a csont építését. A mechanikai hatás több mint 40 százalékkal képes növelni a csont teherbírását, de csak ott, ahol az izmok hatása érvényesül.
A felismerést a múlt század kilencvenes évei óta alkalmazzák a gyógyászatban és a sportolók felkészítésében is. Tulajdonképpen a csontszövet adaptációjáról van szó. A csontok is folyamatosan alkalmazkodnak a környezeti ingerekhez, a rájuk ható erőkre válaszolva alakulnak át. Az erőbehatás mértékére és irányára is reagál a szervezet: vagy növeli a csontállományt és annak vastagságát vagy csökkenti.
Mit is jelent ez magyarra lefordítva? Azt, hogy szoros összefüggés van az angol első és másodosztályú futballbajnokság őrjítő irama, a játékosok izomtömege és testsúlya között. Ezeket a gladiátorokat nemhogy eltiltanák a konditeremtől, hanem egyenesen díjazzák az izmok növelését és karbantartását, ami a csontozat állapotára is jótékonyan hat ki.
Régi példa, ezért még izgalmasabb: Franz Beckenbauer mondta anno: húsztól harmincéves koráig 12 kilogrammal nőtt a testsúlya. A Bundesliga- és a német válogatottbeli szereplés olyan folyamatos terhelést jelentett, amely ilyen mértékben növelte meg az izomtömeget. S a csontok sűrűségét is, tegyük hozzá a fenti ismeretanyag alapján.
Nem szeretném, ha most azt a következtetést vonná le az olvasó, hogy a gyorsaság kizárólag az izomtömeg méretétől függ. Nem. Ennél jóval bonyolultabb a helyzet, ráadásul minden sportág különböző speciális edzésmixet igényel az edzőktől. A szakember, például, hiába növelteti az izomtömeget, ha elhanyagoltatja a mozgáskoordináció fejlesztését. Vagy önmagában nem ér sokat, ha a sportoló születetten gyors ugyan, de nem megfelelő az idegrendszerének az állóképessége, tehát nem tud eléggé koncentrálni. Ilyenkor esik szét a sportoló mozgása. Egyszer egy matematikaprofesszor azt mondta a hallgatóinak, hogy az ő tudományága olyan, akár az őserdő. A diákok egyelőre az első fákat látják kívülről. És a tanár úr? – szólt a kérdés. Én már belülről. Nem tekintem magam a téma professzorának, de vak sem vagyok. Látom, milyen izomzatú, sebességű játékosok száguldoznak a topcsapatokban, és látom azt is, hogy milyen testfelépítés a jellemző a kevésbé eredményes kluboknál.
A vázizomzat végső soron egy metabolikusan aktív szövet, amely döntő szerepet játszik a test energiafogyasztásában és az anyagcsere szabályozásában, ráadásul ez a zsírégetés meghatározó területe és a glükózfelvétel elsődleges helye is. Az erős izmok a renyhéknél sokkal hatékonyabban hasznosítják a vérben lévő oxigént és tápanyagokat, aminek eredményeképpen bármilyen aktivitás kisebb szívmunkát és szívmegterhelést eredményez. Ez persze majd visszaköszön a regenerálódás gyorsaságában is. Az Indiana University kutatása szerint az egyszer már megszerzett izomerő és izomtömeg viszonylag kis erőfeszítéssel fenntartható: már heti egy edzéssel megőrizhető ez az izomerőnlét.
Tehát az okos futballista huszonhárom éves koráig felépíti az izomzatát, azután pedig szinten tart.
Persze, ha az okos edzők hagyják neki.