Nem szép új világ – Smahulya Ádám publicisztikája

Kázmér bácsi örült. Felesége ezen a mérsékelten hideg februári napon is a kedvencét készítette el: rántott húst. Egyszerű étel, de ő világéletében az egyszerű dolgokat szerette. A futballt és a rántott húst. Imádott nagymamájától is mindig ezt a menüt kérte, és bizony sokszor eszébe jutott, hogy olyan finomat azóta sem evett, és valószínűleg már soha nem is fog. Ezen gondolkodott, amikor úgy döntött, nosztalgiázik kicsit, mégiscsak ma este kezdődik a 2058-as világbajnokság. Hol máshol, naná, hogy megint Katarban... Pedig amikor ő beleszeretett ebbe a csodálatos játékba, Katar még egyáltalán nem volt tényező a labdarúgásban, ő maga például még harmincévesen sem tudott volna egyetlen katari játékost mondani, pedig napi szinten követte a sportágat.

Ehhez képest manapság mindenki a dúsgazdag arab ország spílereit csodálja. A szép lassan egyre érdektelenebbé váló Bajnokok Ligájánál jóval nagyobb népszerűségnek örvendő klub-vb-n a katari al-Szadd legalább akkora esélyesnek számított, mint a címvédő kínai Kuangcsou, a Real Madrid vagy a Bayern München, bár igazából a játékosállományuk alapján valamelyest már a spanyol és a német topklubok is katari csapatnak számítottak.

„Kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi” – jutott eszébe fiatalkora unalomig ismételt, klasszikussá vált reklámszlogenje, bár azért a futballt szerencsére még mindig egy labdával játszották, két kapura, kétszer tizenegyen. Végső soron ez volt a lényeg, nem a lassan húsz éve végérvényesen eltörölt lesszabály, amelynek a lényegét képtelen volt elmagyarázni az unokájának. A kis Botond nem értette, miért volt az jó, ha egy számára furcsa, érthetetlen (ahogy ő fogalmazott: idióta) szabály miatt alig született gól egy mérkőzésen. Abba bele sem mert gondolni a régi idők fociját csak hírből ismerő unoka, hogy milyen lehetett egy gól nélküli mérkőzés. Hiszen épp ez volt a fontos Botondnak – akárcsak a jégkorongban vagy a kosárlabdában –, a sok gól, a rengeteg látványos akció jelentette neki a szórakozást. Ha a lesszabály megszüntetésével nem is, ezzel valamennyire Kázmér bácsi is egyetértett. Mennyivel jobb volt például az 2050-es világbajnoki döntő, mint a 2014-es. Az előbbit háromgólos hátrányból nyerték meg 13–9-re az argentinok a németek ellen, az utóbbin hosszabbításban diadalmaskodtak 1–0-ra a németek. De említhette volna az 2052-es Európa-bajnokság emlékezetes nyolcaddöntőjét is, amelyen a Kanta József szövetségi kapitány által irányított, elődöntőig menetelő magyar válogatott 1–3-ról fordítva 10–6-ra nyert Anglia ellen.

A hat évvel ezelőtti meccs után Kázmér bácsi rövid ideig ugyanazt a gyermeki boldogságot vélte felfedezni magában, mint 2016-ban, a portugálok elleni 3–3-as Eb-csoportmérkőzést követően. A mai napig szívesen emlékezett rá, milyen mámorító érzés volt, amikor is kiutazott Franciaországba, és életében először nagy tornán szurkolhatott büszkén a magyar válogatottnak. Gyakran felidézte, ahogy barátjával, a tavalyelőtt elhunyt Tibivel a gyönyörű marseille-i stadionban az izlandiak elleni meccs előtt elénekelték a Himnuszt, aztán teli torokból, üvöltötték: „Ria, ria, Hungária!”. Gyorsan elmúló fiatalsága egyik meghatározó élménye volt. Sokan megmosolyogták, de ő akkoriban őszintén rajongott Juhászért, Geráért, Dzsudzsákért, Nikolicsért, Bödéért és Szalaiért. Imádott nagypapája erre mindig csak legyintett, és azt kérdezte: „Értük rajongsz, kölyök? Láttad volna Törőt, Nyilasit vagy Albertet...”

Őket nem láthatta, ellenben az ő generációjának legalább még megadatott, hogy teli torokból szabadon szidják a játékvezetőket egy-egy mérkőzés után. Ma már szégyellte, de egykor ő is azok közé tartozott, akik támogatták a videobíró bevezetését, bízott benne, hogy ezáltal sokkal igazságosabbá válik a játék, ám kénytelen volt belátni, hogy tévedett, a helyzet sokkal rosszabb lett. A technikai berendezést és a hús-vér játékvezetőt szép lassan leváltották a kamerákkal és mozgásérzékelőkkel felszerelt robotok – persze szinte sohasem hibáztak, ám ezzel éppen a szenvedélyt ölték ki a játékból. A játékból, amelyet egykor épp a hibák tettek szerethetővé, változatossá, emberivé.

Ezen gondolkodott Kázmér bácsi, miközben szép lassan elfogyott a rántott hús, odakint pedig elkezdett esni a hó. Négy óra volt a nyitó meccsig, úgyhogy levette a polcról az új virtuális szemüveget, amelyet négy éve kapott karácsonyra a menyétől, és a karján viselt kis miniszámítógépe segítségével elindította a 2010-es világbajnokság háromdimenziósra feljavított felvételét. A tökéletes hangminőségnek köszönhetően olyan volt, mintha a kisszobában több ezren fújnák mellette az elviselhetetlen vuvuzelát. Régen nagyon utálta a hangját, volt, hogy dühében egy tányér borsófőzeléket is a televízióhoz vágott, de manapság már ezt is megszépítették az emlékek. Dél-Afrika, nyár, hideg sör, lesszabály, hülye bíró, idegesítő vuvuzela – csupán ennyire vágyott. Az is lehet azonban, hogy csak a fiatalságát siratta. Siratta, de ilyenkor a felesége mindig emlékeztette, hogy sokkal jobb, modernebb, biztonságosabb világban élhet, mint a szülei vagy a nagyszülei. Ha minden jól megy, megéli a száz évet, látja felnőni, megházasodni az unokáját, és ki tudja, talán még az ükunokáját is a karjába veheti.

Neki már a család jelentette a boldogságot, nem a fűtött, szalonszurkolókkal tömött méregdrága luxusstadionok steril futballja. Nem is járt már meccsekre, és lassan belátta, abban is hiába bízik, hogy az unokája majd elrángatja valamelyik magyar bajnokira. Úgy, ahogyan annak idején ő a nagypapáját. Botond néha ugyan megnézte a világbajnokság és a klub-vb fontosabb meccseit, de a kortársaihoz hasonlóan sokkal jobban érdekelték az e-sportok, az e-vb és az e-olimpia. Ő is olyan akart lenni, mint az e-vb ünnepelt sztárjai. Kázmér bácsi büszke is volt Botondra, amiért öt éven keresztül a Vasas e-sport-szakosztályának igazolt játékosa volt, ám sokkal jobban örült volna, ha a zöld gyepen, a jégen vagy a parketten találja meg a helyét. Csak hát azzal nem lehetett annyit keresni, és a csajoknál sem volt annyira menő.

Nők, futball – Kázmér bácsi ismét kalandos fiatalkorára gondolt, miközben a negyvennyolc évvel ezelőtti világbajnokságot élte újra az újpesti kisszoba foteljében. Éppen a spanyol–portugál nyolcaddöntő összefoglalója következett, amelyben Cristiano Ronaldo hiába próbálkozott, sehogyan sem tudott túljárni Iker Casillas eszén. Kázmér bácsi sohasem tartozott a portugál támadó legnagyobb rajongói közé, viszont őszintén tisztelte Ronaldót, aki az elképesztő sikerekben gazdag labdarúgó-pályafutását követően színészként sem vallott szégyent, sőt, néhány filmben kimondottan emlékezetes alakítást nyújtott. Az igazi kedvence azonban akkoriban a csendes, visszahúzódó Andrés Iniesta volt, aki a 2010-es vb előtt sérüléssel bajlódott, élete egyik legnehezebb időszakát élte át, hogy aztán ő legyen a hollandok elleni döntő hőse. A polcon még ott hevert a spanyol válogatott korábbi középpályásának megsárgult, Életem játéka című önéletrajzi könyve, közvetlenül a Vissza a jövőbe című film DVD-je mellett. Mindkettő felbecsülhetetlen értékű volt, amelyért milliókat adtak volna a gyűjtők, Kázmér bácsi viszont semmi pénzért nem vált volna meg tőlük. Visszarepítették őt a gyerekkorába, bár megint azt vette észre, hogy szinte ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel várta a Katar–Németország nyitó meccset, mint tízévesen, 1998-ban a Brazília–Skócia találkozót.