Örökös kandidáló – S. Tóth János publicisztikája

Jövő szerdán nevezi meg a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) a 2026-os világbajnokság rendezőjét. A házigazda szerepére két projektcsomagban összesen négy ország pályázik: Marokkó, valamint az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó triója. Hogy kinek hoz szerencsét tizenharmadika, még csak latolgatni lehet, bár a FIFA technikai bizottsága az észak-amerikai kandidálás mellé állt, s – megtörve a pártatlan felüllebegés látszatát – „magánemberként” a nemzetközi szövetség elnöke, Gianni Infantino is a United Bidet favorizálta.

A technikai bizottság 220 oldalas tanulmányában a három kooperáló ország 402 pontot kapott a maximális 500-ből, míg az észak-afrikai pályázat 275-öt. Az sem mellékes, hogy az Egyesült Államok 1994-ben, míg Mexikó 1970-ben és 1986-ban már rendezett világbajnokságot, s részben ennek is köszönhetően a stadionok készen állnak, az infrastruktúra adva van, érdemi beruházásra nincs szükség. A meccseket 16 város 16 arénájába vinnék, a helyszíneket 23 jelentkezőből választják majd ki. Valamennyi létesítmény legalább 68 ezer néző befogadására alkalmas, ami új nézőcsúccsal kecsegtet. Félreértés ne legyen: Zürichben sosem voltak a saját zsebük ellenségei. Carlos Cordeiro, az Egyesült Államok labdarúgó-szövetségének első embere ráadásul minden korábbinál nagyobb, nyolcmilliárd dolláros profitot ígért a FIFA-nak arra az esetre, ha a közös pályázat lesz a befutó.

A FIFA önrevíziója nyomán a döntés joga immár a tagországoké, viszont a szövetség adósa az amerikaiaknak. A 2022-es világbajnokság rendezési jogát Katar „korrupciógyanús" körülmények között csente el az Egyesült Államok elől. Nem véletlenül vetette bele magát a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségben évtizedeken át zajló csalások, sikkasztások, korrupciós ügyek felgöngyölítésébe a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) is. S a hamiskártyások utáni hajsza történelminek hitt freskókat pergetett le; bukott Blatter elnök, 25 magas rangú FIFA-tisztségviselőt meg bíróság elé állítottak. Katartól (és 2018-ra vonatkozóan az oroszoktól) persze nem vették el a házigazda szerepét, de valószínűtlen, hogy 2026 kapcsán a FIFA ujjat húzna az amerikaiakkal.

Mivel „win-win helyzet” nem létezik, Marokkó fölött jó eséllyel ötödik próbálkozásra is elsötétül az ég. Az északnyugat-afrikai királyság először az 1994-es tornára kandidált, s noha akkoriban csupán egy vb-kompatibilis stadionja volt, végig versenyben maradt, s három szavazattal maradt el a győztes (kicsi a világ…) Egyesült Államok mögött. A pótszéket érő második hely 1998 kapcsán is összejött; ekkor a franciák lettek a befutók. 2006-ra gyorsan elolvadt a derű: a négy pályázóból Marokkó az első körben elvérzett, a győztes Németország volt. 2010-re a FIFA Afrikának ígérte a vb-t, a versenyfutás Dél-Afrika, Marokkó és Egyiptom között zajlott, s ez alkalommal is maradt az éhkopp.

Nyilván nem előny, hogy 2022-ben Katar a rendező; nehéz elképzelni, hogy egymás után kétszer arab ország legyen a befutó. Ennek ellenére a Marokkói Királyi Labdarúgó-szövetség töretlen hittel kampányol. Ezt tapasztalhatták a minap Budapesten a lengyel, a liechtensteini, a svájci, a szlovák és a magyar futballszövetség vezetői is, akik első kézből ismerhették meg a két 2026-os pályázatot. Az élénk lobbizás nem véletlen: a korábbi gyakorlattal ellentétben, amikor a helyszín kiválasztása a FIFA végrehajtó bizottsága tagjainak privilégiuma volt, június 13-án Moszkvában 207 tagország nyilváníthat véleményt (az érintettek nem voksolnak, az Egyesült Államok külbirtokai és társult állama, azaz Guam, Amerikai Szamoa, az Amerikai Virgin-szigetek, valamint Puerto Rico viszont igen…). S bár az Amerikát sújtó ellenszenv a világ számos pontján erős, önmagában erre aligha építhetnének a marokkóiak. Ráadásul semmiféle garancia sincs arra, hogy a fekete földrész 54 voksa egységesen hozzájuk fut be. Már csak azért sem, mert Donald Trump kedvenc bunkóját, a Twittert előkapva azt üzente, „szégyen lenne, ha azok az országok, amelyeket mindig is támogattunk, most a pályázatunk ellen lobbiznának. Miért támogatnánk őket, ha nem állnak mellénk?” Hogy az elnöki fintor hatására-e vagy sem, a dél-afrikai sportminiszter, Tokozile Xasa már jelezte, nekik nem a marokkói pályázat a favoritjuk (nesze neked, 54 voks…).

A politikai szál roppant kényes, bár nem kikerülhető. Rabatban Marokkó kultúrák és civilizációk közötti összekötő szerepére helyezik a hangsúlyt, arra, hogy ők lehetnek a híd Európa, valamint az arab és iszlám világ között (a drukkerek többsége Európából kelne útra). A monarchia pedáns erőfeszítéseket tesz infrastruktúrája fejlesztéséért. A tíz város tizenkét stadionja közúton és vasúton is megközelíthető lesz, de légikikötők is vannak a települések közelében, legfeljebb másfél órányi autóútra. S Casablancához képest valamennyi létesítmény egy 550 kilométeres sugarú körben helyezkedne el. Ez az Egyesült Államok, Kanada, Mexikó trió távolságaihoz képest rendkívül lerövidítené az utazásokat, ami nem csupán az időtakarékosság okán diszkrepancia, környezetvédelmi megfontolásokból is az. A jól vasalt marokkói büdzsé 16 milliárd dollár, ebből 2.1 milliárdba kerülnének a stadionok, amelyek közül hatnak a befogadóképességét a vb után csökkenthetik. Az építkezések összesen 110 ezer munkahelyet teremtenének, ami 2.7 milliárd dolláros gazdaságélénkítést jelentene 2019 és 2026 között az országnak.

Ugyanakkor az is tény, hogy 48 válogatott és a hozzájuk kötődő szurkolóseregek vendégül látása eddig sosem látott szervezési, logisztikai és persze biztonsági kihívást jelent. A vb-n összesen 80 mérkőzést kell játszani – ez irdatlan szám. Ha a United Bid a befutó, megoszlanának a terhek. Az Egyesült Államok 60, a másik két országban 10-10 mérkőzést kapna. Marokkó kapcsán a FIFA háztűznézői az elszállásolást említik az egyik „jelentős rizikófaktorként”, a másik kettő a stadionkérdés, illetve a közlekedés. Ezzel szemben az észak-amerikai pályázat összkomfortos, jelentős kockázati tényezőre nem bukkant az öttagú vizsgálóbizottság. Napjaink sajátos akusztikai viszonyaihoz igazodva Marokkóval szemben kifogásként vetődött fel, hogy nem kíván változtatni az LMBT-ket (azaz a leszbikusokat, melegeket, biszexuálisokat és transzneműeket) hátrányosan megkülönböztető jogi szabályozásán. A „homofób kártyát” az orosz emberjogi helyzet miatt rettegők már előhúzták; külön útmutatót készítettek az LMBT-s szurkolók számára, miként viselkedjenek az idei vb alatt. Az orosz futballszövetség nem győzi hangoztatni, hogy „a meleg szurkolók nyugodtan sétálhatnak kézen fogva, vagy akár a szivárványzászlót is lengethetik” – nem mintha ez sportszakmai vagy sportpolitikai kérdés lenne.

Marokkó azt igyekszik fókuszba állítani, hogy „nem afrikai, hanem szinte európai vb-re” készül, mindössze 14 kilométer távolságra Spanyolország déli csücskétől. Csak hát a Földközi-tenger afrikai oldalán is van spanyol fennhatóságú parcella: Ceuta és Melilla. Ezek az enklávék vonzzák a kábítószer- meg embercsempészeket, állandósítva a migrációs perpatvar kellős közepén a riadóhelyzetet. Ráadásul Marokkó az erőszakos szélsőség egyik utánpótlásbázisa. Mások mellett a márciusban egy francia szupermarketben mészárlást végrehajtó, majd az önként túsznak ajánlkozó csendőrt kivégző Rédouane Lakdim vagy a 2015 novemberi párizsi tömegmészárlásban részes Salah Abdeslam is marokkói gyökerű. Ugyanakkor a királyságban a 2011-es, 17 halálos áldozatot követelő marrákesi öngyilkos kávéházi robbantás óta nem volt súlyosabb incidens, miközben a térségben Tunézia, Egyiptom és Líbia sorozatos terrorakciók színhelye. A 2014-es, a Real Madrid győzelmét hozó rabati, marrákesi klub-vb is garázdálkodások nélkül ért véget, csakúgy, mint ez év elején a hazai sikert hozó Afrikai Nemzetek Bajnoksága (bár ezek a tornák kétségkívül nem mérhetőek egy világbajnoksághoz).

A budapesti prezentáción a marokkói vb-pályázat egyik nagykövete, a korábbi magyar szövetségi kapitány Lothar Matthäus azzal is hízelgett az afrikai kandidálásnak, hogy az azonos időzónának köszönhetően az európaiak élőben követhetnék a televízióban a mérkőzéseket. Hogy ez mennyire szempont a hírek szerint megosztott kontinentális szövetségeknek – a goal.com úgy tudja, Spanyolország, Franciaország és Oroszország Marokkó mögött áll, Ausztria, Csehország, Liechtenstein, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország és Svájc a United Bidet favorizálja –, kiderül egy nappal a 2018-as vb nyitánya előtt Moszkvában.

A technikai bizottság 220 oldalas tanulmányában a három kooperáló ország 402 pontot kapott a maximális 500-ből, míg az észak-afrikai pályázat 275-öt. Az sem mellékes, hogy az Egyesült Államok 1994-ben, míg Mexikó 1970-ben és 1986-ban már rendezett világbajnokságot, s részben ennek is köszönhetően a stadionok készen állnak, az infrastruktúra adva van, érdemi beruházásra nincs szükség. A meccseket 16 város 16 arénájába vinnék, a helyszíneket 23 jelentkezőből választják majd ki. Valamennyi létesítmény legalább 68 ezer néző befogadására alkalmas, ami új nézőcsúccsal kecsegtet. Félreértés ne legyen: Zürichben sosem voltak a saját zsebük ellenségei. Carlos Cordeiro, az Egyesült Államok labdarúgó-szövetségének első embere ráadásul minden korábbinál nagyobb, nyolcmilliárd dolláros profitot ígért a FIFA-nak arra az esetre, ha a közös pályázat lesz a befutó.

A FIFA önrevíziója nyomán a döntés joga immár a tagországoké, viszont a szövetség adósa az amerikaiaknak. A 2022-es világbajnokság rendezési jogát Katar „korrupciógyanús" körülmények között csente el az Egyesült Államok elől. Nem véletlenül vetette bele magát a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségben évtizedeken át zajló csalások, sikkasztások, korrupciós ügyek felgöngyölítésébe a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) is. S a hamiskártyások utáni hajsza történelminek hitt freskókat pergetett le; bukott Blatter elnök, 25 magas rangú FIFA-tisztségviselőt meg bíróság elé állítottak. Katartól (és 2018-ra vonatkozóan az oroszoktól) persze nem vették el a házigazda szerepét, de valószínűtlen, hogy 2026 kapcsán a FIFA ujjat húzna az amerikaiakkal.

Mivel „win-win helyzet” nem létezik, Marokkó fölött jó eséllyel ötödik próbálkozásra is elsötétül az ég. Az északnyugat-afrikai királyság először az 1994-es tornára kandidált, s noha akkoriban csupán egy vb-kompatibilis stadionja volt, végig versenyben maradt, s három szavazattal maradt el a győztes (kicsi a világ…) Egyesült Államok mögött. A pótszéket érő második hely 1998 kapcsán is összejött; ekkor a franciák lettek a befutók. 2006-ra gyorsan elolvadt a derű: a négy pályázóból Marokkó az első körben elvérzett, a győztes Németország volt. 2010-re a FIFA Afrikának ígérte a vb-t, a versenyfutás Dél-Afrika, Marokkó és Egyiptom között zajlott, s ez alkalommal is maradt az éhkopp.

Nyilván nem előny, hogy 2022-ben Katar a rendező; nehéz elképzelni, hogy egymás után kétszer arab ország legyen a befutó. Ennek ellenére a Marokkói Királyi Labdarúgó-szövetség töretlen hittel kampányol. Ezt tapasztalhatták a minap Budapesten a lengyel, a liechtensteini, a svájci, a szlovák és a magyar futballszövetség vezetői is, akik első kézből ismerhették meg a két 2026-os pályázatot. Az élénk lobbizás nem véletlen: a korábbi gyakorlattal ellentétben, amikor a helyszín kiválasztása a FIFA végrehajtó bizottsága tagjainak privilégiuma volt, június 13-án Moszkvában 207 tagország nyilváníthat véleményt (az érintettek nem voksolnak, az Egyesült Államok külbirtokai és társult állama, azaz Guam, Amerikai Szamoa, az Amerikai Virgin-szigetek, valamint Puerto Rico viszont igen…). S bár az Amerikát sújtó ellenszenv a világ számos pontján erős, önmagában erre aligha építhetnének a marokkóiak. Ráadásul semmiféle garancia sincs arra, hogy a fekete földrész 54 voksa egységesen hozzájuk fut be. Már csak azért sem, mert Donald Trump kedvenc bunkóját, a Twittert előkapva azt üzente, „szégyen lenne, ha azok az országok, amelyeket mindig is támogattunk, most a pályázatunk ellen lobbiznának. Miért támogatnánk őket, ha nem állnak mellénk?” Hogy az elnöki fintor hatására-e vagy sem, a dél-afrikai sportminiszter, Tokozile Xasa már jelezte, nekik nem a marokkói pályázat a favoritjuk (nesze neked, 54 voks…).

A politikai szál roppant kényes, bár nem kikerülhető. Rabatban Marokkó kultúrák és civilizációk közötti összekötő szerepére helyezik a hangsúlyt, arra, hogy ők lehetnek a híd Európa, valamint az arab és iszlám világ között (a drukkerek többsége Európából kelne útra). A monarchia pedáns erőfeszítéseket tesz infrastruktúrája fejlesztéséért. A tíz város tizenkét stadionja közúton és vasúton is megközelíthető lesz, de légikikötők is vannak a települések közelében, legfeljebb másfél órányi autóútra. S Casablancához képest valamennyi létesítmény egy 550 kilométeres sugarú körben helyezkedne el. Ez az Egyesült Államok, Kanada, Mexikó trió távolságaihoz képest rendkívül lerövidítené az utazásokat, ami nem csupán az időtakarékosság okán diszkrepancia, környezetvédelmi megfontolásokból is az. A jól vasalt marokkói büdzsé 16 milliárd dollár, ebből 2.1 milliárdba kerülnének a stadionok, amelyek közül hatnak a befogadóképességét a vb után csökkenthetik. Az építkezések összesen 110 ezer munkahelyet teremtenének, ami 2.7 milliárd dolláros gazdaságélénkítést jelentene 2019 és 2026 között az országnak.

Ugyanakkor az is tény, hogy 48 válogatott és a hozzájuk kötődő szurkolóseregek vendégül látása eddig sosem látott szervezési, logisztikai és persze biztonsági kihívást jelent. A vb-n összesen 80 mérkőzést kell játszani – ez irdatlan szám. Ha a United Bid a befutó, megoszlanának a terhek. Az Egyesült Államok 60, a másik két országban 10-10 mérkőzést kapna. Marokkó kapcsán a FIFA háztűznézői az elszállásolást említik az egyik „jelentős rizikófaktorként”, a másik kettő a stadionkérdés, illetve a közlekedés. Ezzel szemben az észak-amerikai pályázat összkomfortos, jelentős kockázati tényezőre nem bukkant az öttagú vizsgálóbizottság. Napjaink sajátos akusztikai viszonyaihoz igazodva Marokkóval szemben kifogásként vetődött fel, hogy nem kíván változtatni az LMBT-ket (azaz a leszbikusokat, melegeket, biszexuálisokat és transzneműeket) hátrányosan megkülönböztető jogi szabályozásán. A „homofób kártyát” az orosz emberjogi helyzet miatt rettegők már előhúzták; külön útmutatót készítettek az LMBT-s szurkolók számára, miként viselkedjenek az idei vb alatt. Az orosz futballszövetség nem győzi hangoztatni, hogy „a meleg szurkolók nyugodtan sétálhatnak kézen fogva, vagy akár a szivárványzászlót is lengethetik” – nem mintha ez sportszakmai vagy sportpolitikai kérdés lenne.

Marokkó azt igyekszik fókuszba állítani, hogy „nem afrikai, hanem szinte európai vb-re” készül, mindössze 14 kilométer távolságra Spanyolország déli csücskétől. Csak hát a Földközi-tenger afrikai oldalán is van spanyol fennhatóságú parcella: Ceuta és Melilla. Ezek az enklávék vonzzák a kábítószer- meg embercsempészeket, állandósítva a migrációs perpatvar kellős közepén a riadóhelyzetet. Ráadásul Marokkó az erőszakos szélsőség egyik utánpótlásbázisa. Mások mellett a márciusban egy francia szupermarketben mészárlást végrehajtó, majd az önként túsznak ajánlkozó csendőrt kivégző Rédouane Lakdim vagy a 2015 novemberi párizsi tömegmészárlásban részes Salah Abdeslam is marokkói gyökerű. Ugyanakkor a királyságban a 2011-es, 17 halálos áldozatot követelő marrákesi öngyilkos kávéházi robbantás óta nem volt súlyosabb incidens, miközben a térségben Tunézia, Egyiptom és Líbia sorozatos terrorakciók színhelye. A 2014-es, a Real Madrid győzelmét hozó rabati, marrákesi klub-vb is garázdálkodások nélkül ért véget, csakúgy, mint ez év elején a hazai sikert hozó Afrikai Nemzetek Bajnoksága (bár ezek a tornák kétségkívül nem mérhetőek egy világbajnoksághoz).

A budapesti prezentáción a marokkói vb-pályázat egyik nagykövete, a korábbi magyar szövetségi kapitány Lothar Matthäus azzal is hízelgett az afrikai kandidálásnak, hogy az azonos időzónának köszönhetően az európaiak élőben követhetnék a televízióban a mérkőzéseket. Hogy ez mennyire szempont a hírek szerint megosztott kontinentális szövetségeknek – a goal.com úgy tudja, Spanyolország, Franciaország és Oroszország Marokkó mögött áll, Ausztria, Csehország, Liechtenstein, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország és Svájc a United Bidet favorizálja –, kiderül egy nappal a 2018-as vb nyitánya előtt Moszkvában.