Sorsok útvesztője – Berta Mihály publicisztikája

Már több mint egy hete Emiliano Salára gondolok. A Nantes-tól a Cardiffhoz igazoló argentin futballistára, akinek a sors élete lehetőségét kínálta fel, ám ezért két nappal később az életét kérte cserébe. Saláról eszünkbe juthat egy másik, hetven évvel ezelőtti tragédia, amelyben két honfitársunk veszítette életét, miközben másik kettő – különleges módon – megmenekült.

Ma legfeljebb valamelyik futballmenedzseres videojátékban lehetne megvalósítani, a Ferencváros 1947 nyarán viszont a valóságban terelte egy csapatba – ha csak barátságos mérkőzésekre is – a korszak és a majdani magyar futballtörténelmi „Hall of Fame” három ikonikus csatárát: Sárosi Györgyöt, Szusza Ferencet és Puskás Ferencet.

Ez a három kiváló labdarúgó sem előtte, sem azt követően nem szerepelt, nem szerepelhetett egy csapatban, hiszen más korosztályt és – főleg – más klubot képviselt. Sárosi, a futballszínpadról a következő évadban leköszönő örök ferencvárosi klublegenda 34, az egész pályafutását az Újpestnek szentelő, akkor már rettegve tisztelt, abban az esztendőben az év magyar labdarúgójának megválasztott Szusza 23, a kispesti születésű és magyarországi karrierje során kizárólag a XIX. kerületi egyesületben szereplő balösszekötő mindössze 20 esztendős múlt ekkoriban. És a magyar válogatottban sem volt, nem lehetett ez másképp: Sárosi 1943. november 7-én viselte hatvanegyedszer, s utoljára a címeres mezt, és ugyan Szusza azon az Üllői úti találkozón már játszott (sőt, ő szerezte azon a napon a svédektől 7:2-es vereséget szenvedő magyar együttes mindkét gólját), ám az csupán a harmadik meccse volt a nemzeti együttesben, korábban nem léptek együtt pályára. Puskás pedig ekkor legfeljebb csak álmodhatott arról, hogy nem egészen két év múlva góllal debütál a „nagyok” között, hiszen tizenhat esztendős volt ekkor.

Hogy ők együtt, a ferencvárosi csatársor belső hármasát alkotva rohamozhatták az ellenfél kapuját a mexikói túra mérkőzésein, mégsem ment akkoriban csodaszámba, a szakma és a szurkolók egyszerűen csak konstatálták a tényt, miközben ma három hasonló kaliberű csillag ehhez fogható együttállása vélhetően visszafelé forgatná a földgolyót.

Persze annak idején másként mentek a dolgok, mint manapság. Sárosi részvétele ugye evidenciaként értelmezhető, de Szusza, Puskás, valamint az akkor még ugyancsak a kispestiektől „kölcsönkért”, ám egy évre rá már „alanyi jogon” Ferencváros-mezt viselő Mészáros József azért kerülhetett a kilencedik kerületiek közé, hogy ők – úgymond – jó színben tűntessék fel a komplett magyar labdarúgást a közép-amerikai focifellegvárban. (Az akkor már kétszeres gólkirály Deák Ferenc csak a túra után, az 1947–1948-as idényben került Pestszentlőrincről a Ferencvárosba.)

Hogy erről a hármasról ilyen hosszan, és talán túlontúl is szájbarágósan írok, egyetlen, ám – szerintem – nyomós oka van: a különleges, egyedülálló, nyilvánvalóan sporttörténelmi, ám akkor és ott vélhetően nem a helyén kezelt és rangján értékelt esemény majdnem tragikus lezárása.

A túra ugyanis kis híján borzalmas véget ért. A ferencvárosi klub – amely büszkén hirdette, hogy az első magyar futballcsapatként repülte át az óceánt – gépe a visszafelé tartó úton kényszerleszállást hajtott végre. Az utolsó mérkőzés után egy négymotoros utasszállító vitte a küldöttséget Mexikóból az Egyesült Államokba, pontosabban New Yorkba, és eleinte minden rendben is ment, ám hirtelen megváltozott az időjárás, viharba került, Sárosi későbbi visszaemlékezése szerint úgy dobálta a gépet, hogy az utasok minden pillanatban azt hitték, neki fognak ütközni az alattuk lévő hegycsúcsoknak. A csaknem félórás hánykolódás után sikerült letenni a gépet, noha még messze jártak a célállomástól. „Pár percig tartott ez a feszültség, és azután a hegyek és erdők között a pilótának kényszerleszállással sikerült a repülőgépet egy kis fennsíkra helyezni. Megdermedten ültünk a helyünkön, mert éreztük, hogy halálos veszedelemben voltunk [...], a pilóta ügyességének köszönhettük az életünket” – írja a zöld-fehér drukkerek örök Gyurkája az 1988-ban kiadott Üllői úti kapufák című, Vándor Kálmán újságíróval közösen jegyzett memoárjában. A küldöttség azonban csak ideiglenesen nyugodhatott meg a landolást követően, mivel a hogyan tovább kérdése egyáltalán nem tűnt megnyugtatónak: ismeretlen helyen voltak, újbóli felszállásra képtelen géppel, meghibásodott rádióval, hegyek és sűrű erdők takarásában, elzárva a külvilágtól.

„Nem tudom szavakban leírni, mert nem lehet azt kifejezni, hogy számunkra milyen mennyei zenének tűnt fel a fejünk felett közeledő felszabadító gépmotor zúgása. Megmenekültünk!” – emlékezik Sárosi.
Sárosi, Szusza, Puskás és persze az eddig méltatlanul meg nem említett többi ferencvárosi labdarúgó (köztük Csanádi Árpád, Henni Géza, Lakat Károly vagy Rudas Ferenc) tehát megmenekült, és talán nem is voltak teljesen tudatában annak, mit is úsztak meg valójában.

Sárosi felesége viszont nem feledte a férje által átélt borzalmat. 1948-ban Olaszországba emigráltak, ahol Sárosi a Bari edzőjeként vágott neki új futballéletének, és bár az első idényében elég nyögvenyelősen tudta csak benn tartani a klubot az első osztályban, 1949 tavaszán mégis edzői állást ajánlott neki az akkori legerősebb olasz klubcsapat, a nagyhírű Torino. Az ajánlat először szóban, a Bari–Torino bajnoki után érkezett, és Sárosi bele is egyezett. Mint ahogy abba is, hogy a következő héten, május elején, kimondottan az ismerkedés céljából elkíséri a Bikáknak becézett torinói csapatot Lisszabonba, ahol az olasz klub a Benficával játszott barátságos mérkőzést. Sárosi ebbe is belement volna, feltéve persze, ha a Bari elnöke is áldását adja az utazásra. Mivel a magyar szakvezető „feljebb lépése” megtiszteltetésnek számított a kis olasz gárda életében, az engedély nem maradhatott el. Na ekkor jött Sárosiné. Miután értesült arról, mire készül a férje, a tudta nélkül bement a Bari elnökének irodájába, és arra kérte, ne engedélyezze férjének a portugáliai „előutazást”. A főnök persze kötötte az ebet a karóhoz, ám ekkor Sárosi felesége elmondta neki a mexikói kalandot, amelyben férje és a ferencvárosi különítmény kis híján odaveszett. Ebből a szorításból már a klubvezető sem tudott kihátrálni, így sajnálkozva közölte Sárosival, hogy megváltoztatta döntését, mégsem járul hozzá a torinóiakkal közös utazáshoz.

A többi már sporttörténelem: a „Grande” Torino a május 3-i mérkőzés másnapján, útban visszafelé Torinóba, a délutáni órákban lezuhant. A gép pilótáit már a leszállásra készülve meglepte a viharos időjárás, megnehezítették a dolgukat a sűrű köd okozta rendkívül rossz látási viszonyok, így ereszkedés közben (miközben a rádióadás sem volt kielégítő) túl alacsonyra szállt a gép, s nekirepült a Superga-hegyen álló bazilikának. A balesetben mind a 31 utas életét vesztette, köztük a csapatnál edzőként dolgozó Egri-Erbstein Ernő, akiről nem is olyan régen életrajzi könyv jelent meg magyar nyelven is, valamint Schubert Gyula, a csapat budapesti születésű, de csehszlovák válogatott középpályása.

Volt még valaki a magyar futballban, aki – vélhetően – szintén a családjának köszönheti, hogy túlélte a Torino katasztrófáját: Kubala László, a Barcelona későbbi szupersztárja, akit ekkoriban nagyon szeretett volna leigazolni a Torino, olyannyira, hogy – Sárosihoz hasonlóan – meghívta a lisszaboni mérkőzésre. Kubala végül nem utazott, mert januárban született Branko fia megbetegedett, és nem akarta a családját magára hagyni. (Egy másik verzió szerint viszont szinte könyörgött a torinóiaknak, hogy vigyék magukkal, de az olasz klub Kubala FIFA-eltiltása miatt nem merte vállalni a kockázatot a szerepeltetésével, noha barátságos meccsről volt szó, ahol ez elvileg nem számított).

Délután öt óra múlt öt perccel, amikor a tragédia történt, Sárosi éppen edzést tartott a Bari futballistáinak, amikor egyszer csak azt látja, hogy ordítva-könnyezve kirohan a szertáros, és közli vele a hírt. Nem sokkal később pedig a Bari elnöke rohant ki a szobájából, miközben azt kiabálta: „Signora Sárosi megérezte, előre megjósolta ezt a szerencsétlenséget.”

Kár, hogy most sem Nantes-ban, sem Cardiff Cityben nem rohan ki senki így a klubszékházból...