Lesen innen és túl – Bodnár Zalán publicisztikája

Szombat este egy ismerősöm – Csendes Levente, a Hivatásos Labdarúgók Szervezete honlapjának szerkesztője – a Facebookon feltette a kérdést: „Milyen volna a futball les nélkül?” A poszt alatt pillanatok alatt éjszakába nyúló parázs vita bontakozott ki, szurkoló, labdarúgó, sportújságíró is hozzászólt. Ahány ember, annyiféle vélemény, érv hangzott el, persze konszenzus nélkül.

A téma természetesen nem először vetődött fel, olykor a sportág prominens személyiségei is hangoztatják: el kellene törölni a futball egyik legkülönösebb, legvitatottabb, az idők során a legtöbbet változó, ugyanakkor egyik legősibb szabályát. Mondta már ezt mások mellett Marco van Basten vagy Oliver Bierhoff is, és persze Arséne Wenger – no de olyan szabály nincs a futballban, amelyet a francia szakember még ne akart volna nyomban megváltoztatni, amint annak csapata épp a kárát látta.

A lesszabály eltörlése mellett érvelők többnyire a több gól reményében változtatnának, de e legfrissebb internetes vita kirobbantója azzal érvel, hogy a futballban a kétes játékvezetői döntések zöme a lesállás megítéléséhez kötődik. Nem véletlen persze a témafelvetés időzítése: múlt szombaton alig több mint egy órán belül két hasonló eset is történt a nagyvilágban. A Ferencváros–Haladás NB I-es meccsen Lovrencsics Gergő, a Real Madrid–Celta Vigo spanyol bajnokin Luka Modric szerzett gólt átlövésből úgy, hogy a kapus előtt két támadó játékos állt, zavarva(?) a kapust. A két meccsen két teljesen ellentétes ítélet született: Modric gólját érvénytelenítették (VAR), a Fradiét viszont megadták, a Haladás reklamáló kapusát, Király Gábort pedig kiállították. A 108-szoros válogatott lapunknak a találkozó után elmondta, azért állt értetlenül az eset előtt, mert a játékvezetők mindig elmennek a csapatokhoz, felhívják a figyelmüket bizonyos dolgokra, kérdezni is lehet tőlük, és folyamatosan azt oktatják: a „passzív lesen” lévők, ha zavarják a kapust a védésben, úgy tekintendők, mint akik lesen állnak. A játékvezetők ítélete azonban teljesen következetlen. De ezen a meccsen a másik oldalon is volt egy les címén tévesen visszavont gól, Davide Lanzafaméé, akitől néhány héten belül már másodszor vettek el így szabályos és gyönyörű gólt.

Most azonban inkább arra fókuszálnék: ha a bírói tévedés kizárható lenne, és olyan ideális világban élnénk, amelyben minden leshelyzetet jól ítélnek meg a sporik, vajon jó vagy rossz szabálynak tekinthetjük-e a lest. Azt, hogy sokak csőrét piszkálja, jól érzékelteti: nincs olyan szabálypontja a futballnak, amelyet többet változtattak volna az idők folyamán. A les (offside) már a labdarúgás első, 1863-as szabálykönyvében is szerepelt, sokkal szigorúbb formában. Akkor – a rögbihez hasonlóan – még minden játékos lesen volt, aki közelebb állt a kapuhoz, mint a labda. Szerencsére ez csak három évig volt érvényben, 1866-ban máris módosítottak rajta: akkor nincs les, ha a támadó és a kapu között legalább három ellenfél helyezkedik. Igaz, ekkor még nem a labda elrúgásának pillanata számított, ezzel csak 1873-ban finomítottak az előíráson. Aztán fokozatosan folytatódott a lesszabály „felpuhítása”, vagyis egyre keresték a lehetőségét, hogyan lehetne kedvezni a támadófutballnak. 1907-től a saját térfélről induló akció már nem számított lesnek, 1921-től a bedobások utáni első labdaérintés sem. Az akkori, 2–3–5-ös hadrendben játszó csapatok azonban hamar felfedezték az első lescsapdákat: az egyik védő egyszerűen felment a felezővonalig, és máris lesre lehetett állítani a támadókat. Amikor a Newcastle az 1924–1925-ös idényben már a hatodik 0:0-t játszotta, a szabályalkotók újabb drasztikus lépésre szánták el magukat, és kirukkoltak azzal a forradalmi újítással, amely a XX. század legfontosabb szabályváltozása volt a sportágban: háromról kettőre csökkentették azon játékosok számát, akiknek a leshez a labdát kapó támadó és a kapu között lenniük kell. Ez a változtatás alapjaiban írta át a sportág fejlődéstörténetét, egyik hozománya például, hogy az Arsenal edzője, Herbert Chapman a középső fedezetét (centerhalf) hátrarendelte harmadik védőnek, így születet meg a világhódító WM-rendszer. Ezután már csak apró finomítások következtek: 1990-ben kikerült a szabályból, hogy az egyvonal is les, majd sokáig lebegett a levegőben, hogy mi is a „tétlen les”, amikor a lesen lévő játékos úgymond nem aktív. Csak 2005-ben került bele ténylegesen is a szabálykönyvbe, de nem eléggé körülírtan, hiszen a játékvezető megítélésére bízza, hogy a lesen lévő, de labdába nem érő játékos zavaró-e a védőknek vagy sem. Erős a gyanúm, hogy taktikailag ez tette be a kaput az olasz futballnak, hiszen így már sokkal nehezebb lescsapdákat állítani, aminek több korszakos itáliai klubcsapat is a mestere volt.

Noha a következetlen, szubjektív játékvezetői döntések valóban borzolják a kedélyeket, a les nélküli futballt nem tudom elképzelni. A szabályalkotók ugyan folyamatosan keresik a lehetőségét annak, hogy mind jobban és jobban kedvezzenek a támadójátéknak (az észak-amerikai profi hokiligában, az NHL-ben a 2005-ös lockout után drasztikusat húztak, eltörölték a kétvonalas lest, nekik bejött, több lett a gól), és elképzelhető, hogy a százötven éve tartó folyamat majd abban ölt testet, hogy a végletekig kiszolgálva a közízlést, egy napon tényleg eltörlik a lest – de akkor a futball már egészen más sportág lesz.

Ne feledjük: a lesszabály mindenekelőtt azt a célt szolgálja, hogy a játék kombinatív, ötletes és szellemes legyen, ne az határozza meg, hogy a kapus elé beáll néhány magas csatár, akiknek felívelik a labdát, aztán három-négy percenként lehetne menni a középkezdéshez. Nem tudhatjuk, milyen lenne, de az biztos, hogy totális taktikai forradalommal járna, és az az együttes lenne sikeres, amely a leggyorsabban tudna alkalmazkodni, amely a leghamarabb látná át a változás lényegét. Ilyen szempontból nem is volna rossz, talán felborítaná a már-már megkövült hatalmi status quót, talán ideiglenesen letaszítaná a trónról azt a szűk elitet, amely a Bajnokok Ligáját is hosszú ideje uralja. De valószínűleg rövidesen újra a nagycsapatok lennének a reform haszonélvezői, hiszen ők tudják megfizetni a legjobb edzőket, akik legelőször alkotnák meg az eredményre vezető új játékrendszereket.

Egyébként volt már rá példa, hogy tesztelték a les nélküli futballt: 2016 őszén a német alsó ligás Tennis Borussia Berlin és a Hertha 03 Zehlendorf játszott bemutató mérkőzést. Azonban senki sem azt kapta, amit várt. A játékosok úgy futballoztak, mint a megzavarodott kislányok, mindenki kereste a helyét a pályán. Az egyik csapat azzal próbálkozott, hogy az ötös két csücskéhez feltolt két, szinte mozdulatlan támadót, akik várták a labdát. A tizenhatos sokszor túl volt töltve, a kelleténél mindig több védő követte a csatárok mozgását, hiszen nem lehetett őket „otthagyni”. A rövid passzok száma jelentősen visszaesett, alapvető elemmé vált az unalmas felívelgetés. A játék csöppet sem volt szórakoztatóbb vagy látványosabb, viszont jóval egysíkúbb lett. És ami igazán meglepő: a gólzápor is elmaradt. A produkció összességében csalódást okozott. Természetesen könnyen elképzelhető, hogy ha a Tennis Borussia Berlin és a Hertha 03 Zehlendorf helyett a Barcelona és a Manchester City játszana ilyen meccset, egészen más összkép alakulna ki a nézőkben, de ilyenre még senki sem kérte fel ezt a két klubot.

Addig mindenki kénytelen a fantáziájára bízni, milyen is lenne a futball egyik legsajátosabb és a szellemiségének lényegét talán leginkább kifejező ősi szabálya nélkül. Én egy ilyen mérkőzésen öt perc után úgy könyörögnék, mint hajdan a bundaszagú meccseken a nézők: fújja már le a bíró a meccset komolytalan játék miatt!