Felbukni az ingerküszöbben – Deák Zsigmond publicisztikája

Hétfői számunk szokásos historikus mellékletében, a Népsportban írtunk a magyar labdarúgó Aranycsapat szakvezetője, Sebes Gusztáv hetven évvel ezelőtti, enyhén szólva gyengén sikerült szövetségi kapitányi bemutatkozásáról, az 1949. áprilisi, prágai 5:2-es vereségről. Thury Gábor kollégánk Baráti betli című, online oldalunkon is olvasható nagyszerű anyagát a fortepan.hu archívumának életből ellesett fotójával illusztráltuk, amelyen Sebes mester és Ries István, az MLSZ akkori elnöke édesdeden szunyókál a cseh(szlovák) főváros felé zakatoló vonaton. a Népsportban írtunk a magyar labdarúgó Aranycsapat szakvezetője, Sebes Gusztáv hetven évvel ezelőtti, enyhén szólva gyengén sikerült szövetségi kapitányi bemutatkozásáról, az 1949. áprilisi, prágai 5:2-es vereségről. Thury Gábor kollégánk Baráti betli című, online oldalunkon is olvasható nagyszerű anyagát a fortepan.hu archívumának életből ellesett fotójával illusztráltuk, amelyen Sebes mester és Ries István, az MLSZ akkori elnöke édesdeden szunyókál a cseh(szlovák) főváros felé zakatoló vonaton.

Elképesztő fénykép, megráznám Kovács Márton Ernő kezét, aki csinálta, de fájdalom, már nem tehetem. Ráadásul, ha minden igaz, nem sokkal a prágai túra után (amelyről több képe is fellelhető) valamiért véget ért a fotóriporteri pályafutása, vélhetően a Magyar Dolgozók Pártja 1950. márciusi, számára kedvezőtlen káderjavaslata alapján. Akárhogy is, hét évtizede, azon a bizonyos Prága felé pöfögő vonaton „elkapta” a magyar labdarúgás akkori két legfontosabb személyét, két irányítóját legintimebb, legártatlanabb, legvédtelenebb pillanatukban: alvás közben. Sebes sorsát jobban ismerjük, hiszen sportszakmai karrierje innentől indult felfelé, az 1952-es olimpiai bajnoki címen és az 1954-es vb-ezüstön át vezetett az útja, 1956 nyarán kellett felállnia a válogatott kispadjáról, de a hetvenes évekig különböző pozíciókban szerepelt a magyar futballban, nyolcvanévesen hunyt el 1986-ban. A sportvezetőség mellett szociáldemokrata politikusként 1945 és 1950 között az igazságügy-miniszteri posztot is betöltő Riesnek mostohább sors adatott, a kép elkészülte után több mint egy évvel koholt vádak alapján letartóztatták, majd a váci börtönben máig tisztázatlan körülmények között agyonverték.

A történelem útjai kifürkészhetetlenek, ám itt még békésen alusznak egymás mellett a talpfák keltette ringató kattogás egyenletes ritmusára. S ekkor belém hasított gondolat, hogy láthatunk-e manapság hasonló fotót. Mármint hivatalosat, mert korunk nagy vívmányában, a közösségi médiában mindenre van példa, és annak az ellenkezőjére is. Szóval júniusban Marco Rossi és Csányi Sándor ül az azerbajdzsáni Eb-selejtezőre tartó repülőgépen, elnyomja őket a buzgóság, arra sétál a Nemzeti Sport (vagy az MTI) fotósa, kattint kettőt, s máris megvan a címlapkép... Mit szólna hozzá a szövetségi kapitány és az MLSZ elnöke, adnának-e a megjelenésre engedélyt, s ha nem, lehoznánk, lehozhatnánk-e a képet? Megannyi érdekes és megválaszolatlan kérdés, amely azonban ma fel sem vetődhet, hiszen a fotósok kevés eséllyel utaznak együtt a „fejesekkel”, s ami még nagyobb akadály, az azóta emelt jogi útvesztők dzsungelében eleve nincs esélye egy ilyen őszinte jellegű fényképnek. Sokkal inkább annak, hogy az űrből lefotózzuk a Földet, vagy ezer méterről a légy fenekén a pattanást. A technika, a technológia rohamléptekkel halad előre e szakmában is, miközben az ártatlan, de megindító intimitás (nem egyenlő az övön aluli intimpistáskodással) kiveszik a képekről, a világunkból.

Szóval nem kell félnie Csányi és Rossi úrnak, szunnyadhatnak bárhol és bármikor. Ami pedig az őket és a játékosokat érő kritikát illeti, a közösségi médiában úgyis megkapják a magukét a név és tét nélküli kommentelőktől. Ha érdekli őket, elolvassák, s ha esetleg sértőnek találják, perelnek (naponta többször megtehetnék...), ha kevésbé érdekli őket, s inkább elkerülik, akkor a lelküket legalább nem mérgezi, cserébe akadály nélkül kereng a világhálón a nekik címzett gonoszkodás. Nekünk, az „igazi” médiának viszont patikamérlegen kell mérnünk minden jelzőnket és határozónkat, akármiről van szó, mert az anonim internethuszárokkal ellentétben a nevünket, a hitelünket adjuk hozzá. A vélt vagy valós sérelem pedig elzárkózást szülhet az érintettben, s akármennyire nincs is igaza, mi sem járunk jól.

Most felsorolhatnék nagyjából negyvenhárom példát az utóbbi néhány hónapból, amikor a magyar sport illusztris vagy kevésbé illusztris tagjai megsértődtek ránk, perrel és sok egyébbel fenyegetőztek, de jelentem, itt vagyunk, ragyogunk, s általában a józan ész segítségével rövidre tudjuk zárni ezeket az ügyeket.

A daliás múltban ez is másképp történt, aminek illusztrálásra megint a hétfői Népsportból, pontosabban azon keresztül 1929-es Nemzeti Sportból hozok példát. Ahogy A jó is kevés című írást jegyző L. Pap István találóan megjegyezte, az akkori minősítések töredéke ma örökös haragszomrádot jelentene. Mert képzeljük el a következő helyszíni tudósítást mondjuk – maradván a futballnál és az Európa-bajnoki kvalifikációnál – a márciusi nagyszombati vendégjáték kapcsán: „Kalmár lassúsága, aluszékony játéka, Gulácsi öregedő feje, Lang egyszerűsége és kényelmessége, (...) Kovács István erőtlensége, fizikai gyengesége...” Ugye, hogy hihetetlen olvasni? Pedig kilencven éve az NS minden lelki csipke nélkül ilyen jelzőkkel illette a Svájc elleni találkozóra szóba kerülő elit játékosokat. Akkor magasabb volt az ingerküszöb, mégsem botlottak bele? Vagy a hírlapírók voltak bátrabbak? Fogalmam sincs, 1929-es hírlapírót már nem ismerek, inkább arra hajlok, valahogy őszintébb volt az élet és az emberek, kevésbé mérlegeltek, viszont tudtak bocsánatot kérni, s ami legalább ennyire fontos, megbocsátani. Hatalmas volt az újságíró felelőssége, mit és hogyan ír le, mert sorsokat tudott befolyásolni, sőt, bizonyos történelmi érában (lásd az előző rendszer, de főképp a negyvenes évek vége, ötvenes évek karaktergyilkosságait) ez kiemelt feladatként adták ki neki. Ha nem tette, őt szerkesztették ki a szakmából.

A rendszerváltozás után szerencsére ez a módszer nagyjából elhalt, de az internet megjelenéséig a sajtó hagyományos formája megmaradt hatalomnak, amivel élni és visszaélni lehetett, a sportban és máshol egyaránt. Volt, hogy a Nemzeti Sportra sem lehettünk annyira büszkék, 1993-ban a 17 éves ferencvárosi szupertehetségről, Lisztes Krisztiánról ezeken a hasábokon lehetett olvasni, hogy még a játékmackójával alszik (legalább kép nem volt róla, mint Sebesékről). Amikor szegény ifjú titán reklamált a zsurnalisztánál, hogy erről nem nyilatkozott, hiszen egy szó sem igaz belőle, azt a választ kapta, örüljön, hogy szerepelt az újságban... Az azóta megjelenő technológiai robbanás, az internet s a közösségi média az információk és vélemények szemetének zömét elhordja, s megteremti a vita, a visszavágás lehetőségét; nekünk a szakmailag alátámasztott, hiteles válogatás a feladatunk, a „hírszerzés”, sőt az egész sajtó szerepe megváltozott.

No meg az emberek, ezen belül a sportolók is. Ha már olyan jól megy, megint magunktól, de már a Nemzeti Sport e hét szerdai számából szemezgetünk. Itt mondja a 33 éves, tehát aggastyánnak nehezen nevezhető Tőzsér Dániel az általa patronált debreceni fiatal focistákról: „Teljesen más a mai tizennyolc-tizenkilenc évesek generációja, mint a miénk volt. Ahogyan a miénk is más volt, mint Sándor Tamáséké. Másként nőnek fel a gyerekek.” Másként bizony. A mi generációnknak egyaránt meg kellett értenie a világháború(ka)t, diktatúrá(ka)t átélt szüleinket, nagyszüleinket, illetve az internet, az okos kütyük világába belepottyanó, azt adottságként kapó gyerekeinket. Mintha egy másik bolygó lakóiról beszélnénk. S talán ez lehet mondjuk a debreceni titok egyik szegmense (mert a riportból semmi szenzáció nem derült ki), hogy Herczeg Andrásék az óhatatlan sportszakmai tudás átadása mellett a hagyományőrzés, a közösségteremtés, az emberség erejével hidat képeztek a korosztályok között.

Csak át kell sétálni rajta.

Séta közben vissza-visszatekintve pedig olyan fotókra bukkanhatunk, amilyeneket soha többé nem csinál senki. Jó pihenést, Sebes és Ries úr!