A Freund-elmélet – Vincze András publicisztikája

Ha lehetne, akkor a néhány sorral lentebb olvasható, idézőjelek közé szorított gondolat után befejezném ezt az írást. Mi több, a mondatokat addig konzerválnám, amíg nem látnám, hogy a magyar futball visszatért régen elhagyott útjára, amelyet a hazai, saját nevelésű tehetségek, későbbi (világ)sztárok jártak ki. Szeretném továbbá azt is megélni, hogy már ne kelljen túl sokáig néznünk az NB I-ben a közepes vagy még gyengébb képességű külföldiek ügyetlenkedését (a mi gyerekeinkét valahogy jobban megbocsátjuk), s ezzel kapcsolatban nem kellene hallgatni azt az álságos szöveget, a klubok azért nem szerződtetnek, vásárolnak magyar játékosokat, mert drágábbak, s többet kérnek a légiósoknál – ami persze legalább jó hír, mert ezek szerint a hazai futballista többre tartja magát a nyakára hozott nevenincs zsoldosnál.

Ennyi bevezetés után következzék az a bizonyos idézet az e hét szerdáján megjelent Nemzeti Sportból, a Szoboszlai Dominikról szóló cikkünk egyik passzusából, az RB Salzburg sportigazgatójától, Christoph Freundtól, aki kollégámnak, Babják Bencének arról beszélt, milyen markáns elvek alapján keresnek profikat, mennyi pénzt hajlandók áldozni a tehetségek megszerzésére, illetve szükségük van-e tapasztalt légiósokra.

Íme, a válasz a kérdésekre: „...a tehetséges, tizenhét-tizennyolc éves labdarúgókért akár hárommillió eurót is kiadunk, és minden követ megmozgatunk, hogy megszerezzük őket. Fontos, hogy szerepeljenek rutinosabb labdarúgók a keretben, de mostanra eljutottunk oda, hogy az ügynökök már nem kínálnak nekünk huszonöt évnél idősebb futballistát. Ennek több oka van: ha a labdarúgó ideális korban van, és valóban erősítést jelent az európai kupaporondon, nem kellene kínálgatni, mert sorban állnának érte. Ha topfutballista, miért nem játszik topcsapatban? Másfelől mi a fiatalokban hiszünk. A mentalitás a legfontosabb, utána következik a tudás és a sebesség. A mai gyors futballhoz sprinterekre van szükség, mi is ezeket a tehetségeket keressük. Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a lendületes, dinamikus tizennyolc-tizenkilenc esztendős játékosok magukkal hozzák a sikert. Persze kőkeményen kell dolgozniuk, de ha bízunk bennük és megadjuk a lehetőséget, meghálálják.”

S még mielőtt félreértés lenne: nem heroizálni akarom a Salzburgot, sőt nem is ájulok el az osztrák labdarúgás „nagyszerűségétől”, olyannyira nem, hogy amikor a franciaországi Európa-bajnokság előtt sokan azon sápítoztak a környezetemben, hogy Ausztria is csoportellenfél lesz, ergo esély sincs ellene a győzelemre, arra gondoltam, hogy amit futballozás címén láttam a selejtező meccsein a szomszédoktól, nem adhat okot akkora rémületre – úgyhogy elintéztem az egész sopánkodást azzal, hogy mi, magyarok már csak ilyenek vagyunk, szeretünk előre aggódni, s ugyanúgy túl korán ünnepelni. És lám, megvertük Ausztriát...

Tehát ne szédüljünk el ezúttal sem. Az osztrák foci nem „a” topfutball szintje, viszont van, amiben fényévekkel előrébb jár, mint a magyar, s éppen erről beszélt Christoph Freund. A Salzburg nem vesz csoszogókorba lépő, de a neve, így a marketingértéke miatt még érdekes játékost; a Salzburg nem hallgat a portékát áruló menedzserekre; a Salzburgnál nem a driblizés az elsődleges szempont az igazolásnál, hanem a gyorsaság; a Salzburgnál a sikert a fiatal játékosok önbizalmában látják.

S akkor most ugrok egyet térben, időben, hogy az egyik, hetekkel korábbi publicisztikámban szereplő mesteredzőt újfent megidézhessem. Az olimpiai bajnok öttusázóból lett igencsak sikeres, rendkívül eredményes, az erő- és állóképességi felkészítésben világhírű szakembert, Török Ferencet, akit – bármennyire is szeretné – nemigen engednek a futballunk, pontosabban a futballistaképzésünk közelébe. Annak ellenére sem, hogy ő már évtizedekkel korábban a fociköröknek is bizonyította az atlantai olimpiára kijutó korosztályos válogatott felkészítőjeként azt, amit manapság Salzurgban visznek sikerre: az utánpótláskorú játékosok erőnléte, s ezzel párhuzamosan a sebessége jelenti a magyar labdarúgás jövőjét. Ahhoz pedig, hogy kiváló fizikumú focisták léphessék át a profi csapatok öltözőjének küszöbét, minőségi képzésre lenne szükség. A világot eluraló futballtrend alapján ugyanis nemcsak az fontos, hogy a gyerek lehetőleg ezret dekázzon, hanem az is, hogy extra testi képességekről árulkodó fizikai mutatói legyenek. A korábbi olimpiai bajnok pentatlonos, későbbi világhírű öttusázó szövetségi kapitány a „Javaslat a labdarúgó-utánpótlás fizikai felmérésére” címet viselő elemzésében éppen a kiválasztás és képzés kapcsán írta le azt, ami Salzburgban már évek óta kőbe vésett szakmai koncepció: csak az játszhat, akinek van erőnléte!

„A fizikai erőnlét, a gyorsaság és az állóképesség, azon belül a mentális és a keringési képesség az, amely számszerűsítve mérhető...” – írja tanulmányában Török Ferenc, arra utalva, hogy nem boszorkányságról, hanem nagy felkészültséget igénylő szakmai feladatról van szó, amikor a jövő sportoló és futballozó nemzedékét keresik, s miután megadatott az a szerencse, hogy végigolvashattam (mi több, bármikor a kezembe vehetem és újra böngészhetem) a szakember elemzését, bizton állíthatom, hogy a Nemzeti Sportban a minap két oldalon megénekelt „Freund-elmélet” magyar földön évek óta megvalósításra készen áll – és vár...

És vár...

És vár...

Vagy nem figyelnek rá, vagy nem fogadják be, mint afféle erőnléti bibliát, pedig ha valakinek, az országunkban a mai napig misztifikált sportágból, az öttusázásból jött embernek talán illenék elhinni: erőnlét nélkül nincs eredmény.

Szoboszlai Dominik eddigi karrierje pedig ékes példája annak, hogy a magyar gyerek, ha nem csupán divatos képzést, hanem valóságos kiképzést kap a futballra, a produkcióra igencsak igényes, jelentős szakmai nívón működő, s az extra magas követelményeket támasztó futballvilágban is a legjobbak közé emelkedhet. Ami viszont szomorú, hogy csak egy Szoboszlai Dominikunk van. S az is keserves tapasztalás, hogy már hosszú ideje ez a helyzet (az évtizedek sodrásában volt nekünk egy szem Lisztesünk, Dzsudzsákunk is), ahelyett, hogy a „szoboszlai fiúk” manapság már egymás sarkát taposnák a pályákon.

Csakhogy az a helyzet, hogy oda sem férnek...

Erről beszélt a minapi MLSZ-közgyűlésen a szövetség elnöke, Csányi Sándor, s bár a „közegben” sokan inkább meg sem akarják hallani a kritikát, vagy inkább mást akarnak meghallani belőle, mégis az utóbbi évek legtökéletesebb, sőt legőszintébb szakmai analízise hangzott el: a magyar futball elherdálja önmagát. Miközben van pénz, paripa, fegyver, a javak zömét profi világunk elpazarolja például azokra a légiósokra, akik évek, sőt évtizedek óta nem tudnak hozzátenni semmit a magyar labdarúgás fejlődéséhez. S bár igencsak jellemző módon máris hallani a klubházak környéki duruzsolást, hogy „Na, nem úgy van ám ez, elnök úr!”, de a helyzet az, hogy nagyon is úgy van, ahogy Csányi Sándor mondta: mifelénk még úgy is lehet szép pénzt keresni, hogy valaki labdába sem rúg, vagy éppenséggel olyan döntéseket hoz, amelyek odáig vezetik az eredményekben és klasszisokban amúgy sem dúskáló klubfutballt, hogy nem egy játékos úgy keresi meg a kenyérre valóját, hogy – labdába sem kell rúgnia...

A feleslegesen kidobott pénzből legalább néha vacsoráznánk egy jót... – mondta fanyar humorral a futballelnök, utalva a jelenkori se ilyen, se olyan helyzetre. Az ötlet remek, mert így talán lenne fórum, amelyre a klubvezetők meghívhatnák például Christoph Freundot is, hogy két fogás között szűk körben elmondja, vajon miért Ausztriában válhat igazán nagy, professzionalista labdarúgó a magyar Szoboszlai Dominikból. Talán neki – végre – elhinnék.