A bűn színei – Ballai Attila publicisztikája

Igazából most lett elegem az egészből. A nemzetközi és az európai futball légkörének, számos sportvezetőjének, döntéshozatali fórumának álságosságából, az elmélet és a gyakorlat teljes kontrasztjából, a morális csődből.Ennek következményeként abból is, hogy az UEFA felhívására, ösztönzésére mondjunk nemet a gyűlöletre, a rasszizmusra. Engem momentán sokkal nagyobb indulat feszít arra, hogy a bornírtságra, az alakoskodásra mondjak nemet.

Nem, vagy nem elsősorban azért, mert a Honvéd kiesett az Európa-liga selejtezőjében. Ha egy csapat 210 percen át egyetlen gólt sem képes rúgni, helyzete is alig akad, majd a tizenegyespárbajban – kétségtelenül ellenséges, idegtépő körülmények között – hármat is amatőr szinten ront el, sok mindenben nem reménykedhet. De attól még, hogy a kispestiek nem feltétlenül szolgáltak volna rá a továbbjutásra, a craiovaiak mindenképpen megérdemelnék, hogy búcsúzzanak, azaz inkább eltűnjenek a nemzetközi porondról. Méghozzá a lehető legdicstelenebb módon. Ám nem e múlt heti traumáról és annak utózöngéiről, -rezgéseiről szándékozom írni; az eltelt napokban megtették már ezt éppen elegen.

Augusztus elejének fekete báránya (remélem, „birkarasszizmus” még nem létezik, ha mégis, a fekete jelző törlendő) amúgy is bizonyosClemens Tönnies, a Schalke korábbi elnöke, üzletember, aki egy nyilvános előadásán a szerinte közelgő klímakatasztrófa kapcsán a következő kijelentést tette: „Ha az afrikaiak nem vágnák ki a fákat, és nem csinálnának annyi gyereket éjszaka, nem tartanánk itt.”Bárdolatlan, ostoba, megalapozatlan, uszító vélemény. Tönnies meg is kapta a magáét, egyetlen lendülettel ugrott a torkának a teljes német sportközvélemény, és hiába vonta vissza a szavait, hiába esedezett bocsánatért, a bélyeg örökre ráüttetett. Mint Daniel Frahnra, a harmadosztályú Chemnitz (az egykori NDK-s Karl-Marx-Stadt) csapatkapitányára, aki együttese hallei vendégjátékát sérülése miatt a lelátón, a drukkerek – egyesek által nácinak tartott – Kaotik nevű csoportjával nézte végig. Frahnt azonnali hatállyal kirúgták, szurokban hempergették, közleményben hangsúlyozva, hogy a klubnál minden eszközzel küzdenek a „jobboldali radikalizmus” ellen.

A játékos ugyan úgy határozott, perre megy, de az esélyei csekélyek. Különösen a második világháború óta folyamatosan vezeklő Németországban, de egyébként is a rossz térfélen focizik. Mert a rasszizmus elleni küzdelemben – és csakis ott – a bűnnek igenis van színe, és az kizárólag fehér lehet, ráadásul a radikalizmus a nemzetközi futballnormák szerint csupán jobbról fenyegethet. A szélsőbalAntifa-zászlóit vígan lengetheti a lelátón a szél.

Amiként a Honvéd elleni mérkőzésen a Craiova tábora is többször háborítatlanul skandálta, hogy a halott magyar a jó magyar. Mivel a verbális agresszor és az elszenvedő azonos fajtához tartozik, ez a rasszizmusnak igen enyhe, alig értelmezhető formája, politikai állásfoglalásnak meg végképp nem tekinthető. A román egylet így megúszta kizárás és megkövezés helyett mérsékelt szankciókkal, pénzbüntetéssel, pályabezárással, reakcióként azonban nem hálálkodott és nem mea culpázott, hanem fellebbezett. Mi erre azt mondanánk, arcátlanság, ők bizonyára úgy tartják, az európai futballnormák reális helyzetértékelése.

Ismerjük el, igazuk van. A kontinentális szövetség rasszizmus és gyűlölet elleni, „engesztelhetetlen” harca ugyanis jobbára píár- és píszíküzdelem, maximális igazodással, illeszkedéssel a korszellemhez. A labdarúgás diplomatáinak az ilyesmi régi erényük. Ezért manapság bocsánatosabb bűn az afrikai légióst fél téglával megdobni, mint banánnal – mert igaz ugyan, hogy az előbbitől törik be a feje, de az utóbbival utalunk a származására. Ha az UEFA már a középkorban létezett és tevékenykedett volna, aligha kétséges, hogy az oldalvonal mentén és a kapuk mögött máglyákon boszorkányokat égetnek.

Félreértés ne essék, a rasszizmus és a gyűlölet ellen lépni, cselekedni kell. Hiszen amit a latin közmondás, a „Similis simili gaudet” – hasonló a hasonlónak örül – a pozitív oldalról közelít, annak negatív formája is egyidős az emberiséggel. Legnyersebben talán Thomas Hobbes XVII. századi angol filozófus fogalmazta meg, hogy a természeti állapot a „mindenki harca mindenki ellen”, hozzátéve, már az ősembert zavarta, ha idegen tüzet pillantott meg a szemközti hegyoldalban. Hogy a harmadik évezredben, a „művelt” és álságos Európában ki és milyen mélységig rasszista, azt nehéz egyértelműen meghatározni. Hogy ki egyáltalán nem az, azt jóval könnyebb. Szerintem az, akinek a leánya először hozza haza és mutatja be élete történetesen afroamerikai/indiai/aboriginál párját, és a papának elsőre nem az villan be, hogy a srác más, mint amilyenek mi vagyunk, hanem az, hogy öt centivel alacsonyabb. Tartsunk önvizsgálatot: hányan vannak közöttünk ilyenek?

Nyilvánvaló, hogy az évezredek által belénk kódolt görcsökön nem a labdarúgás győzedelmeskedik majd egyedül és végérvényesen. Ha a legföldhözragadtabb érvet keresem, azért sem, mert bármennyire is szeretjük a focit, ha hetente két meccsre megyünk ki, a bemelegítéssel együtt is időnk nem egészen három százalékát töltjük ott.Nem a lelátón szelídül a vadbarom báránnyá, emberré, oda eleve úgy kell érkeznie, a saját életéből.

A labdarúgásnak először különben is a maga meccseit kellene megnyernie az elburjánzó fogadási csalások, a fekete pénzek, a korrupció, a dopping, egyes alkalmazhatatlan vagy már életszerűtlen szabályok ellen. Ha mindemellett marad energia és lélek általánosságban is az emberiség jobbá tételére, az dicséretes. Valóban felemelő bálványok szájából hallani a televíziós közvetítések előtt, hogy mondjunk nemet a rasszizmusra. Igaz, kevésbé felemelő, ha azt látjuk, hogy az albán csapatkapitány, karján a„no to racism” feliratú karszalaggal, dühödten földre visz és eszelősen csépel egy szerb szurkolót. Egyéni kilengések persze a legszentebb ügyek szolgálatában is előfordulnak, ezeken lépjünk is túl.

A nemzetközi és az európai futballelitnek illene legalább némileg komolyan vennie önmagát és deklarált céljait. Ezért a látszatveszélyek elleni látszatintézkedések helyett akkor kellene igazi erőt és elszántságot mutatnia, amikor valóban lángol a gyűlölet és a stadion. Ahol zsigeri indulatból azt üvölti a nép, hogy a halott magyar a jó magyar, a rend fenntartására szerződtetett csendőrparancsnok meg azzal fenyegetőzik, hogy elszabadul a pokol, oda kell lesújtani. Ha a Craiovát öt évre kitiltották volna a kontinentális porondról, ha a Chelsea-nek a Videoton ellen tavaly decemberben kórusban és harsányan zsidózó hordáját, vagy a Beitar Jeruzsálem magukat nyíltan rasszistának valló, a csapat két csecsen, azaz muszlim játékosát elüldöző drukkereit ugyancsak száműznék, hajlamos lennék elhinni, hogy a szándék és a hevület őszinte és mérlegelésektől mentes.

Így viszont? Körülbelül annyira hiteles az egész, mint az idén márciusban közkinccsé tett videón a svéd utca embere, aki – nő, férfi, fiatal, idős, elegáns, szakadt – mind határozottan vallja, hogy a migránsokat be kell fogadni, az országnak ehhez megvan az ereje, az üldözöttek gyámolítást érdemelnek, ám egyszer csak megjelenik Ali, akit már ma el kellene szállásolni, és erre az előbbi megszólalóktól a következő válaszok születnek: „nincs elég helyünk; én is mindig haveroknál lakom; van néhány találkozóm és interjúm, nem érek rá; otthon velem él a férjem meg a lányom; holnap reggel 5.40-kor indulok el otthonról, szóval, ma nem fog menni; ma nem lenne túl jó, mert a lányom hányt, és a család többi tagja is használhatatlan”.

Idáig jutva majdnem én is hánytam. Aztán inkább szánakozva mosolyogtam. Most is ezt teszem, és – elnézést a szerénytelenségért – futballhívek millióinak nevében kérdezem: valóban minket, akik Pelét, Jairzinhót, Eusébiót, a brazil Ronaldót, Ronaldinhót, Thierry Henryt, George Weah-t, Mbappét bámultuk, bámuljuk tátott szájjal, akar az UEFA vagy bárki antirasszizmusra tanítani?