Az én fociválságom – Ballai Attila publicisztikája

Egy ideig magamnak sem akartam bevallani, de most már egyértelmű, hogy valami nem stimmel. Vagy velem, vagy a focival. Ami tény: péntek este nem néztem végig a fotelba szegezve a Bayern München–Hertha Bundesliga-idénynyitót. Nem azért, mert elfelejtkeztem róla, nem is azért, mert más, sürgős dolgom akadt; egyszerűen nem vonzott ellenállhatatlanul, jöttem, mentem, szüttyögtem a lakásban, beszélgettem a gyerekekkel, még olvasgattam is. Nem az a megcsappant lelkesedésem oka, hogy már nem Dárdai Pál dirigálja a berlinieket. Sőt elárulom, amióta a magyar válogatott kispadja helyett a Hertháét választotta, felemás érzésekkel követtem őt és csapatát, még a klubindulót is mindig kesernyés mosollyal hallgattam, a drukkerek ugyanis Rod Stewart Sailing című slágerének dallamára azt éneklik, „Nur nach Hause, nur nach Hause, nur nach Hause geh'n wir nicht”, ami annyit tesz, ők bizony nem mennek haza.

Ugyancsak pénteken a Bilbao–Barcelona spanyol „nemzeti kisebbségi rangadót”, valamint szerdán a Liverpool–Chelsea európai Szuperkupa-meccset is fél szemmel követtem csak; Aduriz őrületes góljánál persze rám törtek a régi gerjedelmek, de az isztambuli angol belharcból az maradt meg leginkább, hogy a pályára rohanó, ünneplő Pool-hívek között egy szerencsétlen estében úgy rácsúszott Adrián bokájára, hogy azzal saját elmeállapota mellett a kapus hétvégi játékát is megkérdőjelezte.

Ez a relatív érdektelenség még néhány éve is elképzelhetetlen lett volna nálam. Gyermekkoromban végképp. Serdülő éveimnek az volt az egyik legfőbb vívmánya, hogy az 1978-as argentínai vb-n fenn maradhattam a 23.15-kor kezdődő meccsekre is – így szerettem bele Peruba a skótok ellen –, a BEK-döntőt jobban vártam, mint a karácsonyt, a hétfői Telesport elől pedig elvontatni sem lehetett, hiszen az utolsó néhány percben két-három rövid angol, olasz bajnoki összefoglalót sugároztak. Az 1980-as években szemcsésen, fekete-fehérben jött be a csehszlovák televízió, amely olykor komplett nyugati mérkőzéseket adott; egyik legemlékezetesebb csalódásom, hogy rohantam haza, mert a műsorelőzetes Inter–Ajax párharcot ígért, ám kiderült, hogy a pozsonyi Inter Bratislava és a máltai Rabat Ajax találkozott. Azért azt is megnéztem.

Első jelentős és „igazolatlan” mulasztásom a 2003-as BL-döntő. Székelyudvarhelyen, egy kerthelyiségben, csíki sör mellett üldögéltünk a barátokkal, már éppen fészkelődni kezdtünk, hogy induljunk, keressünk valahol tévét, mire én, magamat is meglepve azt mondtam: minek áldozzunk fel egy ilyen ritka és kedves beszélgetést két olasz csapat, a Milan és Juventus előre kalkulálható, taktikus, fegyelmezett, ezért dög-unalmas 0–0-jáért, majd megnézzük a tizenegyeseket. Minden így is történt. És nem vesztettünk az égvilágon semmit.

Azóta egyre gyakrabban érzem futballfogyasztóként úgy magamat, mint a palacsintaevő verseny győztese, aki jutalomból gyorsan bekaphatott még egy palacsintát. Vagy az aforizma hőse, aki kicsi gyermekkorától kezdve gyűjtötte a bélyeget, borítékokról áztatta le, egyesével a trafikban vásárolta a kincseit, mígnem a születésnapjára a gazdag külföldi rokon hozott neki tíz tele albumot. Azzal le is áldozott a szenvedélyének.

Itt azért még nem tartok. De mostanra túlságosan sok lett a mérkőzés, a versenyforma, a régi csehszlovák kettes helyett már hat színes és profi (esetenként félprofi) sportcsatorna dömpingje zúdul rám az otthonomban, előzetesekkel, ismétlésekkel, összefoglalókkal, szakértésekkel fűszerezve. Kissé telítődtem. A hiba bizonyára részben bennem van, de nem kizárólag. Mivel a labdarúgás roppant jövedelmező iparág lett, szinte törvényszerűen elérte a túltermelési válság. Amelynek mélysége kevésbé riasztó, nem is akut, de okai, következményei és a kilábalási lehetőségek nem sokban különböznek az 1929–32-es, az egész világgazdaságot megrengető krízistől. A kínálat folyamatos növekedését képtelen volt követni a kereslet, de mivel a termeléssel senki sem akart leállni, az angolszászok megalkották az „árokásás, betemetés”, a németek pedig a „vaj helyett ágyút” programját. Mindkettőt ama logika alapján, hogy teremtsünk munkahelyeket, munkalehetőségeket, adjunk pénzt a dolgozóknak, de a fogyasztási javak előállítását mérsékeljük, mert egy szint felett nincs igény rájuk.

Valami hasonló történik a nemzetközi labdarúgásban is. Remekül élnek a játékosok, a befektetők, az iparágra szakosodott „cégek”, még a partjelzők is, ezért egyre fokozódik a „termelés”, de a nép képtelen napi tíz, húsz, száz meccset „elfogyasztani”. A BL-csoportkörben 32, az Európa-liga főtábláján már 48 csapat tülekedik, a vb-résztvevők száma az 1978-as tizenhatról fokozatosan nő, 2026-ra eléri a negyvennyolcat. Egyre több az árucikk, ám a „vevők” száma és kereslete ezzel párhuzamosan nem bővül. Az enyém legalábbis nem.

Továbbá más tényezők miatt sem. Először azért nem, mert – ugyancsak, mint a nagyiparban – kialakultak a monopóliumok. Logikusan. Amióta a futball üzlet, mindenki a győztes, azaz a nyertes, a nyereséges mellé áll. A pénz (ráadásul az európaihoz képest más nagyságrendű amerikai és ázsiai), az újabb szponzor, a legpiacképesebb játékos és edző is. Megingathatatlan hatalmi centrumok jönnek létre, és az ilyesmi a sportnak ritkán válik előnyére. A legutóbbi nyolc olasz bajnokságban a Juventus zárt az élen, az előző hét németben a Bayern München, Spanyolországban tizenöt idényre visszatekintve a Barcelona tíz, a Real Madrid négy elsőséget számlál, Anglia még üdítő kivétel is a manchesteri gigászok és a Chelsea rivalizálásával, a Leicester 2016-os csodájával. A BL-főtábla 32 helyéből 26 előre foglalt, a négy nagy futballhatalom eleve négy-négy kvótával számolhat, nagy valószínűséggel most meg lehet tippelni az egyenes kieséses szakaszba jutókat. A többiek a „melléktermékek”, ahogyan bunyóban a felhozó jellegű ellenfelek, a szorítóba, azaz a pályára belógatott „sonkák”.

Második okként éppen onnan hiányzik az állandóság, ahol elkelne. A keretekben, a kezdő tizenegyekben. Az Arsenal vagy a Juventus „örökös” védelme, a Seaman, Dixon, Adams, Keown, Winterburn, illetve a Buffon, Barzagli, Bonucci, Chiellini alakzat a szurkoló, a néző ragaszkodását is erősítette, de a közelmúltban, egy hirtelen vetélkedőn az 1970-es évek elejének Salgótarjánjából is kapásból felsoroltam Básti, Répás, Szoó, Jeck, Kegye, Kmetty, Szalai, Gecse, Kovács István „Kokó” nevét. Egyetlen tíz évvel ezelőtti hazai klubból sem tudnék talán kilenc alakot felidézni.

Pedig az erősebb kötődés valószínűleg a tulajdonosoknak, az edzőknek és a játékosoknak sem lenne ellenére, ez évtizedeken át be is igazolódott. Hiszen jó tartozni valahova, jó otthon lenni. Ám a nagyipar szükségszerű velejárójaként megjelentek a nagykereskedők, akiket itt menedzsereknek hívunk, nekik pedig a folyamatos forgás az érdekük, hiszen ebből tudnak pénzt csinálni.

Végül a tömegtermelés kiszűri, kiveti a művészeket is. A minap egy elismert szakember kijelentette, ha választhatna egy klasszikus irányító tízes vagy két fiatal, névtelen középpályás között, aki végig rohan, szerel, labdát szerez és passzol a séma szerint, gondolkodás nélkül utóbbiakra voksolna. Csakhogy a nagyérdemű nem rájuk kíváncsi. Ha Cristiano Ronaldo nem játszik a Juve hírverő fellépésén, perel a megrendelő, de mi is párás szemmel idézzük Törőcsiket, Ebedlit, Kocsis Lajost. Ám az a rossz hírem, hogy a mai Újpestbe, Fradiba, Honvédba az edzőik valószínűleg nem tennék be őket. Mert hiába százszor jobb futballisták az utódaiknál, de kalkulálhatatlanok. „Törő” egyszer Csepelen a középkezdésből bevitte a kapuba a labdát, és utána 89 percre eltűnt, Kocsis Lajos Zalaegerszegen arra kérte az edzőjét, Mészáros Dodó bácsit, hogy cserélje le, mert fázik. Valaki egyszer próbálkozzon ezzel Rebrovnál...

Vagy inkább ne. Mint ahogyan a letűnt múlt elemeinek visszacsempészésével se. A romantikát hagyjuk meg a pálya helyett e publicisztikának.