Az utolsó magyar vb-ezüstérmesnek ellenfélként is fájt Alberték bukása

Kétévesforma kislány labdázik édesanyjával a garázsajtó előtt, a gumilabda visszhangos pattogását leszámítva csend honol a pozsonyi utcácskában a délelőtti órán. A kanyargós Ulica Tichá kőkorlátjának támaszkodva várjuk türelmesen az előttünk magasodó társasház harmadik emeleti lakásának gazdáját. A kapucsengőt hiába nyomtuk, Molnár úr nincs még idehaza. Elhúzódó orvosi vizsgálata miatt nem ért vissza a megbeszélt időpontra, ráadásul délután egy másik doktornál van jelenése, a telefonban szinte mentegetőzik, amiért kényszerű egészségügyi programjai szétszabdalják a találkozásra szánt napot. Pedig magyarázkodnia nem kell, időnket nem sajnáljuk a személyes megismerkedésre, sőt még mi érezhetjük úgy, hogy a magyarországi sportsajtó képviselőiként késtünk keveset – mondjuk négy-öt évtizedet…

Amikor három és fél évvel ezelőtt megtaláltam és telefonon felhívtam mostani interjúalanyunkat, Molnár Pált, még köztünk volt Tóth II József, az 1954-es svájci világbajnokságon szereplő magyar válogatott jobbszélsője, így nem írhattuk le a jelzőt, amely a csepeli játékos halála óta már sajnos érvényes a pozsonyi sportemberre: az 1936-ban született futballista az egyetlen élő vb-ezüstérmes magyar labdarúgó. Az 1962-es világbajnokságon vett részt a második helyen végző csehszlovák válogatott tagjaként, igaz, a chilei tornán egy percet sem játszott. Alapemberként szerepelt viszont az 1958-as svédországi világbajnokságon (a csehszlovákok a csoportban kiestek), és tevékeny részt vállalt abban, hogy 1960-ban az első ízben megrendezett Európa-bajnokságot (akkori nevén az Európai Nemzetek Kupáját) bronzérmesként zárja a válogatott.

Időközben felbukkan egy férfialak az utca végében, ütemes, sportos lépései messziről elárulják, ő fog beengedni minket a Molnár-lakásba. Ahogy haladunk felfelé a hűvös, linóleumillatú lépcsőházban, elárulja, a vb-résztvevők lobogóival díszített zászlócskát, amelyet Puskás Ferenc írt alá neki az 1962-es Brazília–Mexikó vb-mérkőzést figyelve, ezúttal nem tudja megmutatni, ugyanis Amerikában élő lányának adta. (A sors fintora, hogy egyik magyar játékos sem nemzete csapatát képviselte Chilében, Puskás Ferenc köztudomásúlag a spanyol válogatottban játszott.) A lakásba belépve aztán hamar kiderül, hogy bár – ahogy ő nevezi – „Öcsi ajándéka” egy földrésszel arrébb keresendő, van azért itt futballemlék és fénykép bőséggel.

Előkerül egy paksaméta régi fotó, valamikori válogatott mérkőzések, Slovan-túrák elbűvölő vagy éppen megmosolyogtató pillanatai: egyik-másik megsárgult papírkép hátulján Berenhaut Róbert, a kassai sportfotóslegenda bélyegzője látható, a futópálya pocsolyájában tükröződő furcsa meccsjelenetet látva Szabó Miklós fotóskolléga is elismerően biccent, de akadnak itt kockák a havas Tátráról, a napos Rióról vagy a pozsonyi klub 1960-as afrikai kirándulásáról. Itt kezdődött a baj Molnár Pál bölcsességfogával, a gyulladás utóbb maradandó kárt okozott, 83 éves vendéglátónknak ma is kissé nehezére esik a beszéd.

Nem mintha nyelvi problémái volnának a Nemzeti Sportnak adott nyilatkozata során, magyar családból származik, ráadásul a futball nyelvét is megtanulta odahaza. 1904-ben született édesapja, idősebb Molnár Pál, ha susztermunkája engedte, szintén a labdát rúgta.

Az idők változnak, a nemzedékek cserélődésével az ősök hagyománya is halványodik, a környezet hangja elnyomja a nagyszülőkét – a vb-ezüstérmes labdarúgónak már sem a fia, sem a lánya nem tud folyékonyan magyarul.

„Párkányban izgultunk a rádió előtt az 1954-es világbajnoki döntő alatt, akkoriban ott szlovák szót nemigen lehetett hallani – meséli a hússzoros csehszlovák válogatott, a Slovannal csehszlovák bajnok (1959) és kétszeres kupagyőztes (1962, 1963) csatár, aki valamikor villanyszerelőnek tanult, a műszakiak alkalmi csapatának tagjaként figyelt fel rá a pozsonyi nagy klub. – Ha kéri, az Aranycsapat összeállítását most is kapásból elsorolom önnek. A berni mérkőzés után néhány hónappal, októberben volt alkalmam személyesen megismerkedni a magyar válogatott hírességeivel, Puskással, Kocsissal, a csehszlovák utánpótlás-válogatottal ugyanis előmérkőzést játszottunk a korosztályos magyar csapat ellen az A-válogatottak összecsapása előtt, és a program közös esti vacsorával zárult a Margitszigeten.”

A nagy csapat 4:1-re legyőzte a csehszlovák vendégeket (Kocsis Sándor három, Sándor Károly és Arnost Pazdera egy-egy gólt ért el), 93 ezer ember sereglett ki a Népstadionba, de a Népsport korabeli tudósítása szerint az ifjúságiak előmeccsén is volt már 20 ezer ember. A sportújságból tudjuk azt is, hogy a magyar tudósító a csehszlovák tehetségek közül mások mellett Tomás Pospíchal és Molnár játékát emelte ki – azt pedig nekünk kell kiemelni, hogy a névtelen szerző nem felejtette el kitenni az ékezetet az á betűre a felvidéki játékos nevében. A csehszlovák felnőttegyüttesben később három gólt lőtt a pozsonyi támadó, köztük egyre különös büszkeséggel emlékezik: 1959 szep­temberében a moszkvai Lenin Stadion 102 ezer nézője előtt járt túl a világ legjobb kapusának tartott Lev Jasin eszén, igaz, végül villanása is csak a szépítéshez volt elegendő, 3:1-re nyertek az oroszok. De a következő nyár sem volt semmi! A franciák megadták a vendéglátás módját a saját rendezésű Európa-bajnokságon, a harmadik helyért vívott Csehszlovákia–Franciaország (2:0) mérkőzés résztvevőinek az Eiffel-toronyban tartottak díszfogadást.

Ahogy mesél, még három kedves, egyaránt a Vasashoz kötődő emlék kívánkozik ki házigazdánkból: 1962-ben a mások mellett Mészöly, Ihász, Bundzsák, Machos, Mathesz nevével fémjelzett angyalföldi együttes ellen játszott barátságos mérkőzést a Slovan. Az esemény beszámolóját meg is találjuk a korabeli újságban (a tudósító idősebb Berzi Sándor): „Vasárnap egész délelőtt kitűnő, tiszta idő volt Bratislavában, a Slovan–Vasas mérkőzés kezdete előtt azonban havas eső kezdett esni, de a mérkőzés iránti érdeklődést ez sem befolyásolta károsan, mert mintegy 10 000 néző gyűlt össze a nézőtéren.” Két évvel később pedig a Közép-európai Kupa elődöntőjében csapott össze ismét a két klub, Pozsonyban 1:1-es döntetlen született, Budapesten 2:1-re nyert a Slovan. A legerősebb kapcsot a magyar futballal persze még a partvonalon kívülről is az 1962-es világbajnoki negyeddöntő jelentette.

„A chilei világbajnokságon nem játszottam a magyarok ellen, de a pálya széléről is titokban drukkoltam nekik – eleveníti fel az emléket. – Mennyi helyzetük volt, te jó ég! Fenyvesi, Tichy és a többiek sorra vezették a támadásaikat, azt hiszem, tizenháromig számoltam a lehetőségeket. Balszerencsés gólt kapott Grosics szegény, Scherer kósza ívelésénél lest gyanítva magyarázott, miközben a labda bevánszorgott a kapuba. És a bíró megadta… Úgy rémlik, hatezer korona prémium járt a csehszlovák játékosoknak.”

Megítélése szerint Csehszlovákia futballjában nem különösebben jelentett hátrányt magyar származása, az már inkább, hogy a válogatottba szívesebben hívtak be játékosokat a cseh, mint a szlovák területekről. Prágában időnként még azt is le kellett nyelniük, hogy a helyi szurkolók kiabálták, a szlovákok menjenek csak játszani a Duna túlpartjára. A keleti blokk sajátos viszonyai alól természetesen a csehszlovák játékoscsillagok sem vonhatták ki magukat, Molnár Pál állítja, a külföldi utakon mindig számolniuk kellett azzal, hogy az utazók között megbújik a csendőrség egy-egy beépített embere is. Figyelték, ki kivel és miről beszél, az egykori Slovan-játékos például ma is gyanakodva emleget egy írországi esetet, amikor egy kint élő magyar elegyedett szóba vele és kérdezgette őt tisztázatlan szándékkal.

Egyértelmű volt ellenben a cél, amikor Ferdinand Daucík, az Ipolyságban született, Pozsonyból induló edző (Kubala László apósa és barcelonai trénere) csábította őt és néhány társát Spanyolországba – ám éppen a beléjük oltott óvatosság miatt utasították vissza az ajánlatot. Aztán mégis a világ másik felére sodorta az élet, 1968-ban Ausztráliába dobbantott, ahol a kinti csehszlovákok csapatában, az FC Prague Sydneyben – az emigráns magyarok alapította St George FC vetélytársánál – folytatta pályafutását, amelyet aztán az élet újabb kanyarja után Európában, az osztrák Alpine Donawitz együttesénél fejezett be.

Lassan indulni kell, Molnár Pál készségesen elkísér minket a sarokig, fürgén lépdel, tempóját még ma is nehéz követni. Menet közben a magyar futballról, a magyarországi viszonyokról érdeklődik – mintha csak 1962-ben kérdezgetné a szomszéd öltözőben Albert Flóriánt vagy Tichy Lajost.

 

MARSEILLE TITKAI

INTERJÚ VENCEL SÁNDORRAL, AZ EB-GYŐZTES CSEHSZLOVÁKIA ÉS A KEK-ARANYÉRMES SLOVAN KAPUSÁVAL

 

Hetvenöt éves Vencel Sándor (vagy Alexander Vencel), a huszonötszörös csehszlovák válogatott, Európa-bajnok kapus, az 1969-ben KEK-győztes Slovan Bratislava oszlopos tagja. Telefoninterjút készítettünk az erdélyi Nagyilva szülöttével.

– Miként emlékszik a Slovan Bratislava nevezetes 1969-es KEK-menetelésre?
– Senki sem számított arra, hogy ilyen messzire jutunk. Kivertük a jugoszláv Bort, a Portót, a Torinót és a Dunfermline-t, aztán egyszer csak a bázeli döntőben találtuk magunkat a Barcelonával szemben. Edzőnk, Michal Vican a meccs előtt ezt mondta nekünk: „Nézzétek meg, a csapatszálláson a csehszlovák újságírókon kívül két nap alatt senki sem érdeklődött irántunk. Alábecsülnek, semmibe vesznek minket. Mutassátok hát meg nekik!” Három kettőre nyertünk, és az örömömet az sem rontotta el, hogy olyan szerencsétlen gólt kaptam, mint tizenhét éves pályafutásom során egyszer sem: Carles Rexach szögletből tekerte be a labdát. Akkor azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld, és valahol Japánban dobna ki.

– A Slovan-stadionban láttuk, az ötvenedik évforduló alkalmából itt is, ott is felbukkan a fényes bázeli siker emléke.
– Nem csak az ötven év miatt, az a mérkőzés mindannyiunk életében meghatározó élmény marad. Az utolsó percben kivédtem egy nehéz lövést, lefújta a bíró a meccset, és abban a pillanatban én voltam a legboldogabb a világon. A labdát a mezem alá rejtettem, utóbb aláírattam mindenkivel, és eltettem emlékbe, ma is becsben őrzöm. A helyszínen az ünneplő szurkolók örömükben szinte letépték rólunk a szerelést, odahaza százezren ünnepeltek az utcán.

– Ahhoz képest, hogy a telefonhívás elején jelezte, régóta nem volt alkalma magyarul társalogni, folyékonyan és tökéletesen beszéli a nyelvet.
– Édesanyám magyar, Deáki környékéről való, és bár édesapám szlovák, gyermekkori környezetemben, Vágsellyén inkább magyar szót hallottam. Szüleim mindketten vasutasként dolgoztak, egész életüket meghatározta a vasút, ahogyan bátyámét és nagyapámét is. A vasút miatt születtem az erdélyi Nagyilván: édesapámat a világháború alatt családjával együtt a csomóponthoz telepítették vasúti szolgálatra, két évig maradt ott, aztán amikor közeledett a front kelet felől, marhavagonra raktak minket, és vittek vissza Vágsellyére. Én három hónapos voltam akkor, a bátyám ötéves.

– Hogyan szerepeltessük a cikkben: Alexander Vencelként vagy Vencel Sándorként?
– Mivel 1944-ben Nagyilva Magyarországhoz tartozott, Sándorként anyakönyveztek, baráti körben mindig is Sanyinak becéztek, úgyhogy nyugodtan írjanak Vencel Sándort.

– Nem érte hátrány magyar gyökerei miatt?
– Egy eset jut eszembe. Amikor a csehszlovák válogatottal 1969-ben készültünk a magyarok elleni világbajnoki selejtezőre, az itteni újságok erős éllel azt írták, tizenhárom magyar áll szemben kilenc csehszlovákkal. A plusz emberen persze Szikora Györgyöt és engem értettek. Mit mondjak, nem voltak jók akkoriban a magyar–csehszlovák kapcsolatok.

 

– Végül mégis megkockáztatták a szerepeltetését?
– Pesten én védtem, Prágában Ivo Viktor, aztán a harmadik, marseille-i döntő mérkőzésen is ő állt a kapuban. Engem az utolsó percben küldött be Jozef Marko szövetségi kapitány, utóbb elárulta, csak azért, mert így tudott többet adni nekem a meccsprémiumból.

– A marseille-i vereséggel eldőlt, a magyar válogatott története során először elbukott a világbajnokság selejtezőjén, így a párharcot máig labdarúgásunk töréspontjaként emlegetjük. Ellenfélként mit tapasztalt: tisztában voltak a magyarok a kudarc jelentőségével?
– Nagyon rosszul játszottak, gyenge napot fogtak ki. A mérkőzés után a csehszlovákokat támogató Puma cég közös vacsorát szervezett egy szállodában. Eleinte igen nyomott hangulatban voltak a magyarok, aztán ahogy telt az idő, fogyott a vacsora, ettünk-ittunk, lassan feloldódtak. A végén már úgy váltunk el, mint a legjobb barátok, együtt nótáztunk, énekeltük a magyar futballistákkal, hogy az a szép, az a szép, akinek a szeme kék...