Vízilabda: „Mítosz, hogy Benedek Tibi nem volt tehetséges”

– …Rendeltetésszerű, hogy megnyílt a közelemben ez a hely, visszaadja a hangulatot, amelyet azóta hiányolok, hogy elhagytam Franciaországot – kezdte a 73 éves Görgényi István a Retek utcai otthonához közeli remek francia pékségben. – Kicsit hivatali jellegű, ám szeretem megóvni a magánéletemet, ezért minden megbeszélést itt tartok. Egyébként is kávéházi ember vagyok, Ausztráliában olasz kávézóba hívtam a partnereket. Jó illat, frissen sült kenyér – szerettek is velem értekezni.

– Úgy tűnt, meglepődött, amikor mi invitáltuk beszélgetésre.
– Valóban, rég keresett a lapjuk, nem vagyok nagy szereplő.

– Mintha jubileumot tartana, immár tizenöt éve, hogy világbajnok játékosként, olimpiai bajnok szövetségi kapitányként semmi szerepe a vízilabdában.
– Én másik évfordulót ünnepelek: éppen húsz éve nyertük meg az ausztrál női válogatottal az olimpiát. Hívogatnak is mostanság onnan cikkek miatt, úgy terveztük, hogy kint jubilálunk. Nagy ünnepséget szerveztek volna, hiszen nem csak mi győztünk, tizenhat aranyérmet nyert az ország a hazai rendezésű, sydneyi olimpián, ám a koronavírus-járvány mindent keresztülhúzott. Pedig szép lett volna ott ünnepelni, tavaly bekerültem az ausztrálok sportági Hírességek Csarnokába, nemzetközi mérkőzésen kaptam meg az elismerést, amelyre eljött a játékosaim nagy része. Rengeteg szeretet és jó emlék vett körül, és egyébként is élő a kapcsolat, jó viszonyban váltunk el.

– Nagyon büszke vagyok a győzelemre, mert szisztematikus, kemény munka vezetett odáig, még akkor is, ha jó játékosokkal, köztük néhány világklasszissal dolgoztam, és remek csapatot vettem át. Az 1998-as perth-i világbajnokságon csoportdinamikai mérkőzéselemzést készítettem több válogatottról, így az ausztrálokról is, és azt láttam, hogy a nőknél olyan gondok vannak, amelyek csoportdinamikai módszerekkel megoldhatóak. Kettős volt az érdeklődés, ezért is választottam a női kapitányságot, amikor a férfit és a nőit is felajánlották. Amikor azt kérdezték, az aranyra hajtunk-e, mindig azt válaszoltam, nem arra kell koncentrálni, mert elvakítja a játékosokat az addig vezető lépések megtételében.

– Magyar edzőként nem az arany volt a cél?
– A lelkemben persze győzni akartam, de nem szerettem volna nyomást helyezni a csapatra.

– Önnek mit jelentett a győzelem?
– Rengeteget, hiszen 1976-ban, közvetlenül Montreal előtt kerültem ki a válogatottból, azaz mindent megnyertem játékosként, csak éppen az olimpiai aranyat nem. Seb volt bennem, amiért kitettek a kezdőcsapatból, ám a kétezres sikernek köszönhetően mindent visszakaptam. Ráadásul fantasztikus élmény volt, hiszen tizenhétezer ember előtt játszottunk, szerintem azóta sem rendeztek vízilabdadöntőt ennyi néző előtt. Nemcsak az uszodában, az országban is fantasztikus volt a hangulat. Másnap ünnepségre hívtak minket a Circular Quaybe, itt található a világhírű operaház is. A nagy szálloda tetején tartott fogadáson a pincérek mondták, azt hitték, robbanás történt a kikötőben előző este, akkora üdvrivalgás tört ki, amikor belőttük az utolsó gólunkat. A győzelmünk a tíz legemlékezetesebb olimpiai siker közé került egy tavalyi szavazáson, ez nem semmi egy olyan országban, amelyben nem a póló a legnépszerűbb sportág.

– Meg lehetett feleltetni annak, mintha 1976-ban nyert volna?
– Tényleg behegedt a seb, amelyet egészen addig nagyon is éreztem. Ráadásul azért is volt szakmailag nagy siker, mert szép gólokat lőttünk, még ha a döntő feszült is volt, és kevésbé látványosan alakult. Büszke vagyok a mozgásos játékunkra, nem az volt a filozófiánk, hogy gyömöszöljük be a labdát a centernek, és harcoljuk ki kiállítást – ez jellemzett már az 1980-as évek Újpestjében is, de később, Franciaországban is. A Nizzával is csak hirtelen halálban kaptunk ki az akkor a világ legjobbjának számító Splittől a Bajnokcsapatok Európa-kupája elődöntőjében. Mindig is a mozgásos játékban hittem, azért is hagytam abba az edzősködést, mert egy idő után nem lehetett játszani.

– Éppen párbeszéd zajlik Vincze Balázs és köztem. Játékosom volt az Újpestben, szívesen átadnám neki, amit csak tudok, akárcsak Benedek Tibornak. Sajnos ő már magával vitte a tudást… Illetve megkeresett Dabrowski Norbert, a BVSC szakmai vezetője is, és neki is szívesen segítek, amiben tudok. Igaz, érdekes, itthon sosem hívtak vízilabdás edzőképzésre, viszont nemrég a kézilabdások igen, Marczinka Zoltán szervezésében mesteredzői képzésen tartottam négy előadást, 2006-2008 környékén pedig részt vettem a brit edzők 2012-es londoni olimpiára zajló felkészítésében.

– Miért nem lett próféta a saját hazájában?
– Erről nem engem kellene megkérdezni.

– Elméletei azért biztos vannak.
– Áh, nem akarok én már ezekről beszélni. Csak a szépre emlékszem.

– Korábban Benedek Tibor, most talán Vincze Balázs és Dabrowski Norbert. Megvolt önben az igény, hogy a sportágban dolgozzon?
– Hadd kezdjem Tibivel, mert különösen kedves nekem. Rendszeresen a kispadon ült a KSI-ben, én viszont gondolkodás nélkül bevetettem az ob I-es Újpestben, annyira tehetséges volt. Mítosz, hogy Tibi nem volt tehetséges…

– Ő maga erősített rá.
– Arról beszélt, hogy nagyon szorgalmas, és jobban akarta a sikert, mint más, ám ettől még elképesztően tehetséges volt. Ha nézte a Michael Jordanról szóló sorozatot, a Last Dance-t, látta, rá ugyanez igaz. Az egyik – Stendhaltól kölcsönzött – vezérmondatom, hogy a tehetség szakadatlan türelem és éles megfigyelőképesség megfeszítése. A kérdésére visszatérve: egyébként nem vagyok igazságos a magyar pólóval, hiszen kétszer is felajánlották a női kapitányi posztot, és én nem vállaltam, mert gyűlöltem az állójátékot, a birkózást. A mozgó játékhoz a passzolónak tudnia kell passzolnia, ám ha ki akart szabadulni a kapaszkodásból, még kontrát is fújtak, utáltam ezt. Amúgy igyekeztem változtatni, a sydneyi játékok után videót vágtam össze, amelyet el akartam juttatni a nemzetközi szövetség, a FINA vezetőinek, ám négy évig nem sikerült. Egyre rosszabb és rosszabb lett a helyzet, a végén már alig vártam, hogy befejeződjön az athéni olimpia, még ott rögtön lemondtam.

– Lát változást a sportágban?
– A nőknél. Egyszerre dühít és örömmel tölt el, hogy az amerikaiak játsszák azt, amit mi annak idején az ausztrálokkal elkezdtünk. Tavaly találkoztam az amerikaiakkal a budapesti világligán, jókat beszélgettünk a szövetségi kapitány Adam Krikoriannal, aki asszisztenskorából emlékezett rám, plusz egy tavalyi ausztráliai edzőtáborban is összefutottunk. No meg a spanyolok, akik lefordították a futballkultúrájukat vízilabdára. Egyébként sokáig a spanyoloknál dolgozott Markovits Kálmán, neki is szerepe van a játékstílusukban, Manuel Estiarte is az ő vízilabdázója volt.

– Kint járt a januári Európa-bajnokságon is?
– Nem, továbbra sem vonz, hogy ezt a játékot nézzem. Persze nem akarom én a magyar vízilabda népszerűségét rontani, ám ezekkel a szabályokkal lehetne sokkal látványosabban is játszani.

– Sokan kongatják a vészharangot.
– A sportág jövője a gyerekvízilabda. Ausztráliában, ahol először fiatalokkal foglalkoztam, imádtak edzésre járni a gyerekek. Szombatonként – amely a sport napja volt – sárosan, a rögbi után is jöttek, mert szerették. Sok labdás feladatot adtam nekik, arra is rájátszottam, hogy itt találkoztak az egymástól elválasztva, fiú- és lányiskolában tanuló gyerekek. Manapság egy hároméves hamarabb rájön, hogyan kell játszani a mobiltelefonon, mint a szülő, ami jelzi, hogy komplex gondolkodásképessége és döntéshozási képessége van. Hat–kilenc éves korban nem halálra úszatni kell őket, hanem labdás, csoportos feladatokat adni, hogy élvezzék a csapatjátékot – itthon egyébként így dolgozik a KSI-ben Szedlmayer Ildikó.

– És a néző hogyan érti majd meg, mi történik a medencében?
– Mindig is mondtam, a szurkoló azt érti, amit lát. Védő voltam, ha szereltem, azonnal fordultam, és felállva üvöltött a közönség egy-egy lefordulásos gólunk után. Abban a csapatban játszott Sárosi László, Bodnár András, Konrád Feri, Faragó Tamás, Kásás Zoli, Horkai Gyuri, folyton lefordultunk. Tudta ezt a nagy generáció, a háromszoros olimpiai bajnok csapat is. Amúgy akkor szűnt meg a meccsre járásom, amikor ültünk a lelátón Molnár Endrével, Sárosival, Cservenyák Tiborral, Kásással és Steinmetz Jancsival, és nem értettük, mit fúj a bíró.

– A Hunting Territory™ csoportéletmodell, nagy teljesítményű csapatok működését elemzi, amelybe a vállalatok is beletartoznak. Jó néhány futballkisfilmet készítettem, tízet az M4 Sportnak, dolgoztam együtt a Ferencváros labdarúgócsapatával, Prukner Lászlóval is, amely úgy lett harmadik a bajnokságban, hogy elment az angol tulajdonos, és a szétesés küszöbére került a klub. A lényeg, hogy miként kell együttműködnie a játékosoknak. Közhely, de például Lionel Messi azért is annyira fontos láncszem, mert a góljai mellett gólpasszokat ad, a Barcelona, Xavi és Andrés Iniesta vezetésével tudatosan játszotta rá építve a tiki-takát. Vagy inkább csiki-csukit – én ezt használtam, ezt a szót az ausztrálok és a franciák is megtanulták, no meg a Muzsika Zsuzsikát, amelyet akkor mondtam, ha szép folyamatos volt a játék. Tőlem nem káromkodást tanultak.

– A versengő együttműködés is szükséges a sikerhez?
– Mondok egy példát: az ausztráloknak az én időszakomban két világklasszis centerük volt, Bridgette Gusterson és Simone Hankin, no meg a szintén remek Yvette Higgins. Korábban nem működtek együtt tökéletesen, rivalizáltak, külön, módszeresen dolgoztam velük, míg elkezdték tisztelni, majd szolgálni egymást: és milyen mesebeli, az olimpiai döntő győztes gólját megelőző három labdaérintés az övék volt!

– Benedek Tibor beszélt arról, hogy sokszor folytatott önnel szakmai beszélgetést. A fent említett gondolkodásmód a titka annak, hogy 2013-ban szinte a semmiből nyert vébéaranyat a válogatottal?
– Szándékosan nem akartam szerepelni, hiszen az a filozófiám, hogy a siker a vezetőé, ugyanakkor szívesen segítettem, Tiborral beszélgetni nekem is nagy élmény volt, előfordult, hogy heti háromszor órákig diskuráltunk. Biztosan segített neki a csoportdinamikai ismeret, de kíváncsi volt, és használta az óriási tudását, amelyet Kemény Dénes játékosaként, illetve a Pro Reccóban játszva a legjobb edzőktől tanulva halmozott fel.

– Milyen indulattal beszélt arról, hülyeség, hogy ne lett volna tehetséges…
– Még szép! Az az első emlékem róla, hogy edzést mentem tartani a Komjádiba, és megláttam egy srácot, aki két másikkal szemben egyedül, két kézzel pingpongozott. Tátott szájjal figyeltem – na, ő volt Tibi. Gyorsan el is vittem őt és jó barátját, Varga Zsoltot is az Újpestbe. Nem volt kérdéses a rendkívüli tehetsége, csak úgy, szorgalomból nem lesz valaki gólkirály élete első olimpiáján, mint ő 1992-ben, Barcelonában.

– Az edzősködéshez is volt tehetsége?
– Tehetsége, tapasztalata és alázata is, úgy nyert vébét, hogy az olimpiai sikerek kulcsjátékosai visszavonultak. És hogy visszatérjek a saját esetemre: azért is vagyok büszke az olimpiai aranyunkra, mert férfiként nem mehettem be a lányok öltözőjébe, így meg kellett tanítani őket, hogy maguk oldják meg a konfliktusaikat, hogy ne gyilkolják egymást. Fontos volt, hogy tudatosan játsszanak, a lányok kis csoportjainak azt a feladatot adtam, hogy összevágott videók alapján maguk javasoljanak taktikát az egyes ellenfelek ellen, majd közös csoportmegbeszéléseken elemeztük az ötleteket. Így tanultak meg helyzeteket megoldani, amelyre szükség volt, hiszen nyolc nap alatt hét mérkőzést játszottunk az olimpián. Edzőként sokszor nehéz beavatkozni egy mérkőzésbe, egy-egy cserekor valamennyire lehet, de a szünet vagy az időkérés semmire sem volt elég. A játékosoknak gondolkodó partnerekké kell válniuk. Egyébként úgy látom, a magyar vízilabdában sokszor nem veszik emberszámba a nőket, legalábbis nem kezelik őket egyenrangúként. Úgy beszélnek róluk, hogy „izgulnak a csajok”, meg hogy „másként kell velük dolgozni”. Néha talán másként kell beszélni, ám ha emberszámba veszik őket, megbízhatóbbak, nem „sírnak” annyit, mint a fiúk. Igaz, ha az edző elveszti a fejét, ők is hajlamosak rá, míg a férfiak nem, ők tudnak a tréner nélkül is jól játszani, rivalizálnak vele.

– Folyik önből a szó, ha a sport pszichológiai vonatkozásáról van szó – ugyanilyen edző lett volna a csoportterápiai háttér nélkül?
– Dehogy… Megváltoztatta az életemet a szociálpszichiátriai munka, sok mindent megértettem utólag a játékoskori konfliktusaimból, hogy mi volt azokban a szerepem. Az a zseniális a szociálpszichiátriában, hogy a bennünket körülvevő rendszer, a környezet eredményeként érti meg az emberi viselkedést. Ráadásul akkor kerültem oda, amikor még nemhogy Magyarországon, a keleti blokkban is újdonságnak számított a szociálpszichiátria, nem az egyetemen, hanem a gyakorlatban tanultam meg. Fontos volt, hogy a szakma úgy fogadott el, hogy nem volt pszichológus diplomám, sőt értékelték a küzdelmes élsportból hozott értékeimet, hogy például nem szorongtam a konfliktusoktól. A Kútvölgyi kórházban, Füredi János professzor osztályán nagyszerű szakmai környezetben nőttem fel, hozzászoktam a mindennapi esetmegbeszéléshez, a visszajelzéshez. Ezt valósítottam meg az UTE-ban is, ahol már 1984-ben videót használtam a meccsek közös megbeszéléséhez. Sőt, már játékosként azon vitáztam a szövetségi kapitány Gyarmati Dezsővel, hogy használjunk videózást. Ha számítógépes elemzés még nem is létezett, szerettem volna videón látni-láttatni, hogy folyton elmentek a lefordulásaink, mert néhányan lemaradtak.

– Ha jól sejtem, nem ön nyert…
– Nem, sőt haragudtak rám… Volt, aki kinevetett, aztán az élet igazolt. Amúgy Ausztráliában jöttem rá, mennyire fontos a sporttudomány, akkortájt nagyjából az amerikaiaké mellett az övék volt a legfejlettebb sporttudományos háttér, Benedek Tibi egyébként sok mindent megvalósított ebből. A vízilabdában ez persze pénzkérdés is, a Josep Guardiola Manchester Cityjéről szóló filmsorozat is mutatja, milyen drága mulatság.

– Apropó, futball: jól tudom, Arsene Wengerrel is jó viszonyt ápol?
– Tényleg jóban voltunk, amikor a Monacót irányította, én meg Nizzában edzősködtem. Amikor a Cote d' Azur csapata lettünk, mindkettőnket meghívott egy helyi televízió, és összebarátkoztunk. Meséltem neki a Hunting Territory™-ról, amelyet akkor kezdtem írni franciául. Tudományra eszméletlenül nyitott emberként meghívott a Monaco edzőközpontjába, és nagyon tetszett neki, mondván, hogyne, náluk is érvényes. Párbeszéd alakult ki köztünk, amelynek háttere az is, hogy amikor megfúrta őt a frissen igazolt Jürgen Klinsmann, akkor a gáláns végkielégítés ellenére is a nizzai munkanélküli hivatalba kellett járnia, hiszen munkaszerződése volt. Ahányszor jött, beültünk kávézni. Aztán Japánba ment dolgozni, én Ausztráliába, végül meg is szakadt a kapcsolat. A topfutball szereplői nagyon zárt világban élnek, hiába próbáltam kapcsolatba lépni vele később, és küldtem levelet, a Hunting Territory™-cikket is, szerintem el sem jutott hozzá – biztos sokan keresik őket. Nemrég a Honvéd Futball Akadémián is gyanakodva fogadtak, mondván, mit tanítana nekik egy vízilabdaedző, ám hamarosan előadást tartok náluk.

– Mennyit változott a vadászterület-elmélet az évek alatt?
– Sokat, mert folyamatosan fejlesztem, és a munkák során én is mindig tanulok. Roppant intelligensek a vezetők, középvezetők, mindig rájövök, milyen nagy előny az országban rejlő hihetetlen intellektuális erő – elképesztően tanulságos, ha megszólítják őket, hajlamosak az együttműködésre, és kreatívak a közös problémamegoldásban.