Bűn és bűnhődés – Deák Zsigmond publicisztikája

Forduljon meg! Mi a száma? – Hát, a Sugar Baby Love! A hetvenes évek futballanekdotája szerint ez a diskurzus folyt le a sárga lapot adó játékvezető és a szabálytalankodó focista között, a többi pedig már röhögésbe torkollott. Mintha úgy rémlene, hogy a ZTE korábbi középpályása, Csepregi László emlegette a Rubettes együttes 1974-es slágerét a mezszáma helyett, de erre nem esküszöm meg. A lényeg úgyis az, hogy váratlan és eredeti tréfájával tankönyvi módon csökkentette a pályán kialakult feszültséget, noha tettleg (megrúgta az ellenfelet) és verbálisan (visszaszólt a bírónak) is „bűnözött”.

Ha Csepregi – vagy a poén más gazdája – most játszana valahol az angol amatőr osztályok egyikében, nem biztos, hogy megúszná egy mosolygós sárgával az esetet. Néhány napja Csillag Péter kollégám írt arról, hogy a ködös Albionban jó ideje tesztelik a tízperces kiállítás (legyen mutogatós sárga, mert a spori a lap felemelésével együtt kimutat a oldalvonalon túlra) rendszerét. Őszintén szólva eredetileg azt hittem, ez a büntetési tétel minden szabálytalanság esetén logikus módon valahol a sárga és a piros között helyezkedik el „narancssárgaként”, s inkább utóbbi előképe, de nem így van, csupán a reklamálásra vonatkozik. Magyarán, ha jókorát belerúgok a másikba, az szerényebb szankciót – sima sárgát – von maga után, mintha protestálok a játékvezetőnél.

Elárulom, régóta nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a labdarúgás szabályrendszerében egyre inkább elharapódzó trend szerint a tettlegesség kisebb bűn, mint bármilyen verbális megnyilatkozás. Ha színes bőrű(nek nevezett) ellenfelemnek beszólok, az rasszizmus, kiállítás, eltiltás – épp most emelték meg az angliai büntetési tételét ötről hat meccsre –, ha ugyanezt gondolom, s közben agyba-főbe rugdosom, sokkal kevesebbel megúszom.

Könyörgök, mi a kellemetlenebb, ha a kocsmában a nénikémet egy ősi mesterséggel hozzák kapcsolatba, s még a vélt származását is felemlegetik, vagy ha szó nélkül pofán vernek, esetleg széttörnek egy sörösüveget a fejemen? Elég érdekes lenne, ha a rendőrség, majd a bíróság a szövegelést sújtaná jobban a törvény szigorával.

Több mint négy évtizede tartó „labdarúgó-pályafutásom” során – amatőrként, kispályán – pereltem eleget a bírókkal, az ellenféllel, de tettlegességre sohasem vetemedtem senkivel szemben. Olyan előfordult, hogy törlesztettem, miután a spori nem fújta le az ellenem elkövetett szabálytalanságot, de aztán elnézést kértem a felrúgott riválistól, mondván, ha a bíró helyesen ítél, ő sem kapott volna hátulról egy nagyot. Majd emelt fővel kisétáltam a vonalon túlra két percre. Máskor védőként egy nálam magasabb, testesebb centert csíptem-haraptam, aki egy ideig tűrte, majd csak annyit vetett oda foghegyről: „Te féreg!” Ezen viszont már tényleg röhögnöm kellett, azóta is jóban vagyunk, igyekszem közös bajnokságunk, valamint sportágunk szabályaihoz hatékonyabban alkalmazkodni.

Az alattomosságot viszont nem bírom, sohasem feledem, amikor egyik játékostársamnak egy szögletnél megmarkolták a legnemesebb testrészét, nem azért, mert előtte csinált volna valami rosszat, csak úgy, jelzésképpen. S itt sem hangzott el előtte semmiféle durva beszólás, no de utána...

Félreértés ne essék, távol áll tőlem, hogy a reklamálás, illetve rasszizmus mellett kardoskodjak, ám a futballpályán sem ártana betartani a bűn és bűnhődés egymáshoz kapcsolódó normális arányait. Ami még szintén távol áll tőlem, hogy a hasonló című klasszikus Dosztojevszkij-mű hőse, Raszkolnyikov tépelődését, bűntudatból idegösszeomlásba hajló belső vívódását a sportra vetítsem.

Ha valahol nincs idő az ilyesmire, az éppen a sport, s valljuk be, nem is jellemző a meccs hevében. A labdarúgásban a tépelődés helyett a színészi játék magasiskolája dívik. Nincs az az oldalvonalon átjutó labda, amelyért ne mindkét fél szaladna, hogy ő jön bedobással; ugyanez a helyzet az alapvonalnál, a védő és a csatár automatikusan emeli a kezét, hogy kirúgás/szöglet következik; a vétkes minden térd- vagy bokakocogtatás után a labdát mutatja, mintha azt találta volna el a „baba” helyett – persze a nem is annyira szenvedő fél sem megy a szomszédba egy kis fetrengésért, a csatároknak pedig, fogadok, speciális különedzők oktatják a tizenhatoson belüli ok nélküli felbucskázás tudományát.

Az éppen most az egyenjogúságot a zászlajára tűző UEFA hiába küldött női játékvezetői hármast a szerda esti isztambuli Liverpool–Chelsea európai Szuperkupára – s nem is vezette rosszul a meccset a francia Frappart sporttársnő –, a fiúk a kétségtelenül élvezetes, jó iramú küzdelem során szinte ugyanúgy viselkedtek, mint egy férfi játékvezetőnél. (S ebből a szempontból meg is érkeztünk a teljes emancipációhoz!) Pedig nem feltétlenül kellene minden idegszálunkkal a bírók átverésére törekedni, illetve minden egyes döntését megkérdőjelezni. Online oldalunkon kikerekedett szemmel néztem egy néhány nappal ezelőtti videót az Ausztrália–Új-Zéland rögbimeccsről a déli félteke csapatainak kiírt bajnokságból (Rugby Championship).

Egy ausztrál támadás során kialakuló tolongásban az új-zélandi védő könyökkel és vállal nekiment riválisa tarkójának, a játékvezető észrevette, és a videós visszanézést követően kiállította. Fociban a vétkes ilyenkor az eget hívná tanúnak (a sértett pedig hemperegne percekig), itt viszont a spori a tévéközvetítésbe bekapcsolt mikrofonján keresztül részletesen elmagyarázta, mi miért fog történni, majd a rögtönzött szabálymagyarázat után felmutatta a kőkemény sportágban egyébként ritka piros lapot. S ami még nagyon szokatlan az európai futballhoz szokott szemnek: egyetlen játékos sem reklamált, mindenki szó nélkül elfogadta a játékvezetői döntést.

Persze nem mindig ilyen felhőtlen az élet a rögbipályán, a 2013-as grúz–kanadai mérkőzésen például egy szintén brutális szerelés kapcsán olyan tömegverekedés tört ki, hogy ihaj, reklamálás azonban ott sem volt. Hozzáteszem, az említett, angol amatőr fociban tesztelt tízperces kiállítás sikerét a helyi szövetség (FA) illetékese abban látta, hogy állítólag a 31 érintett bajnokságból 25-ben csökkent a reklamálások száma. Maradjon köztünk, ez azért nem akkora csoda. Ha holnaptól kitalálnák, hogy tízperces kiállítással sújtják a bal lábbal rúgott gólt, annak a száma is csökkenne. Inkább azt (is) kellene elemezni, hogy ezzel párhuzamosan hogyan változott a súlyos szabálytalanságok, a színészkedések, az egymást közti verbális villongások száma. Lehet, hogy nincs semmi hatása az egyik tiltott elem „kiemelésének” a többire, lehet, hogy van.

Akárhogy is nézzük, a sportszerűség, pontosabban a sportszerűtlenség szempontjából a labdarúgás magára aggatott egy bélyeget, amit a vak is lát. Már-már fő célnak tetszik a bűn eltitkolása, relativizálása a bűnhődés elkerülése, csökkentése érdekében, s ennek elég kevés a köze a sport lényegéhez, szelleméhez. Van, akit ez zavar, van, akit kevésbé, de ha átnézzük a fair play díjasok listáját, nem véletlenül találunk rajta csekély számú futballistát, főleg a sportág népszerűségéhez és tömeges űzéséhez képest.

Gyenge ellenérv a reklamálás visszaszorításával kapcsolatban, hogy akkor nem születhetnének olyan klasszikus fociviccek, mint a következő: „A bíró lefúj egy vitatható szabálytalanságot, mire az egyik játékos dühösen odakiált: – Spori, maga teljesen vak? – Mit mondott? – kérdez vissza a játékvezető mérgesen. Erre a játékos: – Jézusom, még süket is!”