Pici fiúk – Malonyai Péter publicisztikája

Hiába tudom, hogy a futball már csak olyan, hogy minden megtörténhet a pályán és környékén, s persze az ellenkezője is, rendre meglepődöm, amikor fehéren-feketén szembesülök vele. Most például jeles kollégám, Szeli Mátyás jóvoltából, aki James Hayesszel készített interjút néhány napja a Nemzeti Sportban. Hogy kicsoda Mr. Hayes? A Manchester City játékosmegfigyelője, a klub akadémiájának munkatársa, már csak a beosztása miatt is érdemes figyelni rá.

Hát még a mondandója okán. Az sem mellékes, hogy nem kerít nagy feneket a tudományának, ám a tartalom az elgondolkodtató. A gyerekek kiválasztásáról beszél, de esze ágában sincs különféle mutatókkal bizonygatni, mekkora tudomány, sőt. A lényeg szerinte (is) roppant egyszerű: a legfontosabb, hogy képes-e jó döntéseket hozni a pályán a srác, s legalább annyira lényeges, mennyire hajlik a munkára, mindent meg tud-e tenni, hogy egyről a kettőre jusson.

Tehát a személyiség, még ha alakulóban is van. Mellette pedig még mindig nem a centik, a súly, a csontsűrűség, meg még ki tudja milyen más tudományoskodást sugalló adat számít, hanem – a technika. Magyarán, tud-e egyáltalán futballozni a kölyök. Tolódás, felpassz, bepassz híján, anélkül, hogy tudná, mi a hatos vagy éppen a tízes pozíció (szerintem azok sem tudják, akik okoskodnak általuk). Jól játszik vagy sem, ez az alapvető.

Mindig is ez volt, más kérdés, hogy ez a hétköznapi kívülállónak is nyilvánvaló, így alkalmatlan az önmenedzselésre. Ha nem így lenne, nem emlegetnék még a bennfentesek közül is sokan a grundokat. Mert ne higgyük, hogy azok a drukkerek vagy a klubjukat rajongásig szerető egykori futballisták, akik kézen fogták a lurkót, lemérték kilóra, centire. Nézett is volna mindenki, feltehetően a kis srác egyszerűen elrohant volna.

Ugyanakkor a Mr. Hayes által említett tulajdonságok közül az akkor is kiderült, képes-e váratlanra a kölyök, s az is, mit tud a labdával. Ha tényleg kimagaslóan ügyes volt, az önbizalmával sem lehetett baj, hiszen elsőnek választották meg játék előtt, s naponta észlelhette, hogy megy neki a foci, hogy ő a legjobb, vagy legalábbis a jobbak egyike a sajátjai között. Hogy hajlamos-e a munkára, nem volt kérdés, akkoriban (a két háború között és még később is) minden gyerek futballista akart lenni. Ahogy a boldog emlékezetű Esterházy Péter mondta, aki szemüveges volt, olvasott, aki nem volt szemüveges, futballozott. De a szemüveges irigyelte a futballozókat, ott állt a pálya szélén, hátha beállhat. És mielőtt bárki is előhozná, hogy akkoriban még kocka alakú volt a labda, gyorsan idézem újra az angolt, szerinte ugyanis a jó játékosokat régen is az jellemezte, hogy minden szituációban megtalálták a legjobb megoldást, csak éppen lassúbb volt az iram és más a taktika.

Nem sírom vissza az egykorvolt képzést általában, csak a gondolkodásmódot siratom. Ami nélkülözte a humbugot, az egyszerű, kézzelfogható, hétköznapi ésszel is felfogható dolgokra koncentrált. A mai körülményeket, az edzők felkészültségét üdvözlöm, össze sem hasonlítható a régiekével, igaz, a szakirodalomhoz való hozzáférésben is ég és föld a különbség (világháló: a kiválasztás, futball összetételre 0.36 másodperc alatt 87500 találatot dob a gép). Emlékszem, amikor a hatvanas évek közepén kötelező lett az alacsonyabb osztályokban is a serdülőcsapat, a Medosz Erdértnél lázasan kerestek valakit, aki levezetné az edzéseket. Végül az egyik ifista papája vállalta a feladatot, civilben tűzoltó volt, de birtokában volt a segédedzői oklevélnek. Ennyi elegendő volt akkoriban.

És a felszerelés... A gyerek megkapta a nagyok levetett cipőjét, ha szerencséje volt, a stoplik apró szögeit elegendő volt csak az edzések, meccsek előtt a helyükre kalapálnia, hogy ne sebes lábbal jöjjön le a pályáról, a mezek, nadrágok szintén ősi darabok voltak, jobb esetben használaton kívüliek. Játszottunk az akkori nyarakon divatos lyukacsos mezben novemberi esőben, egyszerűen szegény volt a szertár. Gyorsan leszögezem, nem emiatt rekedt meg a fejlődésem, nem volt minek fejlődnie nálam, a tehetség hiányzott.

Viszont mindmáig élményem, hogy a nagyok, ha előbb jöttek ki a pályára, beálltak közénk játszani, pontosabban játszottak velünk. Ez még mindig az Erdért: Friedrich Ivánra, Melicharek Zolira, Tasnádi „Csumekre” emlékszem, nekünk ott a Népfürdő utcai pályán voltak akkora sztárok, mint ma az el- és megérinthetetlen csillagok. Ezt csak azért említem, mert van aktualitása, a Manchester Citynél megszokott – olvasom –, hogy Yaya Touré, Sergio Agüero sőt, a legfőbb hadúr, Pep Guardiola ott van a tízévesek edzésén, és beáll közéjük játszani. Ennél nagyobb ösztönző nem kell, ez meggyőződésem, s ha még egy-egy tanácsot, biztató mosolyt is kap a gyerek, igazán jó napja lesz. Hiába dúsgazdag a City – tudom még meg –, meglehetősen családias a hangulat nála, talán azért (is), mert mindenki tudja, hogy nem attól lesz komoly ember, ha – komolykodik.

Az akadémiákról is szót ejt az angol vendég, arról beszél, hogy egy-egy nagy klub iskolájából nehezen juthat el a nagyok közé a gyerek, hiszen az eredmény a legfontosabb, a sikerekhez klasszisok kellenek, akiket szinte lehetetlen kiszorítania még kimagasló tehetségeknek is. Nem csak a City keretét látva logikus az érvelés, nálunk is hasonló a helyzet, csak éppen más, nyilván jóval alacsonyabb szinten. A mi csapataink által megvett légiósokat is illik játszatni, a nekünk rendelt nívón egyikük-másikuk szintén klasszis (vagy azt a látszatot kelti), mindenesetre az közös, hogy az ifiket kinövő srác jobban jár, ha kisebb egyesülethez szerződik, ahol rendszeresen szerephez juthat.

Egyébként már csak azért sem kell misztifikálni a kiválasztást, mert a futballtörténelem rengeteg esetet ismer, amikor a későbbi (világ)klasszisokat gyerekként eltanácsolták a futballtól. Például a franciáknál Antoine Griezmannt (alacsonynak találták), a horvátoknál Luka Modricot (gyenge a fizikuma), de hasonlóan járt a régi nagyságok közül a portugál Eusébio vagy éppen nálunk a válogatott alapembere, Nagy Ádám. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mint a sportban általában, itt is csak utólag lehetünk okosak. Sok minden kell ahhoz, hogy egy-egy tehetség olyan karriert fusson be, amilyenre hivatott, természetesen szerencse is, ide sorolva elsősorban azt, hogy kinek, kiknek a kezébe kerül.

Biztos vagyok benne, hogy betöltve a húszat, több a csalódott ifjú futballista, aki kénytelen leszámolni álmaival, vágyaival, nagyra törő terveivel, mint az üstökösként magasba törő. Ami engem illet, a képzés során erre is igyekeznék felkészíteni a fiatalokat. Tudom, hogy nálunk még az is profi a futballban, aki csak holnap fog először labdát látni, s a piac fogalmát hallva leragad a Lehelnél vagy a Fény utcainál, így aztán aki nem termel nyereséget, annak nem csupán fel is út, le is út, hanem még a nevét is elfelejtik. És mégis. Nálam a nevelés kategóriájával írható le leginkább a kiválasztástól a kiröptetésig terjedő folyamat, lehet a labda mindenekfeletti, de azért lényegesebb, hogy egészséges felnőtt, mi több, sportember legyen a gyerekből.

Ha csak egyetlenegy magyar futballszakember egyetért velem (na jó, csak félig-meddig), már azt mondom, van remény.

Visszatérve Mr. Hayeshez, ő is erősítgeti, hogy még nincs veszve minden. Az interjúban ugyanis elárulja, hogy nálunk járva egy tizenkét esztendős „nagyon pici fiú” (így mondja, dacolva centi- és kilóörülettel) maradt meg leginkább benne, aki hatalmas szívvel játszott, nem ijedt meg a legnagyobbaktól sem, és még futballozni is tudott.

És még? – kérdezem.

Vajon mi kell ennél több?

Legalábbis egy normális világban.