Tipp és top – Malonyai Péter publicisztikája

Gyerekkoromban ilyenkor, egy esztendővel az olimpia előtt már találgatni kezdtük, hogy hány aranyérmünk lesz. Vívásban kettő, mert ugye a kardozók az tuti, és a többi fegyvernemben is beesik valami; öttusában egy biztos; a pólósok is megnyerik; a sportlövők mindig húzhatnak valami váratlant; futballban is nagyhatalom vagyunk; súlyemelésben szintén ott lehetünk; meg ugyebár a birkózók – és így tovább, és így tovább.

Ez a hatvanas években történt, amikor gyerekként fogalmunk sem volt a világ sportjának erőviszonyairól, csak a napi, a Népsportban olvasott eredményekből indultunk ki. Meg a hagyományokból, abból, hogy egy-egy sportágban magyar hegemóniáról beszélt a világ. Ami ugyebár azt jelentette, hogy többet tudunk, mint mások, előttük járunk, csak tanulhatnak tőlünk.

És tanultak is, legalábbis igyekeztek. Jellemző a pólósok esete. Az ötvenes években a „nagy testvér” igyekezett ellesni tőlünk a játék fortélyait, ezért meghívták Rajki Béla csapatát Moszkvába, ahol a helyiek bőszen jegyzeteltek az edzéseken, meccseken, a kortársak szerint még egy-egy rosszul sikerült passzt is lejegyeztek, lerajzoltak, azt hívén, az is valamiféle magyaros trükk.

Nagyot fordult azóta a világ, egyre több sportágban halljuk, hogy már sok helyen űzik, egyre többet tudnak, lebecsülni senkit sem lehet, biztosra sohasem mehetünk, magyarán odalett a hegemónia.
Természetes, hogy mindenhol igyekeznek az egyről a kettőre jutni, az már kevésbé – legalábbis nekem –, hogy miért nem tudtuk megőrizni az előnyünket, miért nem tudtak rátenni az akkori szakmai nívóra a mi hozzáértőink. Mindez kérdésként van bennem, nem szemrehányásként, ezt azért leszögezem.
Érdekes statisztika, hogy egy-egy olimpián hány sportágtól kaptunk aranyérmet. Az elmúlt másfél évtizedben három nyári játékokon szereztünk nyolc-nyolc aranyérmet (2004: Athén, 2012: London, 2016: Rio de Janeiro), Athénban hat (birkózás, kajak-kenu, öttusa, sportlövészet, vízilabda, vívás), Londonban öt (atlétika, kajak-kenu, torna, úszás, vívás), Rio de Janeiróban három (kajak-kenu, úszás, vívás) sportág hozott bajnoki címet.

Ha maradunk a hegemónia kifejezésnél, jelenleg a riói győztes sportágakat sorolhatjuk be a kategóriába. Nem véletlen, hogy a jövő évi tokiói viadal magyar esélyéről szólva a mai találgatások Hosszú Katinkát, Milák Kristófot, Kozák Danutát és Szilágyi Áront teszik az első helyre – és persze a sportágukat. Nehéz vitatkozni a jóslatokkal, még úgy is, hogy természetesen érzelmi és nem szakmai alapon születnek. És – ez nem változott – a hagyományokból indulnak ki, legalábbis az elmúlt olimpiák tapasztalataiból.

Persze nem szabad misztifikálni a múltat, érdemes figyelni Szilágyi Áronra. A kétszeres olimpiai bajnok kardvívó szerint ugyanis: „Senki sem mondhat olyat, hogy a férfi kardvívásban minden a magyaroké – erre legutóbb talán a hatvanas években volt példa, bár kétségtelen, hogy még a nyolcvanas években is ezzel keltek és feküdtek a szakírók.” Nem lehet őket hibáztatni, hiszen a kardozók 1908 és 1964 között mindig hoztak legalább egy aranyat az olimpiákról, legeredményesebb olimpikonunk (7 aranyérem) Gerevich Aladár, de Kárpáti Rudolf és Kovács Pál (6-6) is ott van a nyomában. És legyünk igazságosak: amikor a kardozók egyeduralma megszűnt, jöttek a párbajtőrözők, 1964 és 1972 között öt arannyal.
Nem tudom, a maiak fejében ott van-e a múlt, ha nincs, az se nagy baj, ugyanis a sportágukban ott van – a módszerekben, a hozzáállásban, a gondolkodásmódban. Észrevétlenül. Én legalábbis hiszek az ilyesmiben. Hogy példával illusztráljam: amikor az áldott emlékű Kubala László jóvoltából a játékoskijáróból nézhettem végig a Camp Nou játékterén és lelátóin, éreztem valamiféle erőt, amit a múlt, a sikerek, a tradíció őrzése táplált.

Eddig senki sem tudta hitelt érdemlően megmagyarázni, mi kell(ett) ahhoz, hogy kialakuljon egy-egy sportágban a hegemónia. Beszélnek szerencsés korosztályokról, klasszisok egy időben történő megjelenéséről, mint például öttusában a hatvanas (Balczó András, Móna István, Török Ferenc) és a nyolcvanas évek (Fábián László, Martinek László, Mizsér Attila) aranycsapata, vízilabdában a Kemény Dénes irányította zsenik (Benedek Tibor, Kásás Tamás, Kiss Gergely és a többiek), s kétségtelen, kimagasló tehetségek nélkül nem megy. És persze az is kell hozzá, hogy a szakmai háttér legyen olyan erős, hogy a zsenik kihozzák magukból a lehető legtöbbet. Ideális esetben mindkét oldal csúcsra járatva teszi a dolgát, ám ez sem mérhető kategória. Mert – mint sok edző elismeri – korántsem biztos, hogy éppen abban a idényben volt a legjobb a munkája, amelyikben játékosai, versenyzői a csúcsra értek.

És azt se felejtsük el, hogy nem általában kell hoznia a legjobbját vagy legalábbis megelőzni a többieket a sportolónak, hanem akkor és ott – olimpián, világbajnokságon, a nagy versenyeken. Szerencse, a csillagok kedvező állása is kell ehhez, ám ez önmagában kevés. A kvangdzsui úszó-világbajnokságon 200 pillangón fantasztikus világrekorddal győztes Milák Kristóf például visszatérően mondja, hogy nem tudja, hogyan sikerült. „Azt sem tudtam, hogy hol vagyok egyáltalán...” – így összegzett. „Nagyon nagy volt a flow” – tette hozzá, tehát a tökéletes élmény érzetében versenyzett, hétköznapian: áldott állapotban. Ám hogy ez éppen akkor fogja el, amikor igazán fontos, ahhoz kevés az égiek ajándéka. A tehetsége, a munkája, a személyisége éppen úgy kellett hozzá, mint a mögötte álló csapaté, kiemelve edzőjét, Selmeci Attilát.

Aki elárulja, hogy tulajdonképpen minden tréningen harcban áll a tanítványával, ami az ő viszonyukban természetes. Nem kell veszekedésekre, ellenséges indulatokra gondolni, bizonyíték rá Milák megállapítása: „Úgy gondolom, a miénk teljesen egészséges kapcsolat. Én tizenkilenc éves vagyok, az edzőm hatvankettő.” Más korosztályok, ám közös a cél, ők meg gondolkodó, intelligens emberek.
Ezzel tehát már a pedagógiát is bevontam a hegemónia kérdéskörébe. Meg persze azt a meggyőződésemet, hogy a sport világszinten úgymond szellemi tevékenység is. Intelligencia nélkül nem megy. Megengedem, előfordul, hogy ez leginkább a sportágára, a saját ténykedésére terjed ki a klasszisnál, ám ez sem szűk kör, hiszen ha a sportágáról kérdezik, a tapasztalatai alapján képes olyan előadást tartani róla, hogy egyetemi tanárnak is becsületére válna. Nem a levegőbe beszélek, számtalan ilyen élményem van.

Azért csak vissza-visszatérek a versenyzőkhöz, a sztárokhoz, a kiemelkedő tehetségekhez. Maradva a legutóbbi olimpia aranyérmes sportágainál (kajak-kenu, úszás, vívás), mindhárom képes arra, hogy időről időre előálljon egy-egy újabb klasszissal. Milákról már volt szó úszásban, ám ott sorakoznak mögötte a többiek (Késely Ajna, Németh Nándor például), kajak-kenuban is rendre elő-előkerülnek az újabb, nagy reményekre feljogosító ifjak (meglátják majd a jövő héten kezdődő szegedi világbajnokságon), s vívásban sincs okunk panaszra, legyen elég csupán az éppen Budapesten vb-címet nyerő párbajtőrözőre, Siklósi Gergelyre gondolni.

De ez még mindig a három aktuálisan hegemón sportágunk, egyébként pedig érdemes figyelni Fábián László szavaira, A MOB sportigazgatója elmondta, hogy a legtöbb sportágban a fiatalok nem jelentenek vetélytársat az idősebbeknek, ami egyrészt a jövőre nézve riasztó, másrészt pedig a jelen klasszisait elkényelmesítheti. Ami nem éppen ideális állapot, ám valós, legalábbis ha megismétlem, hogy az elmúlt másfél évtizedben (Athéntól Rio de Janeiróig) éppen megfeleződött az olimpiai aranyat hozó sportágak száma.

Hogy ez mit jelent, mármint tudományosan, nem tudom, mindenesetre most könnyebb jósolgatnom a várható magyar olimpiai sikerekre, mint fél évszázada.

Még szerencse, hogy életemben nem nyertem még egyetlenegy tippversenyen sem.