Védő-vám – Moncz Attila publicisztikája

Aki futballpályán cipőt húz, az az önbizalmát, a bizonytalanságát, a tétovázását és egy kis gyűlöletét egy utált labdán éli ki. Ezzel mindenki így van, a védők is, csak az ő vállukat nem nyomja az a felelősség, ami a csatárokét – Tony Cascarino, az ír válogatott támadója fogalmazott így a Full Time című önéletrajzi könyvében, érzékeltetve az eltérést a gólokért felelős, illetve az elhárításukban jártas focisták között.

A különbségtétel a közelmúltig a futballvilágban kiosztott elismerésekben vagy például az átigazolási díjakban is megmutatkozott. Az elmúlt 25 évben csak két védő kapta meg a France Football Aranylabdáját (Matthias Sammer 1996-ban, Fabio Cannavaro 2006-ban), és amíg támadóért már 1893-ban is fizettek lelépési díjat (az Aston Villa 100 fontért szerződtette Willie Grovest), védőért először 1961-ben az Ajax adott ki pénzt, 51 ezer fontért vette meg az Alkmaartól Henk Tijmet. De még akkor is mindenki csak az állát kereste, amikor a Liverpool 1994-ben két védőért összesen 7.1 millió fontot fizetett: Phil Babbért 3.6 milliót, John Scalesért pedig 3.5 milliót, csak hogy Roy Evans menedzser stabilizálhassa az előző idényben 55 gólt kapó védelmét. „Borzasztó volt. A szabadságomat töltöttem, mindennap olvastam az újságot, hogy megtudjam, éppen ide megyek vagy oda. Amikor pedig eldőlt a kérdés, jött az, hogy úristen, mennyiért” – emlékezett vissza Babb.

Ma pedig ott tartunk, hogy a minap először került védő az UEFA év európai játékosa versenyében a legjobb három közé (Virgil van Dijknak kell megharcolnia a Cristiano Ronaldo, Lionel Messi kettőssel), a nyári átigazolási piacon pedig elkezdett értékük lenni a hátsó alakzatban szereplőknek. Ugyan a világ tíz, legalább 100 millió euróért megkötött transzferében nincs védő (van viszont nyolc támadó és két középpályás), ahogyan az idei nyár három legdrágább igazolása is csatár (Joao Félix 126, Antoine Griezmann 120, Eden Hazard 100 millió eurójába került sorrendben az Atlético Madridnak, a Barcelonának és a Real Madridnak), de ebben az évben megdőlt a hátvédért kifizetett összeg világcsúcsa (Harry Maguire 87 millió euróért lett a Manchester United futballistája), a nyár tíz topigazolása közül négy is bekk, illetve minden idők 25 legnagyobb volumenű klubcseréje közül immár négy is e poszton szereplő labdarúgóhoz köthető, szemben a tavaly ilyenkor tudott eggyel. A már említett Maguire mellett a nyáron őrült összegért váltott Lucas Hernández (80 millió euró, Bayern München) és Matthijs de Ligt (75, Juventus), de Joao Cancelo (Manchester City) 65 millióját vagy Aaron Wan-Bissaka (Manchester United) 55 millió euróját sem kell lebecsülni.

Továbbra is el lehet sütni az olyan közhelyeket, hogy rombolni könnyebb, mint építeni, de azért egyre több helyen jönnek rá, hogy a szilárd gerincet hátul lehet kialakítani. A filozófiaváltásban sokat segített a tavaly januárban akkor védőrekordot jelentő összegért, 84.6 millió euróért klubot váltó Virgil van Dijk liverpooli produkciója. Stabilizálta, sőt, talán forradalmasította a Pool védőjátékát, két Bajnokok Ligája-döntőbe segítette a csapatot (a legutóbbit meg is nyerte vele), és maximálisan igazolta Jürgen Kloppnak a szerződtetésekor mondott szavait. „A szurkolók felejtsék el az árat, és csak arra figyeljenek, amit ő kínál: mentalitást, keménységet és karaktert” – fogalmazott a német menedzser. Emellett a világ egyik legjobb klubedzője, Pep Guardiola ténykedésének is jelentős árfelhajtó szerepe volt, egyrészt azért, mert a Manchester City megjelenése önmagában tízmilliókkal dobhatja meg a vételárat, másrészt azért, mert a spanyol szakember húzásait többen szívesen másolják-másolnák.

Guardiola nemrég kezdte el a negyedik idényét a kékek élén, és eddig nyolc alkalommal fizetett legalább tízmillió eurót hátvédért, ők összesen 350 millió euróba kerültek, az összeg jelentős részét, 205.2 millió eurót a 2017–2018-as évadban költötte el az Aymeric Laporte, Benjamin Mendy, Kyle Walker, Danilo négyesre. A klub tíz legdrágább transzferéből öt védőt „rejt”, és hogy nem feltétlenül hiábavalók az igazolások, azt az előző idényben nyert három nagy angol trófea (Premier League, FA-kupa, Ligakupa) is mutatja. Részben Guardiolának köszönhető, hogy a világ tíz legdrágább hátvédjéből hét a Premier League-ben játszik, hat egyenesen Manchesterben. Érdekesség ugyanakkor, hogy miközben a Premier League-ben látványosan elkezdtek védőkbe fektetni, a 2018–2019-es idényben 1072 gól született a bajnokságban, ami a legtöbb az öt legjobb európai sorozatban.

Az is tény viszont: elsősorban a nagycsapatok vesznek védőket, a „kicsik” inkább eladnak. A nagyok háborút akarnak nyerni, a kicsik beérik a harcokkal. Az NFL-ből (is) jól ismert mondás, hogy a támadók nyerik meg a csatákat, a védők a háborút, ami azért futballban is így van. A kicsik stratégiájában nem szerepel a háború megnyerése, nekik csatáik vannak, az ilyen helyeken dolgozó szakemberek sokszor kénytelenek meccsről meccsre gondolkozni. Már csak azért is, mert a Premier League-ben egy menedzser átlagosan 1.66 évet tölt el egy csapatnál, ennyi idő alatt hosszú távú stratégiát nem lehet megvalósítani, ennyi idő alatt sokkal inkább annyi győzelem összehozására kell figyelni, hogy ne essen ki az alakulat.

Azt nem tudom elképzelni, hogy milyen mértékű lenne a védőkkel kapcsolatos árrobbanás, ha nem kellene a játékosoknak a posztjukból adódó, részben természetes tételekkel is megküzdeniük. Mert például a labdarúgásban a többi csapatsporthoz képest viszonylag ritkák a pontok/gólok, így aztán különösen nagy a csatárok megbecsültsége. Az ő góljaik alacsonyabb szinten állást, magasabbon trófeákat és elképesztő merchandisinglehetőségeket rejtenek. Őszintén: száz klubsemleges futballszurkolóból hányan kérnének Cristiano Ronaldo- és hányan Van Dijk-mezt? Csak az a kérdés, mennyivel billen el a mérleg nyelve a portugál felé. Ebben persze benne van az is, hogy a védők produkciója sokkal nehezebben számszerűsíthető. Amíg Cristiano Ronaldo és Lionel Messi gólversenyével nemhogy hónapokig, de évekig lázban lehet tartani a szurkolókat, az senkit sem izgat igazán, hogy a péntek esti Bundesliga-nyitányon Joshua Kimmich vagy David Alaba szerelt-e többet.

A produkció alulértékeltsége ráadásul tovább gyűrűzik a médiában. A védők nem a kamerák kereszttüzében teszik fontos dolgukat (nem ott szűkítik a teret, nem ott kontrollálják a területet), és bizony kevés olyan kommentátor akad, aki egy akció befejezésénél többször hangsúlyozza azt, milyen remekül szorította ki a védő a csatárt, mint hogy milyen rosszul fejezte be az akciót a támadó. A nem elkötelezett néző pedig sokkal hamarabb megjegyzi azt a nevet, amelyiket többször hallja-olvassa.

Így azért érthető, hogy bár húsz év alatt 63 millió fonttal emelkedett meg a védőért valaha fizetett legnagyobb összeg, és ha a növekedés hasonló ütemű marad, 2039-ben már 143 millió lesz a csúcs, ez még mindig sehol sincs Neymar jelenleg érvényben lévő igazolási világrekordjához (222) képest. „Nem hinném, hogy a védőért fizetett legnagyobb összeg valaha is eléri a támadóért fizetett legnagyobbat, de a klubok ma már hajlandók nagyon sokat fizetni kiváló védőkért. A Premier League jobb csapatainak védelmi problémái megmutatták, ezen a területen hiány van, és ez hozzájárul az áremelkedéshez. Az elérhető klasszis hátvédek száma kevés, ráadásul értük klubjuk is mindent megtesz, így még jobban felmennek az árak” – jósolta a hajdan a világ legdrágább bekkjei közé tartozó John Scales.

De az is igaz, a kisebb klubok százalékosan a legnagyobb extra profitot védőkkel érhetik el. Maguire öt évvel ezelőtt még csak hárommillió euróért cserélte fel a Sheffield United mezét a Hulléra, de két éve a Leicester is még csak 13.7 millióért vette meg őt a Hulltól. Három, továbbá két év alatt milyen más befektetés generál 456, illetve 635 százalékos hasznot?