Fűzővel kifelé – Berta Mihály publicisztikája

Amikor egy reggel Loris Karius futballkapus nyugtalan álmából felébredt, nem szörnyű féreggé változva találta magát ágyában, mint Franz Kafka ismert novellahőse. Sőt, tulajdonképpen minden ugyanolyan volt, mint máskor a hasonlóan nyugtalan álmok után: a szája száraz volt, a pizsamája enyhén nedves. Mégis, ahogy Karius önkéntelenül beletúrt volna a hajába, úgy érezte, valami nem stimmel. Hogy valami megváltozott. Vagy inkább átváltozott.

„Mi történt velem?” – gondolta a Besiktas német légiósa a klubtól kapott luxuslakás hálószobájában, miközben megpróbált felülni a franciaágyon. Ahogy körülnézett, mindent ugyanúgy talált, ahogy este hagyta. Az asztalon félig bontott focis kártyacsomagok hevertek szanaszét – Karius lelkes gyűjtő volt kisiskolás kora óta, és hiába múlt a nyáron 26 éves, egyszerűen képtelen volt felhagyni a csapattársai szerint gyerekes szenvedélyével. Az asztal fölött is ott lógott még a 2018-ban BL-t nyerő Real Madrid csapatképe, amit Karius egy sportmagazin közepéből operált ki és foglalt csinos, aranyozott keretbe. A csapat mondjuk nem volt teljes, valaki ugyanis levágta róla a jobb szélen álló Sergio Ramost, amitől érdekes mód az egész szobafal elferdült kissé. A sarokban álló szobainasról zsúfolt összevisszaságban lógott le a futballista legutóbbi meccsfelszerelése: a megszokhatatlanul élénkzöld kapusmez, a gyűrött nadrág, a fűzőjénél felakasztott, és még mindig áporodott cipő, amelybe akkurátusan belegyömöszölte a két sípcsontvédőjét. A sportszárak is ott tekeregtek a földön, mint két levedlett kígyóbőr, csak a kesztyű nem volt sehol.

Karius tekintete ezután az ablakra vetődött, és a borongós időtől – hallani lehetett, amint esőcseppek koppannak a párkány bádoglapjára – egészen mélabússá vált. „Mi lenne, ha kicsit még aludnék és elfelejteném ezt az egész őrültséget?” – töprengett, bár tudta, hogy nem fekhet vissza, mert az edzőközpontban sajtófélórára várják, ahol nyilván az összes újságíró kizárólag rá lesz kíváncsi, pontosabban mindenki azért jön el, hogy ott a képébe dörgölhesse két gúnyos-szánakozó félmosoly között, hogy megint elcseszte.

Mégsem tudott elindulni a fürdőszoba felé, mert az álma fogva tartotta. Karius tavaly május 26. óta jó, ha minden harmadik éjszakáját aludta át nyugodtan, a többin arra riadt fel, hogy fáj a feje, a szeme előtt fehér pontok táncolnak, ő viszont nem kérhet segítséget, mert ott van a kezében a labda, amelyet ki kell dobnia a védőjének. Aztán a semmiből feltűnik egy láb, Karim Benzema jobb lába, aztán... Aztán kinyitja a szemét.

Most viszont nem erről a 2018-as meccsről álmodott, hanem egy régi vígjátékról, amely nagyjából vele egyidős, mégis már vagy tizenhatszor látta a tévében. Az egészben mégis az volt a legfurább, hogy Karius álmában nem a filmet nézte, hanem szerepelt benne. Ő volt az a női rendőrhadnagy, Lois Einhorn, akiről később kiderül, hogy valójában nem is nő, hanem férfi, méghozzá Ray Finkle, a Miami Dolphins amerikaifutball-csapat rúgójátékosa, aki a San Francisco 49ers elleni Super Bowlban mellérúgja a mindent eldöntő mezőnygólkísérletet, mert csapattársa, Dan Marino rosszul teszi le neki a labdát – nem fűzővel kifelé. És mivel a vereséget mindenki a nyakába varrja, szépen megőrül és bosszút esküszik.

Karius nem értette, miért most jutott eszébe ez az egész, mindenesetre örült, hogy a valóságban nem kell szűk szoknyát hordania, sem kibírni a főszereplőt játszó Jim Carrey átkozottul idegesítő nyekergését. Arra gondolt, hogy biztos a tegnap későn elfogyasztott ráksaláta miatt történt mindez, meg mert mostanában túl sokat agyal, persze saját magán.

Mert oké, elismeri, hibázott. A BL-döntőn kétszer is, de igazából nem tehet róla, az a hátvéd alattomosan fejbe könyökölte, és rendben, elhiszi neki, hogy nem direkt volt, de igazából mindegy is, a meccset már nem játsszák újra, neki ezzel a mérkőzéssel kell együtt élnie. De ismeri annyira magát, hogy tudja, képes lenne rá, menne neki, mert hát végtére is mindenki követ el hibát, és hogy a hiba az nem bűn, még ha egyik sem jóvátehető. Na de hogy onnantól fogva direkt mindenki azt nézze és kajánul azon röhögjön, hogy ő mikor nyúl megint mellé vagy véti el a kifutást, az azért mégiscsak igazságtalanság. Mintha ő mást sem tudna, csak örökké hibázni.

Arról bezzeg sosem beszél, pláne ír senki, amikor egy meccsen kapott gól nélkül véd, vagy ha olyan helyzetben hárít, amelyikben tízből nyolc kapus soha. Megszámolta, a BL-döntő óta 25 vele kapcsolatos hírből három pozitív, a többi mind úgy kezdődik: Karius már megint, Karius újra, Látni kell, ahogy Karius potya gólt kapott. Rendben, nem ő a világ legjobb kapusa, de azért nem is a legrosszabb.

Egyébként meg eléggé utánaolvasott a témának az elmúlt több mint egy évben, és tudja nagyon jól, hogy ez az egész, amin keresztülmegy, a társadalom vétke. Hiszen őt stigmatizálták. Kapott egy szép nagy jelet a homlokára, egy bélyeget, mint mindenki más, akit a közössége nemkívánatosnak tart. És tudja jól, hogy ebből a megjelölésből végül kirekesztés lesz. „A stigma valamilyen nyilvánvaló vagy rejtett bélyeg, ami a »megjelölt« embert leértékeli. A stigma negatív jelentésű, szégyenletes a megbélyegzett személy számára. Olyan tulajdonított jellemzőkkel jár, amelyek hiteltelenítenek, a stigmatizált ember valamilyen módon »romlottá« lesz általa. A megbélyegzésen keresztül vezet az út a sztereotípiáktól a megbélyegzett személy kedvezőtlen megítéléséhez” – akadt rá az interneten egy pszichológiai folyóirat tanulmányának bevezetőjére, és úgy érezte, minden mondat róla szól.

Eleinte még megpróbált kifogásokat találni vagy magyarázkodni, de legutóbb, az Európa-liga csoportkörében a Slovan Bratislava elleni újabb kapitális hibája után, ami ha nincs, akkor is kikap a Besiktas, de legfeljebb csak 3–2-re, szóval ez után a meccs után már inkább magára vállalta az egészet, hátha így megszánják vagy bátornak gondolják, de bárhogy is, végre békén hagyják. „Vállalom a felelősséget az első gólért, ezt a labdát jobban is el lehetett volna fejelni. Ezek után is nyerhettünk volna még, de a dolgok nem a terveink szerint alakultak. Kérlek benneteket, tartsunk össze” – fogalmazta meg a gondolatait még előző nap az Instagramján, ám ha igazán őszinte akar lenni magához, nem bízik benne, hogy valaha is változtatni tud ezen a szerencsétlen paprikajancsi-figurán, amivé a tavalyi kijevi döntő végére vált.

Karius sokszor elképzelte, mi történt volna, ha a BL-döntőben csak egyszer hibázik. Lehet, hogy akkor a következő fináléjában kap egy potya gólt, mert ez a predesztináció? Vagy most már nem is lesz soha következő döntője? Annál rosszabb mondjuk már nem történhet vele, mint annál a harmadik madridi gólnál, amikor Bale lövésének bevédése után tehetetlenül roskadt a földre. Akkor értette meg, mit jelent a kitaszítottság és a magány. Azóta gyakran gondol arra, hogy másoknak hogy megy ez az életnek hívott izé a tarkójukba égetett billoggal. De nem tudja elképzelni, hogy akadhat az övénél reményvesztettebb lét.

Miközben ezen agyalt, kiért a fürdőszobába. A tükörbe nézve először észre sem vette, hogy az éjszaka alatt teljesen megkopaszodott. És az arca is egészen más lett, sokkal idősebb és karakteresebb. „Tisztára, mint Zinédine Zidane” – röhögött magában, hiszen ennél nagyobb képtelenséget még az életben nem hallott, hogy aztán szinte ugyanabban a pillanatban egy sátáni kacaj törjön ki belőle, és mint egy őrült, rohanjon be a gardróbba a legjobb fekete öltönyéért. „Sergio, Sergio – kántálta félhangosan – most én jövök!”