Nyolcszögletesítés – Kiss László publicisztikája

Akár egy szertartás. Ősi rituálé. S így, visszanézve már látszik, mindenképpen volt abban valami esztétikum, ahogyan három focista egyszerre nekilendült a labdával. Érezhető volt, hogy na, ezek akarnak valamit. Erre még az alvó is felébredt, észlelte, hogy itt történik valami.

Hát, most ennek is lőttek. A legújabb szabályváltoztatások szerint már akárhogyan, akármerre lehet kezdeni a meccset, akár el is lehet ásni a labdát, pedig ezzel is letört egy morzsa a futballhagyományokból. Márpedig hiába erodálódik maga a játék, mégis a megszokások és a tradíciók éltetik még a 21. században is, de a pénz, a dollár, az euró, a lej, a rubel és a forint itt is átveszi az irányítást. Sőt, már át is vette.

A szabályok területén is. Ül, ugye, nyolc ember – négy brit és ugyanannyi más nemzetiségű a nemzetközi szövetségtől – a FIFA szabályalkotó testületében, az International Football Association Boardban, kapja a nem kevés fizetést meg a kedvezményeket – állandó belépője van még a derecskei pályára is –, s jószerével nem csinál semmit. Legfeljebb hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek. Csak hát ebben benne van a veszély, hogy ez másoknak is eszükbe jut, s meg találják kérdezni: ment-e a Board által előrébb a világ? Úgyhogy sürgősen tenni kell valamit. Azt mondani, áramvonalasítunk, eldobunk néhány ócska paragrafust, és alkotunk helyére új regulát, elvégre mégis szabályalkotók lennénk.

Na így, a játék megújításának nemes céljával született meg további két nagy formátumú – láthatóan fölösleges – elképzelés. Az egyik, hogy ezentúl a kapukirúgásnál nem kell a tizenhatost elhagynia a labdának. Minek az, csak zavart okoz. Mint ahogy a meccs előtti választásnál ezentúl nemcsak térfelet választhat a nyerő kapitány, hanem a kezdés jogát is megszerzi csapatának. Igaz, hogy ez nagyjából két évtizede is még így volt, aztán térfélkijelölésre szegényedett a jog, de úgy látszik, ez nem volt megfelelő, hát visszahozták a régi módit. És az egész ceremónia hasonlít a nagy népi szerencsejátékhoz, a snúrozáshoz, ott meg, ugye, változó a szerencse.

Hiába, ezek ezereszű emberek, s ha kell, visszahozzák a régi idők fociját, azt az időt, amikor még szögletes volt a labda. Ők nyolc szemszögből szögletesítik. Igaz, egy módosításhoz hat igen is elég, de biztos, ami biztos, a pénzért meg kell dolgozni, a munka látszatát nem árt folyamatosan fenntartani. Így született meg a játékvezetés reformja is, mégpedig gólvonal-technológiával meg videobíróval. Bár ezekkel mutatkozik némi gond, hiszen a játék egyik értékét éppen a demokráciája, no meg a hagyományai jelentették. S a demokráciában a bíró csalhatatlan volt. Mégis, oly módon volt demokrata a foci, hogy ugyanazok a szabályok vonatkoztak a karancslapujtői San Siróra, mint a legutóbbi vb-döntőn a Luzsnyikira. Bár ez a gólvonal-felismerő okos szerkezet, sőt tévedhetetlen, így aztán igazságosabbá teheti a játékot, de amíg Karancslapujtő értő közönsége nélkülözni kénytelen az ördöngös masinát, Putyin elnöknek se szereljenek be ilyen mindenlátót a Vörös térre, ha – mint harminchatban Sztálin – éppen ott akar Szpartak–Dinamo meccset látni. És videoszobát se rendezzenek be a Kremlben.

Nem. Már csak azért sem, mert ez a mozizás maga a rémálom. Nincs gól, s ha mégis van, akkor is elhalasztódik a gólöröm. Percekig áll a játék, az ítélet pedig változatlanul bizonytalan. Csak néz mindenki, tippelget, némelyek kiugranak a büfébe, amíg megszületik a verdikt. Ráadásul a döntés változatlanul szubjektív, akkor meg mire ez a büdös nagy felhajtás. Ha aztán még sincs gól, vissza az egész, vissza a gólcsókot, babám? Hát, hülyén néz ki, na.

Ráadásul – gondolom – a Board vitézlő tagjai a magyar meccsközvetítéseket nézhetik, mert az új szabályokban visszaköszön az ott látott-hallott leszorított kéz „szabálya”. Vissza, bizony. Henc volt, mondják az avatottak, hiszen nem volt leszorítva a játékos keze. Na de miért lenne leszorítva? Ki látott már embert gúzsba kötve táncolni, leszorított kézzel futballozni? Ezek fel voltak mentve tornából? Ami még nem is lenne baj, ám a bordisták vidám serege nem fog itt megállni, s majd meglátjuk, a sovány eredmények ellen lesz itt még kettőt érő gól is, már csak azért is, mert azt már nem kell megint feltalálni. Legfeljebb aktualizálni, műszerre hangszerelni, hiszen gyerekkorunk fejelőpartijaiban a stukk mindig kettőt ért.

A kezezés új szabályai között pedig már feltűnik némi zagyvaság. Eddig egy kritérium létezett: szándékos, vagy nem szándékos a kezezés. És ezt a bíró döntötte el. Nagyon helyesen, azért fizetik. És most is ő dönt, úribb pályákon némi videózgatás után. De hogy mi legyen a kézzel, az most kevésbé világos, mint annak előtte volt. Ugye, általában minden játékosnak van keze – a többségnek mindjárt kettő –, és mindkettőt magával is viszi a pályára. Ott pedig játék közben – meglehet, a Board-lovagok szerint helytelenül – mozgatja őket. Minden irányba. Erre most kiderül, hogy ez bizony ellenkezik a játék szellemével. Pedig már jó ideje az iskolákban sem kell egész nap hátratett kézzel ülnie a gyereknek, ám úgy tetszik, a futballban rosszalkodásnak számít, ha valaki nem csupán a fejét és a lábát használja mozgásra. És most az új szerkezettel sem lett kevesebb a vita, viszont töredezettebbé vált a játék. Hogy igazságosabb?

Néha igen, néha nem. Mert a játék maga az élet, örömökkel, bánatokkal, sikerekkel, kudarcokkal, tévedésekkel. S azt mondják, a bírói tévedések kiegyenlítik egymást. Bizonyára van benne valami, mint ahogyan abban is, hogy egy-egy jeles tévedés elrettentő példaként évtizedekig él. Gondoljunk csak bele, Latisev 1962-ben, a chilei vb-n, a csehszlovákok ellen nem ítélt Tichy gólvonal mögé vágódó labdája után gólt, így aztán azóta is szitokszó öregebb hazai szurkolói körökben a derék szovjet játékvezető neve. Persze hogy fájt, persze hogy azóta is sajog, de tényleg a futball része a tévedés.

Mindenesetre az is nyilvánvaló, ha igazságosabbá lehet tenni a labdarúgást, tegyük igazságosabbá. De csak okosan, nem úgy, mint egy békeharcos rohambrigád. Nem. Kívánatos lenne nem engedni mindenben a pénz diktatúrájának, csak hát az kegyetlenül nehéz. Mert hiába nem parancsol a Boardnak még a FIFA sem, a pénz mindenhová begurul, s még a világ legcsodálatosabb játékát is képes tönkretenni. Egy ideje bárhova is nézünk a sportágban, minden a pénzről szól, és mindenki a pénzről álmodik.

Most a például a nyári átigazolások során az öt európai csúcsligában – angol, német, spanyol, olasz, francia – öt és fél milliárd eurót költöttek a csapatok. Nagyjából kétezermilliárd forintot! Igaz, ez a pénz a játékon belül mozog, de akkor is. Így aztán hihetetlen tétje van minden apróságnak, bakinak, csalásnak, tévedésnek. És a pénz már nem elsősorban a főbejáraton, a stadionkapukon át érkezik a klubokhoz. Nem. A tv-csatornákon keresztül, a hirdetőktől. Ezért aztán túl sok a gazda, túl sok pénzt visz vagy hoz egy-egy eredmény, s egyre többen igyekeznek beleszólni a játékba.

És hát a mérkőzésözön. A hatvanas években a Chaplin család egyszer csak leállíttatta a varázslatos clown filmjeinek vetítését. Egy ideig senki sem értette, miért, mert mindenki legszívesebben mindennap Chaplin-filmmel ébredt és feküdt volna. Ám a família okosabb volt, s azzal érvelt, hogy így bizony oda a varázs, megsavanyodik a legzamatosabb humor is, állj az egész.

Hát most a futball tart valahol itt. Egykoron ünnep volt – a vasárnapi mise majd családi ebéd után – emelkedett lélekkel, ünneplőbe öltöztetett szurkolói szívvel kiballagni a pályára, lekezelni a cimborákkal, majd együtt biztatni a fiúkat, szidni az ellent meg a bírót. Még talán egy kiadós verekedés is belefért a szomszéd falu népével. Aztán jött a televízió, mindent behozott, bevezették a kupaszerdákat – istenem, hogy vártuk –, s jelenleg ott tartunk, hogy minden nap kupanap, sőt, lehet, hogy egy nyolcadik napot is beiktatnak a hét mellé a kupák, vagyis a pénz kedvéért.

Így aztán a labda is nyolcszögesedik, s a játékkal együtt lassan-lassan idejétmúlt lesz, elvész a pénz mindent egybemosó tengerében. Hiszen a meccs is – eddig legalábbis – pénzzel, pénzfeldobással kezdődik, és egyszer majd pénzzel fejeződik is be.