Rózsaszín és fekete – Bodnár Zalán publicisztikája

A Palermo futballcsapata finoman szólva sem tartozik a sztárgárdák közé, még olasz szinten sem. Sohasem nyert élvonalbeli bajnokságot vagy kupát, sikertelensége ellenére mégis viszonylag népszerű egyesület, egy kimutatás szerint a tizenkettedik legkedveltebb Olaszországban, de világszerte vannak szimpatizánsai.

Nyilván táplálják ezt a vonzalmat a rabul ejtő szicíliai nyaralások emlékei, a nagy maffiafilmek vadromantikája, a régi totószelvényeken visszatérően felbukkanó, misztikus hangzású neve, vagy a világ egyik legszebb fekvésű stadionja, az égbe nyúló sziklák lábánál megbúvó Renzo Barbera. Vagy az, hogy az elmúlt másfél-két évtizedben olyan futballisták indultak el onnan a világhírnév felé, mint Edinson Cavani, Paulo Dybala, Javier Pastore, Luca Toni vagy éppen a 2006-os világbajnok válogatott három tagja, Andrea Barzagli, Fabio Grosso és Cristian Zaccardo. És olyan is akad, aki azért szereti a délolasz csapatokat, mert ha a foci nem is megy tartósan jól arrafelé, műsor mindig van.

Engem mindez, így együtt vonz a rózsaszín-feketékhez, és bár nem állítom, hogy a kedvenc csapatom, de benne van abban a hatban, amelynek lehetőség szerint mindig megnézem a meccsét, és ha nincs rá mód, akkor az összeállítást és a találkozó összefoglalóját. Hogy úgy mondjam, a szívemen viselem a sorsát.

Az idei nyári holt szezonban, amikor Neymar, Gareth Bale, Paul Pogba vagy éppen Eden Hazard átigazolási mizériája uralta a futballhíreket, a nagy médiazajban talán kevesek ingerküszöbét érte el, hogy az US Palermo júliusban megszűnt. Egyszerűen nincs többé, kimúlt.

A csapatnak még az olasz viszonyok között is kirívó kálváriája nem tanulság nélküli, és sorstragédiájában felbukkan a mai olasz futball minden szerkezeti és szervezeti problémája. Az alapdilemma Palermóban is az volt, ami Itália-szerte máshol is mind gyakrabban felüti a fejét: hogyan tudja tartani a lépést az immár a globális nagytőke által uralt labdarúgóvilágban egy olyan ország, amelyben évszázadokon át az volt a szokás, hogy egyes módos családok birtokoltak akár egész városállamokat (lásd Mediciek, Borgiák, Sforzák), és amelyben a futballklubok is jellemzően családi vállalkozásként működnek? Olaszország állt ellen legtovább a nemzetközi trendek kényszerének, de azért mind több bástyája dől le az ázsiai vagy amerikai tőkenyomás hatására.

Sokan gondolták úgy, hogy Palermóban is az a fejlődés gátja, hogy a klubot 2002 óta birtokló és öntörvényűen irányító Maurizio Zamparini (aki a 2002 és 2017 közötti másfél évtizedben negyvenszer váltott edzőt, 29 különböző trénert „elfogyasztva”) nem hajlandó megválni a klubtól, amivel teret engedhetne a nagytőkének. Miután 2017-ben távozott, akkor derült ki, hogy diktatórikus uralma alatt legalább viszonylag rend volt a Palermo háza táján, mert ami utána jött, felért egy sáskajárással. Hogy mást ne mondjunk: 2017 és 2019 között hét elnök követte egymást... Előbb egy angol-amerikai cégcsoport vásárolta meg a klubot, a főnök pedig a feje búbjától a lábujja hegyéig széttetovált, exhibicionista italo-amerikai Paul Baccaglini lett, akiről persze hamar kiderült, hogy éppen olyan alkalmatlan, mint amilyennek kinéz.

Az időközben a Serie B-be visszacsúszó klubnál tavaly különböző zűrös jogi machinációk zajlottak, amelyek keretében névleg adták át a Palermót meg nem nevezett befektetői csoportoknak, de úgy tetszett, megnyugtatóan rendeződnek a dolgok, amikor az idén április végén bejelentették, hogy nem a beharangozott amerikai York Capital Management lesz a végleges vevő, hanem az Arkus Network nevű olasz turisztikai cég, amely megvásárolta a tulajdonjog száz százalékát. A jövő derűsnek ígérkezett: a csapat a másodosztály harmadik helyén végzett, így a feljutásért játszhatott osztályozót. Vagyis csak játszhatott volna, mert közben könyvelési szabálytalanságok miatt vádat emeltek Zamparini és több munkatársa ellen, emiatt pedig a többi Serie B-beli klub a Palermo harmadosztályba történő visszasorolását követelte, amire meg is volt a reális esély.

Az Arkus Network önnön érdekérvényesítő képességét ünnepelte, amiért a Palermo végül csak húszpontos büntetést kapott, s emiatt a harmadikról a 11. helyre esett vissza, és bár ezáltal lemaradt a playoffról, legalább maradhatott a Serie B-ben. Legalábbis úgy tűnt. Csakhogy a június 24-i határidőig nem érkeztek be a szövetséghez a Serie B-induláshoz szükséges anyagi fedezetet igazoló banki bizonylatok. A vezetők ekkor még tartottak egy sajtótájékoztatót, amelyben bizonygatták, hogy ők időben elfaxolták a papírokat, biztos valami technikai hiba történhetett, de ezt már egyre kevesebb szurkoló és játékos hitte el.

Három nappal később Alessandro Albanese elnök bejelentette, hogy csődközeli állapot van, és rajta kívül az Arkus Network egyetlen vezetője sincs már a városban – a díszes társaság aztán Rómából videoüzenetben jelentkezett be, ígérve, hogy mindent megoldanak, csak bízzanak bennük. Erre nem került sor, július 4-én az illetékesek megállapították, hogy a Palermo nem felelt meg a feltételeknek, ez pedig a klub felszámolásával járt, a játékosok szabadon igazolhatókká váltak.

Leoluca Orlando polgármester még aznap bejelentette, gondoskodik róla, ne maradjon futballcsapat nélkül a város, és pályázatot írt ki július 23-i határidővel egy új, átláthatóan működő klub megalapításához, amelynek az önkormányzat ingyen használatba adja a stadiont. Ekkor már sokan szívesen látták volna újra tulajdonosként Zamparinit, csakhogy őt a bíróság öt évre eltiltotta minden sporttevékenységtől. Pályázott viszont boldog-boldogtalan, volt köztük arab, kínai, svájci cég is, továbbá Massimo Ferrero, a Sampdoria elnöke. Végül a lokálpatrióta Dario Mirri vezette Hera Hora társaság alapíthatott Palermóban új futballklubot, amely a szabályok szerint az amatőr ligában, az ötödosztálynak megfelelő Serie D I-csoportjában kezdhette meg útját e földi világban új, SSD Palermo néven.

A rózsaszín-fekete klubszínek megmaradtak, a logó módosult kissé, de továbbra is ott van benne fő motívumként a sas, és új klubhimnusz született. A régi játékosok közül egyedül a saját nevelésű, 24 éves Andrea Accardi maradt, a szeptember elsejei bajnoki rajt előtt néhány napjuk volt a vezetőknek összeszedni egy keretre való futballistát. Edzőt találni sem volt könnyű, öt tréner kinevezését is már biztosra mondták a lapok, mire a hatodik, Rosario Pergolizzi lett a befutó.

Az új tulajdonos remek ötlete volt, hogy augusztus 26-ára meghirdették az SSD Palermo–„Palermo-legendák” gálameccset, amely révén a régi sztárok segítségével próbáltak kis pénzt gyűjteni az újdonsült egyesületnek, és pillanatok alatt el is kelt húszezer belépőjegy. Ott voltak a meghívottak között Luca Tonitól Josip Ilicicig a közelmúlt kedvencei, Fabrizio Miccoli például meghatóan fejezte ki, mennyire boldog, hogy újra pályára léphet Palermo-mezben. Csakhogy az ő meghívása azonnal megosztotta a várost a régi Falcone-ügy miatt. Hat éve ugyanis azért kellett távoznia Palermóból, mert hangfelvétel bizonyította, hogy szidalmazta Giovanni Falcone bírót, a szicíliai maffiaellenes harc legendás alakját, akit 1992-ben gyilkoltak meg, továbbá SIM-kártyákat adott az ismert maffiavezér, Antonino Lauricella fiának, Salvatorénak.

Érkezésének hallatán Falcone özvegye közölte, hogy nem megy el a gálameccsre, erre Orlando polgármester is lemondta részvételét. Miccoli már a városban volt, nem tehették meg, hogy kihagyják, de a hetedik percben lecserélték, és amikor lement, a stadion egyik fele éljenezte, a másik kifütyülte. A varázslatosnak induló gálameccs bizarr estévé alakult át.

Minden megy tehát tovább, ahogy mennie kell. Az 1900 óta létező palermói futball meghalt, majd feltámadt. Ahogy először 1920-ban, majd 1941-ben, aztán 1987-ben. Most SSD Palermo néven éledt újjá önnön romjain. A műsor megy tovább, senki sem unatkozik.

Szicília – én így szeretlek.