Zidane-ból Ferguson sem kért, Dárdaiért két Hoeness harcolt

A NAGY ÉRICET HÁROMSZOR IS MEGTAGADTÁK
Éric Cantona – Liverpool, Sheffield Wednesday, Arsenal

A hétköznapi életben sem mindig vesszük észre az elénk szórt gyöngyöket, de a Sheffield Wednesday menedzserének, Trevor Francisnak nincs mentsége arra, amit 1992-ben követett el: a Nimes együttesétől megérkezett hozzá próbajátékra egy francia fiatal, bizonyos Éric Cantona, aki remekelt is pár felkészülési mérkőzésen.

Csak éppen fedett pályán, Francis pedig ragaszkodott ahhoz, hogy füvön is kipróbálhassa azt a játékost, aki előtte az Auxerre-ben és a fénykorát élő Olympique Marseille-ben is futballozott, és akkor már hatodik éve válogatott játékos volt...

Canto természetesen fityiszt mutatott, és leigazolt a Leeds Unitedhoz (ahol mindenki döbbenetére jóllakott napközis arccal jelentkezett), majd Manchester királya lett.

Lehetett volna Liverpoolé is: 1991-ben maga Michel Platini, a franciák szövetségi kapitánya utazott el (!) Graeme Sounesshez, a vörösök menedzseréhez, hogy jelezze, megvehetik a kissé szeles, de zseniális Cantonát, ám a valamikori kőkemény középpályás féltette a franciától az öltözőbeli harmóniát... Amikor Cantona távozott a Leedstől (mert állítólag összeszűrte a levet csatártársa, Lee Chapman nejével), akkor ismét a Poolban szerette volna folytatni, ám az őt öregnek tartó Souness ismét nemet mondott rá!

Természetesen Sir Alex Ferguson sem volt mindenható, sőt: ő maga Cantona helyett majdnem a veterán Peter Beardsley-t igazolta le, az Evertontól, de szerencséjére éppen ott volt elnökénél, Martin Edwardsnál, amikor felhívta őt leedsi kollégája, hogy Dennis Irwin iránt érdeklődjön. A csatárkiszemeltjei közül akkor David Hirstről, Brian Deane-ről és Matt Le Tisser-ről is lemaradó Ferguson természetesen ragaszkodott kedvencéhez, de egy papírra gyorsan felírta elnöke orra alá Cantona nevét.

Egy napra rá egy egészen más papírra Cantona is odaírta a magáét.

„Egy fél óra alatt megegyeztek az elnökök. Egy ilyen játékosról, mint Cantona? Máskor öt napig szokott tartani az ilyesmi, most meg gyorsan eladták nekünk egymillió euróért” – csodálkozott később maga a skót is, aki főleg azért volt akkoriban szkeptikus, mert a mára már teljesen elfeledett Hirstöt hónapok óta hiába akarta megszerezni. Az Arsenal is vihette volna Cantonát, de a londoniak addig vacakoltak, hogy elkéstek az ajánlatukkal, a bölcs Souness pedig nemet mondott a Liverpoolba tárgyalni megérkező Peter Schmeichelnek is, mondván, nincs szüksége egy zöldfülű kapusra...

1988-ban Gary Lineker lehetett volna könnyedén az MU-é, de Fergusonék sokallták a Barcelona által kért árat – az angol gólgéniusz a Tottenhamé lett, holmi 1.5 millió mai euróért. Három évvel korábban is megvehették volna a manchesteriek, de a Leicester Cityvel hiába egyeztek meg, a pénz mellett felajánlott játékos, Frank Stapleton akkoriban nősült meg, és felesége nem akart északra költözni. Érdekes, hogy Lineker 1988-ban majdnem a Fiorentinához igazolt, rábólintott a váltásra, de végül meggondolta magát az ottani edző, Sven-Göran Eriksson, mert feltűnt ott egy lelkes ifjú. Bizonyos Roberto Baggio...

A kilencvenes évek végén David Ginola megegyezett Fergusonnal, de meggondolta magát a Tottenham, mégsem adta el a francia klasszist, 1997 novemberében a skót mester egy olyan játékost vett volna, aki bevethető a Bajnokok Ligájában, de a vezetőség szerint fölösleges lett volna megvenni a River Plate-től Marcelo Salast tízmillió eurón felüli összegért. 1994 derekán a csodagyerek Stan Collymore-t akarta megszerezni a Nottingham Foresttől, ám annak menedzsere, Frank Clark egy idő után már fel sem vette a telefont, így Fergusonnak be kellett érnie Andy Cole-lal – és nagyon jól járt.

A Sir a maga egyik legnagyobb transzferhibájának azt tartotta, hogy a zseniális John Barnes-t nem hozta el a Watfordtól 1987-ben, inkább szerződést hosszabbított a dán Jesper Olsennel. Barnes a Liverpoolhoz került pár garasért, ott aztán 104 gólt és 65 gólpasszt termelt.

Szintén nagy csapás volt az MU-ra, hogy 2000-ben nem sikerült megszerezni Gabriel Batistutát, mert az elnök, Martin Edwards szerint az argentin magas fizetése felborította volna az egész manchesteri bértáblát...

Ferguson Cantona miatt többször is bűnbe esett, de transzferológiailag a legérdekesebbet a fiatal Zinédine Zidane-nal követte el: mint maga Edwards felelevenítette később, 1996-ban lehetőségük nyílott leigazolni a Girondins Bordeaux-t már kinövő karmestert, de Ferguson úgy gondolta, hogy ennek nem örülne az ekkor már a klubcímerbe is majdnem beapplikált Cantona, mert azt érezné, hogy Zidane az ő helyére jött.

Szegény Zidane hiába kerülgette a Premier League-et, a Blackburn menedzsere, Kenny Dalglish felhívta rá és Christophe Dugarryra elnöke, Jack Walker figyelmét, de a lángeszű elöljáró azt válaszolta, hogy minek nekik ez a Zidane, hiszen övék a nagy Tim Sherwood?

Egy év múlva, 1996 tavaszán az MU mellett a Newcastle United is nemet mondott Zidane-ra, mondván, a francia nem üti meg a PL szintjét, és még a kispadra sem elég a tudása, ezért nem ad érte kétmillió eurót...

Visszatérve Cantonára: első nagy klubja az Olympique Marseille volt, és pár másodperccel az aláírás előtt telefonált neki ügynöke, hogy hívja őt a fénykorát élő Milan. Canto nem szegte meg a szavát, és aláírta a papírokat – ha már Bernard Tapie magángépet küldött érte, és fogadta őt saját luxusszállodájában, egyenruhás és parókás inasok sorfala között. Amikor nevezetes karaterúgása alatt eltiltását töltötte, az Internazionale tett neki komoly ajánlatot, de nem akart elmenekülni Angliából a nyakas gall.

KATONATÖRTÉNETEK II.

A Budapest Honvéd katonás csábításairól megemlékeztünk már korábban, szőjük be ezt a szálat „ruhánk” közé!

A Nyíregyházán befutott Dajka Lászlót a Tatabánya ügyintézője, Emsberger Gyula hiába gipszelte be tetőtől talpig, a sorozáson a valamit megsejtő orvosok megröntgenezték a támadót, aki jutalomképpen mehetett egy Isten háta mögötti faluba védeni a hazát. Pár hét múlva rájött, hová kell aláírnia, és cselekedett is.

Dajka még (első körös) kisvárdaiként ijedtében aláírt a főiskolai felvételi után az Újpesti Dózsának, de meggondolta magát, mert hívta a Bányász, inkább egy évre leállt. Névleg, ám ahogyan az lenni szokott, egy ifjúsági mérkőzésen pályára lépve lebukott. A Dózsa egy egy éves eltiltással fenyegetett, Dajka ijedtében az első vonattal megcélozta Várdát... A Honvédhoz a lehető legegyszerűbb módon került: katonaként a ceglédi Bem József SE-hez került, és onnan egy paranccsal átvezényelték a sérüléshullámmal küszködő Honvédhoz.

Persze a Honvéd sem volt mindenható, 1970-ben a Fraditól az akkor harminchoz közeli Szűcs Lajost nem tudta simán elszipkázni, a világválogatott balfedezetnek egy évet ki kellett hagynia!

Ez ügyben a Fradi-vezetés magának okozta a bajt, a sokszoros válogatott, olimpiai bajnok játékos azt kérte főnökeitől, hogy segítsék lakáshoz jutni. Válaszra sem méltatták...

A katonaság néha megviccelte az ellent a focipályán, ha már a hadszíntereken régen került erre sor: 1971 tavaszán a Fradiban lesérült a kapus, Géczi István, a helyettesét, Kerekes Gyulát meg besorozták – jobb híján a veterán, már az NB III-ban levezető, Láng Gépgyár-edző Gulyás Géza védett a következő bajnokin. Ki nem találnák: a Honvéd ellen.

Egyébként remekül, az idény utolsó mérkőzésén is játszott, mit játszott, büntetőből gólt is lőtt a negyvenéves kapus! Aki még tagja volt az Aranycsapat 1954-es vébékeretének – és annak idején a Goldbergertől egy öltönyért és egy vágóhídon kapott sportállásért írt alá a Dózsához.

HÍV AZ AJAX, VÁR A MÁV

Varga Zoltán, Bálint László, Ladinszky Attila – Ajax

Varga Zoltán pályafutása minden volt, csak nem szokványos és nem szerencsés. Már az 1966-os, angliai világbajnokság alatt majdnem elcsábította őt a neves menedzser, Solti Dezső az Interhez, de Varga kosarat adott, hiszen nem sokkal előtte házasodott meg, 1968 májusában a Bologna ígért érte 400 ezer dollárt, vagy pénz helyett felépítette volna az új Fradi-stadiont!

Henni Géza Amerikába csábította, itthonról hívta a Honvéd, de Varga nem mert váltani, mert tudta, hogy korábban Mátrai Sándort micsoda inzultusok érték az eligazolása után (később Szűcs Lajos és Páncsics Miklós is így járt). Disszidálását (az olimpiáról azért kellett lelépnie, mert terhes feleségét akkor engedték ki Nyugatra, később biztosan nem mehettek volna ki egyszerre!) követően először a Standard Liege kerülgette, aztán a Feyenoord adott volna neki 80 ezer márka aláírási pénzt, végül az eltiltást is kibekkelni kész Hertha szerződtette.

Amikor onnan egy bundaügy miatt (ő nem vett részt benne, de azzal vádolták, hogy direkt lőtt szabadrúgásból kapufát – ma már ilyen állítás bármelyik aktív magyar játékos esetén közröhejbe torkollna) el kellett jönnie, keresték Dél-Amerikából, de a francia Nimes együttesével kötött szóbeli megállapodást – majd amikor előszerződést írt alá a sokkal-sokkal jobb ajánlattal előrukkoló Olympique Marseille-jel, kitiltották a Nimes feljelentésére a ligából...

Amikor 1974-ben végre a hozzá illő spanyol bajnokságban is megmérettethette volna magát, és Östreicher Emil segítségével próbajátékra hívta a Real Betis, akkor kiderült, hogy a hivatalos magyar állami engedéllyel dolgozó Szusza Ferenc nem szerződtethet egy disszidenst, mert ez automatikusan a hazahívását jelentené. Nagyon rosszul nem járt azért Varga, mert így a Dortmundhoz került, majd később megfordult a nagy Ajaxban is.

Ahová nem mindenki jutott el honfitársaink közül...

Egy év múlva Szuszának mégis lett egy magyar játékosa, nem is akármilyen: az Anderlecht gólkirálya, Ladinszky Attila anyagi okok miatt távozott a Feyenoordtól, és ugyan vevő lett volna rá az Ajax edzője, egy bizonyos Kovács István, mert vele szerette volna pótolni a visszavonulni készülő Piet Keizert, ám a Feyenoord elnöke kijelentette, hogy bárhová mehet a támadó – Amszterdamot kivéve. Így került a remek csatár az Anderlechthez, de családi okok miatt hamar váltott a belga gólkirály – aki nem válogatott játékosként lépett le, mint Varga, és főleg nem egy olimpiáról, és adminsztratív okok miatt a magyar szövetség elfelejtette őt eltiltatni a FIFÁ-nál.

Ladinszky később majdnem leigazolt Puskás Ferenc Panathinaikoszához, sőt tuljadonképpen le is igazolt, mert már aláírta a szerződését is, de megbukott a katonai junta, megváltoztak a törvények, nemhogy ő nem költözött oda, még Puskásnak is el kellett jönnie Görögországból.

Ha már szóba került, említsük meg a minden lében kanál, és sokszor nem éppen tiszta lapokkal játszó Soltit, aki ügynökként több magyar klasszist is disszidálásra csábított, másokkal együtt, de Göröcs János, Albert Flórián, Mészöly Kálmán, Farkas János és Bene Ferenc is nemet mondott.

VARGA ÉS SOLTI KÖZÖS KALANDJÁRÓL BŐVEBBEN ITT OLVASHAT!

Fischer Pál később eljutott az Ajaxig, de a remek kezdés után kissé visszaesett, és ezért az amszterdamiak nem fizettek annyit a Ferencvárosnak, mint amennyit az kért, a Roda ajánlatát pedig meg sem hallgatta a Nyilasi Tibor Fradijához hazasiető csatár. Az azóta is élő és viruló legenda szerint nagyon hiányzott a védőkkel és a kilókkal mindig szívesen harcoló Fischernek a szaftos magyar pörkölt, ezért hagyott fel a légióskodással.

Fischer korábban megfordult próbajátékon az Eintracht Frankfurtnál is, de mint maga a támadó elmondta: „Elég szerencsétlen kirándulásom volt, mert az alapozási időszak kellős közepén kerültem oda, és volt egy sérülésem is, és ráhúzódtam már a harmadik percre, de nem akartam lejönni, hogy tényleg leégessem magam. De tényleg nem sikerült jól”.

Bálint Lászlót nagyon kevés választotta el az Ajaxtól: a késői szocializmus első engedéllyel távozó magyar játékosa alá is írt a holland klubhoz, ahol a Nápolyba költöző klasszis, Ruud Krol utóda lett volna, de a Fradi játszott egy barátságos mérkőzést az FC Bruges-zsel, amelynek elnöke a lefújás után megkérdezte, hogy miért nem lépett pályára az általa nagyon tisztelt Bálint. Amikor megtudta, hogy azért nem, mert a labdarúgó már az Ajaxé, az elnök rávágta, hogy ő is kifizeti a 200 ezer dolláros átigazolási díjat, de neki kell a védő. Egyéb érvei is lehettek a legendás Fernand De Clercknek, mert a ferencvárosi vezetők végül a belgákkal egyeztek meg...

ELSŐ A CSALÁD!
Matías Almeyda – Independiente, 2004

Matías Almeyda a kilencvenes évek egyik legkeményebb középpályása volt. Amikor elege lett Európából, a Sevilla, a Parma, a Lazio és az Inter után, 2004-ben hazaigazolt az Independientéhez. Már edzett a többiekkel, de a papírmunka egy része még hátra volt – aztán pár nap múlva visszatért Olaszországba, a Bresciához. „Az egész családom védőőrizetben él a halálos fenyegetések miatt. Nem tudok állandó félelemben élni, ezért úgy határoztam, elhagyom Argentínát. Más ügyek miatt is elviselhetetlen nyomás nehezedett rám” – szomorkodott a játékos. Az Inter pedig ingyen lemondott róla, holott két évvel azelőtt 22.1 millió euró értékben tett rá szert – egy idény múlva Almeyda csak hazatért, már a Quilmeshez. Honvágy.

Amikor Juan Sebastián Verón 2013-ban visszatért a pályákra, Roberto Mancini hívta a Manchester Cityhez, de a karmester azt válaszolta, hogy ne zaklassa őt az angol bajnoksággal, nem játszhat a gyermekei taníttatásával. „Vágytam valami stabilitásra a családom miatt, rég nem voltam már két évig egy helyen”.

Bryan Laudrup 1994 és 1998 között játszott a Rangersben („Két-három hónappal azt követően, hogy a Rangers leigazolt, keresett a Barcelona, de azt feleltem, szó sem lehet róla! Walter Smith menedzser megkérdezte, hogy inkább játszanék kedden a Falkirk ellen, mintsem hogy a Barcelona játékosa legyek? Azt feleltem, igen”), aztán a Chelsea-be csak átszállójegyet váltott („Éppen kezet ráztam velük, amikor hívott Sir Alex Ferguson, de azt mondtam neki, elkésett, már nem lenne erkölcsös visszalépnem”), ám Amszterdamban és Koppenhágában sem húzta sokáig, 31 évesen már át is adta magát teljesen a családi életnek.

Brian élete még a mesés Firenzében sem volt tökéletes, a kiesés miatt annyira rettegett a szurkolóktól, hogy hazaküldte Dániába a feleségét és a fiát.

„Ha a Bayernt választom, biztosan háromszoros bajnok vagyok, vagy akár BL-győztes... Nem tudom, mi lett volna, ha a Bayernnel utazom folyamatosan, nem vagyok otthon egy percet sem, alig látom a szeretteimet. Mindennek megvan az ára! Talán hihetetlen, de igaz, még tanúm is van a megkeresésre: telefonon a bajorok elnökével, Uli Hoenesszel tárgyaltam elég hosszan az átigazolásról, míg a konyhánkban a feleségemet a másik Hoeness, Dieter, a Hertha elnöke győzködte a maradásról. Maradtunk, végül is boldog vagyok a feleségemmel és a három fiammal” – így egy másik példás családapa, Dárdai Pál.

Akinek berlini és válogatottbeli cimborája, Király Gábor ment volna szívesen az AC Milanhoz, de az olaszok végül nem fizették meg a kapus kivásárlási árát, a 7.5 millió eurót, hanem inkább megvették a jóval olcsóbb Didát.

Ha már a két Hoeness neve felvetődött: az utolsó osztrák klasszis, Toni Polster kibökte , miért nem igazolt soha a Bayern Münchenhez. A mesteredző Udo Lattek azt mondta neki, hogy ő vinné, de főnöke, Uli Hoeness nem engedi ezt meg, később Hoeness azt mondta Polsternek, hogy ő megvette volna, de Lattek megvétózta az üzletet. Aztán amikor Polster négy mérkőzésen négyszer is betalált a Bayernnek, Lothar Matthäus már maga hívta őt Münchenbe. Hiába.