Bocs' – Malonyai Péter publicisztikája

Nem tudok rá jobb kifejezést, agyonverte a Leicester a Southamptont a Premier League-ben, idegenben 9–0, ez tényleg nem semmi. Nem véletlen, hogy Ralph Hasenhüttl, a vesztes fél edzője a „katasztrófa” kitételt használta a lefújás után, bevallva, hogy eddigi futballmúltja (52 esztendős) során még nem látott úgy viselkedni csapatot – mint az övé.

A stáb és és a játékosok úgy döntöttek, aznapi fizetésüket feláldozzák a klub jótékonysági, Southampton és környékének lakóit támogató alapjára (Saints Foundation) fizetik be. Ez az összeg hevenyészett számolgatásom szerint fejenként valamivel hárommillió forint felett van, szép gesztus, de azért jó tudni, hogy a Premier League-ben a legutóbbi adatok szerint idényenként 3.4 millió euró az átlagkereset.

Ne fanyalogjunk azonban, értékeljük a gesztust. Legalábbis a felajánlást, mert azzal ezúttal sem tudok mit kezdeni, hogy az edző elnézést kért a szurkolóktól. Látványos megoldás, de alapvetően semmi. A mondat elszáll a szélben, Hasenhüttl hátradől, talán még a saját vállát is megveregeti, hogy milyen nagyszerű gyerek, még illedelmes is.

Régebben is voltak falrengető kudarcok, de mintha normálisabban kezelték volna ezeket az érdekeltek, mint most, a kommunikációs forradalom lángolásában. Amikor 1930 májusában a Ferencváros vendégként, de az Üllői úton 9:1-re gázolta le a Kispestet, senki sem kért elnézést. Az éppen kispesti edzőként pénzt kereső legenda, Schlosser Imre mindössze annyit mondott, hogy szenzációs volt a Fradi, legfeljebb annyi mentség lehet, hogy Raix Gusztáv nem játszhatott, Rozgonyi Rezső pedig sérülten lépett pályára. Higgyünk Slózinak, de miután a másik oldalon Toldi Géza, Takács II József, Kohut Vilmos és Turay József futballozott, aligha ezen múlt.

Hogy a párosításnál maradjunk, az éppen Bp. Kinizsiként szereplő Fradit 1952 szeptemberében 9:1-re győzte le a Bp. Honvéd, szintén az Üllői úton. Deák Ferenc (nem a „Bamba”) edző még szót sem kapott, de ha megszólalhat, aligha ajánl fel pénzt és sajnálkozik. A Népsport sem siránkozott, egyszerűen megállapította, hogy a Honvéd-csatársor remekelt, hiszen Budai II, Kocsis, Budai I, Puskás, Babolcsay volt az ötös fogat, Kocsis és Puskás három-három gólt szerzett.

De említhetem még az Újpesti Dózsa szombathelyi győzelmét (1962. október 21.), a 6:0 érdekessége, hogy mind a hat gólt az akkor 17 esztendős Bene Ferenc szerezte. A szombathelyi edző, Tölgyesi József sem állt ki a 12 ezer néző elé, s tette föl a kezét, bement az öltözőbe, s legfeljebb ott mondta el, amit akart. Azt pedig ne feledjük, hogy Bene sem volt akárki (már tizenévesen sem), és jó tudni, hogy a szombathelyiek – taktikájuk kulcsa szerint – annyira kivették a játékból Göröcs „Titit”, hogy Bene azt csinált, amit akart.

A kirívó hibáknak többnyire szakmai okai vannak, a felkészültség, a tudás, a szellemi és fizikai készenlét hiányát nem lehet elintézni némi nyilvános megértést kiprovokálva. Nálam semmiképpen. Éppen ezért tartom álszentnek a sok-sok bocsánatkérést. Nem ellene vagyok, mindenki intézze úgy az ügyeit, ahogy akarja, de ne használja feleslegesen a köz érdeklődését.

Hogy példákkal szolgáljak, kezdem a sort a holland bíróval, Dennis Higlerrel. Örömmel köszöntöttem, hogy kezezés miatt érvénytelenítette Bahlul Mustafazade gólját a Magyarország–Azerbajdzsán Európa-bajnoki selejtezőn, de ez magánügy. Az viszont, hogy utána – azeri források szerint –, visszanézve a gólt, elnézést kért a hibáért, legenyhébb megfogalmazásban is veszett fejsze nyele.

Ahogy az is, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány – beilleszkedve a magyar futballközegbe, követve edzők sokaságát – elnézést kért azoktól a honfitársaimtól, akik vették a fáradságot és elutaztak Splitbe, hogy testközelből lássák a blamát (hízelgő 0–3). Ha hallotta, ha lefordították neki, mit kiabálták a drukkerek, még érthetetlenebb a bocs', hiszen a nézőtérről szidalmazott produkcióért ő felel, a bocsánatkérés pedig nem taktikai elem.

Azaz dehogynem. Aki felteszi a kezét, úgy érzi, eleget tett a sport írott és íratlan szabályainak, állati jó a viszonya a drukkerekkel, legalábbis, ha ott van közöttük a kerítés (plusz őrző-védő-támadók). A lassan-lassan már az NB II-ben is otthonos MTK például a kiesés után kiadott közleményében megemlítette, hogy „egyedül az MTK szurkolói nem hibáztathatók semmiért”. Még szép – fogalmazok visszafogottan.

Minden megbánást megelőz valami – szintén a nyilvánosság előtt. Tavaly tavasszal az NB II-es bajnokságban a Siófok a 91. percben kapott góllal kapott ki 1–0-ra Nyíregyházán, a lefújás után Varga Attila, a vendégek szakvezetője a földbe tiporta védőjét, Lorentz Mártont. A televízió nyilvánossága előtt közölte, hogy nála leírta magát, amíg ő az edző, nem is foglalkozik vele. Aztán másnap nem győzött sajnálkozni, megbánta, hogy sértő módon viselkedett. Érvelése érdekes volt, hiszen a lényege, hogy „Én is ember vagyok, hibáztam!”, meg – mint mondta, „Van még mit tanulnom fiatal edzőként”. Nos, az „ifjúság” nála akkor 49 esztendőt jelentett, a korára Lorentz inkább hivatkozhatott volna, lévén 2018 májusában 23 éves.

Ugyanakkor Varga (aki az idény végén távozott Siófokról, Lorentz még ma is ott játszik) kimondja a lényeget is: „Ezt az öltözőben kellett volna emberi módon elintéznem!”

Hozok külföldi példát is, ráadásul a futballelitből, mert jó tudni, hogy nem csak nálunk felejtenek el gondolkozni a profizmus környékén. Amikor 2013-ban Mario Götze a Bayern Münchenhez szerződött, egyéni szponzora trikójában állt föl a sablonfotóhoz (mez a kézben, széles mosoly), miközben a Bayern egy másik nagy sportszergyártóval állt kapcsolatban. Az új klubtól senki sem szólt neki, így kitört a balhé. „Azonnal bocsánatot kértünk, és megígértük, hogy még egyszer nem fordul elő ilyen a jövőben” – így a Bayern sajtófőnöke.

Mint az óvodában. Az ígéret, hogy többé nem fordul elő valami, a sarokba állított kisgyerek fordulata, amikor már úgy menne játszani, de büntetésben van. A futballban nem ígérheti senki, hogy többé nem szalad bele nagy vereségekbe, a formája nem süllyed az átlag alá, de még azt sem, hogy többé nem okoz sérülést senkinek sem. És igen, ez utóbbi a leglátványosabb példa arra, mennyire álszent ez az egész bocsánatkérősdi. Mert bizony a futballista itthon és külföldön egyaránt vékony mezsgyén lépked, amikor rátámad a vele szemben állóra, az ütemtévesztés gyakori még Európa nyugati felén is, hát még nálunk. De ez még hagyján, mondjuk, belefér a futballba (az ügyetlen is kaphat mezt), az viszont feltűnő, hogy az eset után a vétkes büszkén mondja, hogy küldött (közkedveltebben: „dobott”) egy SMS-t (korszerűen: „üzit”), esetleg felhívta telefonon áldozatát.

Ha rám hallgat (de miért hallgatna), veszi a fáradságot, és bemegy a kórházba a másikhoz, esetleg otthon látogatja meg, vállalja, hogy a szemébe néz annak, akinek sérülést okozott, még ha véletlenül, ügyetlenségből is.

Régen ez magától értetődő volt. Népsport-mellékletünkben néhány hete idéztük fel az 1929-es örökrangadót, amelyet azért nyert meg könnyedén a Fradi 4:0-ra, mert a Hungária centere, Kalmár Jenő az 5. percben nyílt törést szenvedett. Hogy a vendégek játékosa, a vele ütköző, szintén szanatóriumba kerülő Amsel Ignác nem győzött szabadkozni, üzenni neki a kórházi ágyából is, éppen úgy a kor szokása, mint az, hogy Kalmár szobájában mindig volt látogató – az ellenfelektől legalább annyi, mint saját klubjától. Aki nem hiszi, keresse elő a Nemzeti Sport és a Sporthírlap számait.

Összefoglalásnak, s talán tanulságnak, legyen elég egy történet az ötvenes évekből. A Kínába utazó magyar újságíró-küldöttség megállt Moszkvában, ahol találkozott az ottani egyetemen tanuló honfitársakkal. Egyikük megkérdezte, milyen a viszonyuk a többi baráti állam diákjaival, mire a tanulók párttitkára büszkén jelentette: „Nagyon jó...! Épp tegnap jártak nálunk a mongol elvtársak, és elnézést kértek a tatárjárásért.”