Aston Villa–Liverpool 7–2. Manchester United–Tottenham 1–6. Bayern München–Barcelona 8–2. Bayern München–Schalke 8–0. Hoffenheim–Bayern München 4–1, Topolya–FCSB 6–6.
Csak néhány nagyon furcsa futballeredmény a közelmúltból. Úgy nyolc-tíz éve azt kiabáltuk volna: bunda! De most vélhetően nem erről van szó – legalábbis reméljük.
Csak néhány nagyon furcsa futballeredmény a közelmúltból. Úgy nyolc-tíz éve azt kiabáltuk volna: bunda! De most vélhetően nem erről van szó – legalábbis reméljük.
Külön-külön is megdöbbenést keltenének ezek az eredmények, de így együtt, ilyen rövid időn belül szinte ijesztőek. Amikor 1994-ben a Milan 4–0-ra győzte le a Barcelonát a Bajnokok Ligája döntőjében, az eredmény olyannyira sokkhatásszerű volt, hogy meghatározott egy évtizedet. Az egyszerűen elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy egy sztárcsapat négyet kapjon, ráadásul egy fináléban. Most meg csak úgy röpködnek a hetesek, nyolcasok Liverpool- és Barcelona-szintű csapatok kapujába. Egyik döbbenetből esünk a másikba. Mi folyik itt? Normális ez? A futball hőskorában voltak ilyen eredmények.
Ha nem is hőskorát, de rendkívül különleges időszakát éli a labdarúgás – ahogy az egész világ is. Óhatatlanul előtérbe nyomakodik a kérdés: vajon a koronavírus-járvány nélkül is megszülettek volna ezek az eredmények?
A futballban ugyan továbbra sem játszik a „ha”, de sajnos ennél jóval aggasztóbb kérdést is felvet a jelenség. Jelesül azt: komolyan lehet-e venni egyáltalán ennek a „koronakorszaknak” a sporteredményeit?
Az első sokk idején, a tavasszal sorra maradtak el a sportesemények, mérkőzések, szakadtak félbe bajnokságok, halasztottak el tornákat, világeseményeket. Most, a második hullámban már az a jellemző, hogy megrendezik a találkozókat, többnyire zárt kapuk mögött, a berekesztett sorozatok többsége is folytatódott, befejeződött, olykor speciális körülmények között. A BL végjátékából nyolccsapatos, egymeccses párharcokra szűkült torna lett Lisszabonban, és az új idény selejtezőiben is csak egy összecsapás döntött a továbbjutásról a playoffkör előtt.
Az NBA-ben az orlandói buborékban húzták meg magukat a csapatok, az NHL-ben két kanadai nagyvárosban, Torontóban és Edmontonban zajlottak a két főcsoport küzdelmei hasonlóan steril körülmények között, nézők nélkül.
Nyilvánvaló, hogy túl sokáig nem lehet leállítani az életet és visszatartani a meccsdömpinget, a mérkőzéseket le kell játszani. The show must go on – tartja a sokat idézett dalcím, és a műsor folytatódik is. Bármilyen is a színvonal, bármennyire egyenlőtlenné váltak is a feltételek, bármennyire koordinálhatatlan is sok minden. A zenekarnak játszania kell tovább, mert a nóta ki van fizetve: ha nincs műsor, nincs tévéközvetítés, ha nincs tévéközvetítés, nincs reklám, és ha nem ömlenek a reklámpénzek, még az élsport is el tud lehetetlenülni. Mint látjuk, a nézők, a szurkolók gazdasági szempontból szinte már ki is hagyhatók a képletből.
Viszont igazolódni tetszik egy évekkel ezelőtti publicisztikám felvetése: belépőjegyre kötelezés helyett inkább fizetni illene a szurkolóknak a helyszíni jelenlétükért, mert ahogy most is tisztán látszik, közönség nélkül ez az „előadás” fabatkát is alig ér.
LeBron James, a Los Angeles Lakers szupersztár kosárlabdázója a tavaszi leálláskor még azt mondta, ő biztos nem fog nézők nélkül pályára lépni, de azóta már ő is elkönyvelte, hogy ez a vírushelyzet bizony nem néhány nap vagy hónap alatt lezavarható történet, és meggondolta magát – viszont a leglátványosabb zsákolások is nehezen hozzák lázba az embert az edzőmeccsek hangulatát árasztó üres csarnokokban, legyenek azokban bármilyen virtuális trükkök is felvonultatva a mesterséges atmoszférateremtésre.
Él, éldegél tehát a sport, de messziről érződik dögletes lehelete. Látványosan átszivárog a maszkokon az erőltetettség, a kényszeresség érzete. Közben magam is azt vallom, hogy játszani kell, meg kell rendezni az eseményeket, jó, hogy van mit nézni, van miről beszélni, van miről írni – de így ez az egész nem az igazi, és óriási kérdés, meddig lehet még így folytatni. Még a rendíthetetlennek tetsző NFL-gépezet is akadozik, és ha ez az idénye le is megy, egy következő már nem biztos, hogy belefér. Nem is beszélve a futball Eb vagy az olimpia esetleges újabb halasztásáról, ne adj' isten, törléséről. Meddig lehet odatámasztani a hónapok óta halott királyt a trónszékhez, csak hogy a nép a saját szemével győződhessen meg róla, hogy még él az uralkodó?
Rendezzenek tehát meccseket, ne álljon meg az élet, de nem kerülhető meg a kérdés: hogyan könyveljük el ennek a rendkívüli időszaknak az eredményeit? Mennyire lehet komolyan venni szakmailag? Úgy gondolom, óriási felelőssége van a sportújságíró-társadalomnak is abban, hogy e tekintetben konszenzus alakuljon ki az értékelésben, a sportérték meghatározásában. Itt vannak nyilván a statisztikák és a tények, amelyekre lehet hivatkozni – főleg a győzteseknek –, de mindannyian tudjuk, hogy a sporttörténelem sokkal-sokkal több, mint száraz számok halmaza. Olyan sztorik íródnak most, amelyek beágyazása a legendáriumba igencsak problematikus.
Mint ismert, az Aranylabda 1956 óta íródó történetében először fordul elő, hogy nem adják át. A díjalapító France Football azzal indokolja a megdöbbentő – és kiváltképp Robert Lewandowskit fájdalmasan érintő – döntést, el akarják kerülni, hogy a felsorolásban a 2020-as győztest csillaggal kelljen megjelölni és magyarázatot fűzni hozzá, hogy több országban is csonka bajnokságot tartottak, így a döntés igazságossága sérülhet.
A helyzet azonban az, hogy igencsak áltatja magát, aki úgy gondolja, amúgy elkerülhető ennek az évnek a megcsillagozása. Sajnos megúszhatatlannak tetszik a figyelemfelhívó megjelölés. És még örülhetünk, ha csak ezt az egy-két évadot kell megcsillagoznunk.
Mert mégis, hogy lenne normális egy olyan idény, amelyben az egyik csapat keretéből egyik hétről a másikra kiesik tíz-tizenöt játékos, és úgy kell pályára lépnie? Amelyben a tartományi egészségügyi hatóságok nem engedik elutazni a csapatot az idegenbeli mérkőzésre, ezért a másik csapat 3–0-s győzelmével írják jóvá a meccset? Amelyben bezárják egy NFL-csapat edzőcentrumát, elhalasztják az együttes találkozóját, majd egy nappal később megtartják úgy, hogy a játékosok előtte nem gyakorolhattak? Van olyan alakulat is, amelyből nyolc-tíz játékos is feliratkozott a Covid-listára, így az idényben már nem számolhat velük az edzője. Napról napra sérülnek az egyenlőség feltételei, és erről senki sem tehet.
A mesterien felépített rendszer eddig ellenállt minden kihívásnak, recessziónak, krízisnek, társadalmi változásnak, de a biológiai térből érkező váratlan támadásra nem volt felkészülve.
Nem azt állítom, hogy a hagyományos lebonyolítás mellett nem nyerte volna meg a Bayern München a Bajnokok Ligáját. Azt sem mondom, hogy a válogatott nem nyer Törökországban és Bulgáriában telt ház előtt, vagy a Fradi nem búcsúztatja oda-visszavágós párharcban a Dinamo Zagrebet. De a kétely mindig megmarad, mert egyszerűen nem tudhatjuk biztosan. Ki állíthatja teljes bizonyossággal, hogy a svéd Hammarby akkor is könnyedén veri meg 3–0-ra a Puskás Akadémiát, ha a felcsútiaknak nem gyerekekkel kell kiállniuk? Ki állíthatja, hogy a Fradi felmossa a padlót a Pakssal akkor is, ha a tolnaiak nem szinte edzés nélkül, több játékost nélkülözve kénytelenek játszani? És a példákat napestig sorolhatnánk.
A kétely mindörökre bennünk marad, hogy mennyire vehetjük komolyan ezeket az eredményeket. Pláne azokban a sportágakban, amelyekben lényegében csak a sport-fogadóirodák közreműködésének hatására szerveztek meg bizonyos versenyeket, tornákat.
Talán nem igazságos, de erősen félő, hogy e korszak bajnokcsapatainak és nagy győzteseinek neve mellett az almanachokban ott éktelenkedik majd a tényleges vagy a képzeletbeli csillag. És nem olyan csillag, amilyet a címerük fölé szoktak felfesteni vagy felvarrni egy korszakos nagy siker után a győztesek.