Rendesen vagy sehogy – Bodnár Zalán publicisztikája

Aligha hihetjük, hogy megússzuk, és minden jel arra utal, hogy meg kell tanulnunk együtt élni vele.Nem, ezúttal nem a koronavírusról van szó, hanem az európai szuperligáról. Évtizedek óta lebegtetik már, eddig mindig sikerült valahogy az Európai Labdarúgó-szövetségnek (UEFA) visszavernie a támadásokat, de újult erővel rohamoz, előbb-utóbb rést fog ütni és benyomul. Naivitás volna azt hinni, hogy nem így lesz, túl sok pénz van benne ahhoz, hogy elkerülhető legyen. A világjárvány okozta veszteségek miatt a legnagyobb klubok is talán most gondolják úgy, hogy túlságosan nagy luxus nem szivattyúzni ki annyi pénzt a futballból, amennyit lehet.A futballhagyományok tisztelőjeként engem a szuperliga gondolata is elborzaszt, vagyis az, hogy a legnagyobb, legtehetősebb klubok kiváljanak a nemzeti bajnokságokból és az UEFA európai sorozataiból, gründoljanak egy zárt rendszert az amerikai major ligák mintájára, állandó csapatokkal, kiesés-feljutás nélkül, sokkal nagyobb és kiszámíthatóbb bevétellel, az „érdektelen” kiscsapatok kirekesztésével, a mostaninál is gigantikusabb televíziós közvetítési és marketingjogok értékesítésével, egymás közötti elosztásával. Kiszámíthatatlan, mi sülne ki ebből a kísérletből, de a pisztoly már ott van az asztalon, és el is fog sülni. Lesznek, akik elfordulnak majd emiatt a sportágtól, lesznek, akik alkalmazkodnak az új idők új dalaihoz, de kétségtelen, hogy forradalmi változás lesz.Bennem, annak ellenére, hogy tényleg a hátam közepére kívánok egy ilyen gyökértelen reformot, munkál a kíváncsiság is, ami abból fakad, hogy az amerikai major sportok felépítési rendszerét egyébként nagyon szeretem. Hogy miért? Mert annak ott megvannak a tradíciói, a mi futballunkat pedig így szeretem, mert itt történelmileg így alakult, mindkettő természetes folyamat.Nem tudom, képes lennék-e valaha érzelmileg „be­lakni” az európai szuperligát, ha egyszer létrejön, de előzetesen úgy látom, magát a létét is csak akkor tudnám elfogadni, ha tényleg úgy működne, mint egy amerikai major liga: draftrendszerrel, fizetési plafonnal, egyéb mesterséges kiegyenlítő szabályozással. Bár tartok tőle, hogy ez is hiú ábránd.Mert az tagadhatatlan, hogy az amerikai ligák működési modelljében van valami megnyerő, ami kielégíti a szurkolók igazságosság és egyenlőség utáni vágyát és a folyamatos változatosság iránti igényét. Persze ott sem volt ez mindig így, a kezdetektől hosszú évtizedeken át a „vadkapitalizmus” ült tort, amelyik franchise gazdagabb volt, az jobb játékosokat tudott szerződtetni, sikeresebb volt, és az egyesületek nagyban függtek attól is, mekkora piacot uraltak. Ám a tojáslabdás futballtól (NFL) a jégkorongon (NHL) át a kosárlabdáig (NBA) és részben még a baseball-ligában (MLB) is eljött a pillanat, amikor a tulajdonosi kör belátta, hogy sokkal-sokkal prosperálóbb, ha közösen lapátolják a pénzt, mintha mindenki külön-külön a kis táljával elindul a hegyi patakokhoz aranyat mosni. Belátták, annak, hogy ha mindig a Montreal Canadiens vagy a Toronto Maple Leafs nyeri meg a hokibajnokságot, vagy ha mindig a Los Angeles Lakers és a Boston Celtics csatázik az NBA trófeájáért, egy ideig megvan ugyan a sajátságos varázsa, de hosszú távon unalmas, emiatt elpártolnak a nézők, fogy a bevétel, döglődik az üzlet. Az amerikai sport jó ideje már a paritásra esküszik, és a változatossága gyönyörködtet. Ma már csipetnyi előnye sincs a Rangersnek vagy a Knicksnek attól, hogy New Yorkban, a keleti rész legnagyobb piacán székel, vagy a Lakersnek attól, hogy a nyugati part hatalmas metropoliszában, Los Angelesben. A bevételt közösen termelik, és egyenlő arányban osztják szét a franchise-ok. Az előző idény utolsó helyén végző klubja választ először a főiskolai tehetségek közül a drafton, mindegyik együttes pontosan ugyanannyit költhet a játékosok fizetésére, ezért nem annak lesznek jobb játékosai, aki gazdagabb, hanem aki okosabban csoportosítja a pénzét, élesebb szemmel szúrja ki a tehetségeket, és pontosabban méri fel egy játékos értékét. Ez persze a nagyoknak áldozatokkal járt a sportsikerek oltárán, hiszen le kellett mondaniuk helyzeti előnyükről. Mindez azt jelenti, hogy a 30-32 tagú ligákban átlagban hozzávetőlegesen 30-32 évet kell várnia egy klubnak arra, hogy újra bajnok legyen, és ha ez nem is életszerű, hiszen egy-egy gárda rendre összeáll úgy, hogy évekig képes a csúcson maradni, alapvetően nagy a körforgás a csúcs közelében, rendkívüli gyorsasággal cserélődnek a topcsapatok, és nem ritka, hogy az egyik évben még utolsó alakulat a következőben már playoffrésztvevő. Így a legrosszabb csapat szurkolói sem kedvetlenednek el, hiszen tudják, hogy jó drafttal és az olyan játékosok átcsábításával, akiket addigi klubjuk a fizetési plafon miatt már nem tud megtartani, néhány éven belül a legjobbak közé kerülhetnek. Tényleg magával ragadó ez a diverzitás.A nagy kérdés tehát az, hogy a labdarúgásban, az esetlegesen bevezetendő szuperligában ez működhet-e ugyanígy. Az óriási különbségek láttán rendre felveti valaki, hogy az európai fociban is draftrendszer kellene, holott könnyen belátható, hogy az csak zárt ligarendszerben valósulhat meg, hiszen hogyan is lehetne ezt szabályozni, kialakítani országhatárokon átívelve, különböző ligák között? Nyilván sehogy. Már csak azért sem, mert a futballban nem a főiskolákról jön az utánpótlás, hanem a klubok maguk nevelik ki.Egy zárt európai szupersorozatban azonban alkalmazható is lenne a draftrendszer. Hiszen az amerikai ligákban sem úgy van, hogy a franchise kiválaszt valakit a börzén, és annak mennie kell oda, hanem utána – jó esetben – kötnek egy újoncszerződést egymással. Talán itt is megvalósítható lenne, hogy a csapatok a draftsorrend szerint választhassanak a szuperligán kívüli futballisták közül, és aztán megpróbáljanak vele – illetve a klubjával – megegyezni. A pénz nyilván nem jelentene akadályt, és a szuperligán kívüli csapatok is többet kaphatnának így a tehetségeikért, mint a sorozatban nem szereplő vevőktől. Bevallom, izgat a gondolat, hogy lássak egy ilyen draftot, sokkal érdekesebb lenne a futball, ha nem minden tehetségre azonnal a Barcelona vagy a Manchester City csapna le, mint manapság, hanem elsőként a liga leggyengébb csapatai. Ma már olyan nagyok a különbségek, hogy a 32 csapatos BL-nek már nem csupán a csoportköre unalmas, de a nyolcaddöntője is. Nyolc-tíz együttes annyira kiemelkedik, hogy a többieknek szinte esélyük sincs, az elit lefölözi itt is a pénzeket, így újratermeli saját gazdasági erőfölényét, és szinte mindig ugyanazok a klubok szerepelnek a végjátékban. Egy amerikai mintára működő, mondjuk 32 szereplős szuperliga esetében viszont a nyolc-tíz nagycsapat helyett 32, egyenlő eséllyel csatába induló együttest kapnánk, több izgalommal és összehasonlíthatatlanul nagyobb változatossággal.De vajon működhet ez? Őszintén szólva, nehezen tudom elképzelni, hogy a Barcelona, a Real Madrid, a Bayern München vagy a Juventus lemondana azon „előjogáról”, hogy szinte minden évben valamit nyerjen, vállalva, hogy átlagban 30-32 évente ünnepelhessen végső győzelmet, talán még a nagyobb bevételért sem. Hiszen ezeknél a kluboknál az identitás része, hogy lényegében minden évben szerezniük kell valamilyen trófeát, a szurkolóik is elvárják ezt. Ha viszont nem egyenlítik ki az esélyeket, nem egyenlő arányban osztják el a bevételt és nem törekednek a változatosságra, akkor igazán nem értem, a csapatok többségét és a szurkolókat mégis hogyan szeretnék bevonni ebbe.Ha ezeket a kiegyensúlyozó feltételeket nem teremtik meg, engem és sokakat biztosan elveszítenek. Ha megteremtik, és a Barcelona évszázadonként háromszor-négyszer nyeri meg a sorozatot, azzal viszont szintén sokakat ábrándítanának ki.Talán épp ez segít majd megúszni ezt az egészet?A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!