A futball özvegyei – Bicskei Bertalanné, Verebes Józsefné és a pótolhatatlan űr

AZ IFJÚSÁGI EB-GYŐZTES CSAPAT VOLT A SZÍVE CSÜCSKE

– Hogyan ismerkedtek meg? Milyen volt Bicskei Bertalan futballistaként?
– A Margitszigeten készültek 1967-ben a Honvéddal a Fradi elleni mérkőzésre, én a kajakozók között a rokonomat látogattam meg – válaszolta Bicskeiné Anna, akit a kiváló kapus és edző csaknem tíz éve hagyott magára. – Ott szúrt ki, és már az első közös sétánk úgy ért véget, hogy az edzője, Bozsik József szólt neki, kezdődik a taktikai értekezlet. Négy év után kötöttünk házasságot, és negyven évet éltünk le együtt. Játékosként állandóan edzett és fogyókúrázott, engem a nyakába véve futott és végzett guggoló gyakorlatot – persze, még könnyebb voltam. A labdarúgás töltötte ki az életét, és bár a BKV Előre röplabdacsapatában én is évekig sportoltam, a családban beértem a dobogós helyezéssel.

– A férje valódi képességei edzőként teljesedtek ki. Tudatosan készült a pályára?
– Még játékosként végezte el a Testnevelési Főiskolát, a hazai edzők közül elsőként, 1987-ben a kölni főiskolát. Kölnbe a három gyerekkel egy hónapra mehettem ki hozzá látogatóba. Szaklapokat járatott Németországból, németül és angolul tanult. Edzői pályafutása csúcsa a válogatottnál töltött két ciklus volt, de a szíve csücske az 1984-es ifjúsági Európa-bajnoki győzelem maradt, Kovács Ervinéket szinte a gyerekeinek tekintette. Korábban jó arányban hárította a büntetőket, így tudott súgni Petry Zsoltnak a moszkvai tizenegyespárbajban.

– Hazai feladatai mellett olyan országokban dolgozott, mint Dél-Korea, Svájc, Egyiptom, Kína, Malajzia, Szaúd-Arábia, Libéria. Elkísérte ezekre az utakra?
– Csak Szaúd-Arábiába nem utazhattak be nők akkoriban, a többi ország nyüzsgő világában támogathattam a munkáját, és ő igényelte is a segítségemet. Harminc éve a Daewoo Royalshoz még jöttek a gyerekek is. Dél-Koreában keményen bántak a válogatott labdarúgókkal is, Bercinek át kellett vennie a határozott stílust, volt olyan játékosa, aki nekem sírta el a bánatát. De a klub elismerte a segítségemet, mert kaptam hétezer dollár prémiumot a bajnoki cím után.

– Hogy teltek a hétköznapok Bicskeiéknél?
– Folyton ugyanabba a tréningruhába öltözve dolgozott naphosszat az íróasztalánál. A háztartáshoz nem tudott hozzátenni: egy csekk postai feladását sem mertem rábízni. Egyszer az egyik fiú dolga miatt elküldtem az iskolába, mire ő a gyerek korábbi óvodájába ment. Az 1975-ös balesete miatt, amiért fél évre el is ítélték, soha többé nem vezetett autót, mindenhová nekem kellett vinnem. Szívesen vállaltam, ő pedig örült ennek a szereposztásnak. A kézügyessége révén remekül festett – még veszprémi színész szülei elfoglaltságai idején sajátította el –, van is három alkotása a lakásban. Viszont az ugyancsak jó színvonalú grafikáit elégette egy olyan meccs után, amelyen hat gólt kapott a Dózsától...

– Miként élte meg nélküle az elmúlt évtizedet?
– Tíz éve januárban már nem érezte jól magát, februárban hazajött Libériából, és akkor mondták ki, hogy nagy a baj. Öt hónapig voltam vele mindennap a kórházban, de nem lehetett meggyógyítani a hasnyálmirigyrákból. Korábban vele együtt négy gyerekről kellett gondoskodnom, a háttérben maradtam, mindig igyekeztem úgy cselekedni, hogy neki jó legyen. Szerencsére, annyira előrelátó volt, hogy anyagi problémáink nem voltak. Három gyerekünk, Bertalan, Balázs és Károly régóta önálló életet él, a középső fiunk talált nekem Székesfehérváron a virágboltjában értelmes munkát, ezért ott vettem lakást. A bolt már nincs meg, 73 évesen nekem is inkább csak nyűg lenne. Különösebb egészségi gondjaim nincsenek, viszont a lelki fájdalom nem múlt el. Csak a hat unokám ad erőt: a legidősebb, a hétéves Bereniké mondogatja, hogy egyszer veszünk egy nagyon magas létrát, felmegyünk és beköszönünk a papához, aki a világűr térképéről koordinátákkal kiválasztott és megvett, róla elnevezett csillag szélén lógatja a lábait.

 

JÓSKA NÉLKÜL A REAL MADRID SEM UGYANAZ

– A „Mágus” március 23-án lett volna 80 éves, és immár öt esztendeje nincs közöttünk...
– Ma is felkavar, ha visszaemlékezem, hogy a korábban életerős férfi miként ment tönkre a tüdőbetegsége miatt, s vált magatehetetlenné – mondta Verebes József felesége, Marika. – Ha kimegyünk a temetőbe, mindig látunk friss virágot a sírján. Szép helyen, egy gesztenyefa árnyékában fekszik, a fáról lehulló levelek miatt néha úgy tűnik, nem gondozzuk a sírt, pedig erről szó sincs.

– Fiatalon kerültek össze és 55 évig voltak társak. Játékosként miért nem jutott a csúcsra?
– A Fradi fedezte fel, a szurkolók is szerették, de aztán volt egy edző, akivel nem jött ki, és elment alacsonyabb osztályú csapatokba. Már házasok voltunk 1961-ben, amikor az első osztályban szereplő Csepel hívta, de kialakult benne az az elhatározás, hogy sohasem fog a Fradi ellen játszani. Ezt a fogadalmát meg is tartotta. Aztán hamar edző lett, és a nagy sikerek, úgy érzem, kárpótolták mindenért, csapataival legendás csatákat vívott a Ferencvárossal.

– Hogyan ismerkedtek meg?
– Fiúk és lányok együtt játszottunk és nőttünk fel a IX. kerületi Haller téren. Amikor Jóska már a futballpályán bontogatta a szárnyait, én tornásztam a Petőfiben az 1948-as olimpiai bajnok Pataki Ferenc és a válogatottnál is dolgozó Bartha Lászlóné Radó Éva irányításával. Középiskolás koromban Közgáz-bulikra jártunk táncolni, ott fedeztük fel egymást újra. Jó hatással voltam rá, az esküvőnk után két év alatt leérettségizett, majd elvégezte a Testnevelési Főiskolán a szakedzőit is. Érdekelték a könyvek, a futball mellett a zene, még az opera is, értelmes, tanulni vágyó, családszerető fiút ismertek meg benne a szüleim, akiknél először laktunk.

– Úgy tartják, minden kezdet nehéz. Érvényes volt ez a házasságukra?
– A József Attila lakótelepen volt az első lakásunk, amelyet már magunk vásároltunk a Napfény utcában. Fontosnak tartotta, hogy a családtagok egymáshoz közel éljenek. Ezt a kívánságát a lányokkal, Mariann-nal és Krisztával a mai napig tartjuk, immár jó ideje Pestszentlőrincen. A férjem sikerei ellenére nem tudtam volna munka nélkül meglenni, tanultam is, az ő TF-es időszakában szereztem meg a felsőfokú pénzügyi végzettséget. Korábban ipari nagyvállalatnál jártam végig a ranglétrát, bérszámfejtés, csoportvezető, export előadó, majd főkönyvelői pozícióban, mint közgazdász harmincnyolc évi munka után mentem nyugdíjba.

– Mennyire volt téma a négy fal között a futball?
– A mérkőzéseken fiatalon én is kiabáltam, eltiltott tőlük, de a tévében rengeteg meccset néztünk együtt, mindketten a spanyol stílust és a Real Madridot kedveltük. Évekig vidékre szólította a szerződése, ám sohasem költözött el, ingázott, ami nem volt könnyű, de én választottam őt, hát ezt is el kellett fogadnom. Győrben az első időszaka a két bajnoki elsőséggel öt évig tartott, s ha nem adta az ETO mérkőzését a tévé, félidőben telefonáltam a stadionba, hogy mennyi az eredmény. Nem változtatták meg a sikerek sem, megmaradt szeretni való, kíváncsi, tanulékony és segítőkész sportembernek. Kikészítette az igazságtalanság, egy időre magába fordult és elveszítette az életkedvét is. Hol volt már az MTK-sláger, a »Meglátja mester, menni fog«? Győrben megbecsülték, az öregfiúkkal még évekig járta a környéket, mesélt a falusi emberek szeretetéről. Jóleső tudat, hogy Kriszti lányunk Az én mágusom címmel megírt könyvére még ma, évekkel a megjelenése után is sokan reagálnak. Győr nem hiába volt a második otthona, és hogy nemcsak ő gondolta így, azt jelzi, hogy nemrégiben utcát neveztek el róla, amiért nagyon hálásak vagyunk!

– Öt éve ment el. Begyógyított valamit az idő a sebekből?
– Még ma is sokszor úgy érzem, hogy megérkezik a kocsival a ház elé... Büszke voltam az eredményeire, de azok az övéi voltak, én nem szerettem a közszereplést, a legszívesebben elbújtam volna a fotósok elől. Ma is nézem a futballmeccseket, de már a Real sem a régi, és Jóska nélkül nem ugyanaz az élmény sem. Így vagyok mindennel. Hiányzik.

 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 2-i lapszámában jelent meg.)