Gép és Flevonó – Vincze András    publicisztikája

Az utóbbi hetek-hónapok egyik izgalmas cikke volt – egy infografika...Kollégánk, Csillag Péter (s miután futballtörténetről lesz szó, így fontos részlet, hogy maga is lelkes hobbifocista, ráadásul igencsak jó spíler, gyors, jól lő, fejel, azaz gólerős) szívén viseli a mezei magyar labdarúgás sorsát, a Hátsó füves sorozat keretében már háromszor is bejárta az országot, s eljutott a legkisebb falu legkisebb pályájának legkisebb öltözőjébe is, míg néhány napja – a Dancsák András grafikus látványos munkájával – lapunk Képes Sport mellékletében (május 22.) térképen mesélt Budapest egykori s ma is létező fociműhelyeinek életéről és sajnos haláláról is. Ha valaki nem látta (olvasta, böngészte) volna ezt a futball(kor)rajzot, „ráguglizhat”, ha a keresőmezőbe beírja, hogy „Térképen Budapest valamennyi létező és megszűnt futballpályája”.Nos, magam is sokat elbogarásztam, nosztalgiáztam a térképet nézegetve a legendás, valamint a kevésbé ismert pályák között, és kiderült, mennyi-mennyi emlék köt ezekhez a kis tintapacákkal jelölt területekhez. A fekete pöttyökhöz, amelyek már nem létező sporttelepet jelölnek, a pirosakhoz, amelyek valahogy átvészelték a legkeményebb rombolás időszakát, illetve a piros, de fekete karimájú pöttyökhöz, amelyek amolyan pályacsontvázak manapság. Persze mielőtt bárki arra gondolna, túlontúl is gyászos hangulatba fordul majd az írás, elárulhatom, a legtöbb újra felfedezett létesítmény kapcsán mosolyra szaladt a szám, még akkor is, ha éppen nem valami nagy győzelem ugrott be emlékként, látva a sporttelep nevét.Elsőként persze rögvest a gyerekkori grundhelyszínre kerestem rá a térképen, amelyen Vágóhíd utcai pályaként van feltüntetve, amely ma már fekete pötty, hiszen a jelenkori térben és időben már bevásárlóközpont és hatalmas parkolója terpeszkedik itt. Anno a Húsos SE nevet viselte, s meglehetősen zajos és mozgalmas helyszíne volt a sport­életnek. A piros-fehérre mázolt vaskapu mögött balra egy kispálya, szemben a fekete salakos nagypálya, míg jobb kéz felé, a lelátónak mondott három vagy négy kőlépcső mögött vörös salakos teniszpályák bújtak meg. A sporttelep hátsó traktusába felhúzott klubépületben súlyemelő-, birkózó- és asztalitenisz-terem működött, a ház bejáratától kissé balra folyosóra nyitott szertár fogadta a belépőt, a polcok erdejében piros-fehér dresszek és melegítők, elkoptatott gumistoplisok vártak az edzésre, kifényesített szögesek a meccsekre, s voltak ott még furcsa szabású súlyemelő- és birkózódresszek, továbbá labdák, tárcsák, ugrálókötelek garmadája. A létesítmény végében volt a korszak (hetvenes évek) büszkesége, a világítással felszerelt bitumenes kézilabdapálya. Érdemes tudni, hogy a Húsos SE anno egy aprócska, kerületi, olykor a BLSZ-bajnokságban induló futballcsapat otthona volt, mindenesetre talán érzékelhető, milyen értéket jelentett azon a talpalatnyi ferencvárosi földdarabon a sport az ott élőknek – mígnem aztán a modern világban utol nem érte a végzete, és lett belőle betonplacc.S ha már placc...Véletlenül tévedt rá a szemem a fekete karikával határolt piros pöttyre, a Terebesi úti pályára, a villamossínek és betonsávok között szinte tenyérnyi területen rejtőzködő füves szigetre. Ez a kőbányai, az Éles sarok forgatagában megbúvó nagypálya elvileg még használható, igaz, ránagyítva az internetes térképre, már csupán egy csálén árválkodó kaput és beszakadt tetejű öltözőépületet látni a digitális műholdnézetben. Mindenesetre, mint oly sokszor, most is kiderült, hogy az ember nosztalgiaügyekben sosincs egyedül. Vajda György kollégám, amikor meghallotta, hogy a Terebesi úti pálya sorsát mantrázom, már mondta is, hogy bizony-bizony, arról a füvesről neki is van emléke, mégpedig a nyolcvanas évek végéről, amikor a Főv. 2. sz. Építők meccsén az Aranycsapat legendája, Hidegkuti Nándor végezte el a kezdőrúgást. A kimerevített (tér)kép szerint ma már gazos, elhanyagolt, hepehupás füvesen történt meg anno, hogy a meccsre már beöltözött, bemelegítőkrémmel átmasszírozott két csapat a késő őszi, vasárnap délutáni bajnokiján másfél órát várt a bíróra, aki, mint kiderült, eltévedt, mert bebarangolta a környék összes focilétesítményét (a Nemzeti Sport focitérképe szerint hajdanán volt még tucatnyi a közelben), mire eljutott a terebesire... Csakhogy akkor már szinte besötétedett, ám a spori így is átvágta a gordiuszi csomót, és kijelentette „Na fiúk, akkor ez a meccs addig tart, amíg látjuk a labdát!” Harmincöt perces bajnoki lett belőle. Valaki javasolta, hogy a pálya mellett parkoló autókkal lehetne még világítani, de addigra már harsant a hármas sípszó, és a vége – ha jól emlékszem – ezzel a negyedmeccsel lett 1–1 (a játékvezető pedig nagyvonalúan beírta a jegyzőkönyvbe a 0–0-s félidei eredményt).Irány a futballtérképen Újpest!Ha valahol, a negyedik kerületben anno pályakánaán volt. Az embert olyan érzés kerítette hatalmába, hogy a város északi széle felé haladva a kertes házas részeken néhány udvart is összenyitottak, hogy lehessen még hol nagypályán futballozni. Az egyik legfurcsább figyelmeztetést és jegyzőkönyvbe írt játékvezetői dorgálást (sportszerűtlen öröm) is errefelé kaptam, mégpedig a piros pöttyel jelölt, tehát működő Tungsram-pályán. Az öregfiúkmeccsen az ellenfélnél a le és fel száguldozó, franciás bajszú és szakállú balszélső nagyon ismerős fizimiska volt, s ahogy az egyik szögletrúgásnál a kapu előtti kavarodásban lökdöstük egymást, „D'Artagnan” rám nézett és felkiáltott „Andris, te vagy?!” Nekem pedig a hangja alapján beugrott a név: Feny­vesi Levente (a legendás FTC-játékos, Fenyvesi Máté fia, aki bámulatos örökséget hozott magával az ifjúkori meccseinkre, amelyeknek zöme a mára átépített, de a Goldball révén gőzerővel zakatoló FerVas-pályán zajlott: villámgyors elfutásai után szórta a gólokat), akivel anno az Unitas nevű BLSZ IV-es csapatban játszottunk együtt. Akkor és ott, a „Tungin” a szögletrúgás szent pillanatában a kapu előtt szépen összeborultunk, bőszen és boldogan lapogattuk egymás hátát mezben, gatyában, stoplis cipőben, és nagy hangon kiabáltunk, hogy „Szevasz, Levi! Szevasz, Andris! Hogy vagy, mi van veled?”, mire a játékvezető a sípjába fújt, s mindkettőnknek felmutatta a sárga lapot, mondván: „Na de uraim, ez futball, a kapu előtt bokán rúgják egymást az ellenfelek, nem pedig ölelgetik a másikat!”A labdarúgás nem kisasszonysport. Az igazán vagány fővárosi hobbifocisták többsége ráadásul szombaton vagy vasárnap bárhová elzarándokolt, ha meccsről volt szó. S hogy plasztikusabb legyen a kép, e helyütt illik leírnom, hogy a budapesti pályaügyekben a hajdanvolt ragyogó válogatott öttusázó, későbbi szövetségi kapitány, korábbi Nemzeti Sport-főszerkesztő, jelenleg a Nemzeti Sport-csoport operatív igazgatója, nem mellékesen pedig szintúgy egykori kiváló BLSZ-labdarúgó – középpályás –, Buzgó József történetei és emlékei magasan vernek minden sztorizgatást a „blaszfocizások” kapcsán. Ő például emlékszik arra is, hogy a Hajógyári-szigeten megbúvó, ősszel a fákról lehullott barna levelek alá merülő sporttelep bejáratánál a pályára lépők szemébe hosszú éveken át virított (betűcserével) a klubnév: Gép és Flevonó. S úgyszintén tőle eredeztethető az a történetszeletke, hogy miután a hajdani Népsziget-pályán rendezett meccsen a „svarcigazolással” játszó, erősen rövidlátó jobbhátvéd nem vehette fel a szemüvegét, mindig másfél méterrel az oldalvonalon kívül védekezett, s úgy kellett rászólni, fáradjon már beljebb két lépéssel, ha szerelni akar... Nos, a fővárosi futballvilágban két lépéssel messzebbre kellett mennie annak, aki az egykori Hizlalda-pályán (ma már fekete pötty csupán...) próbált labdába rúgni. A nagytétényi, enyhén a Duna felé lejtő placcon keveseknek sikerült remegő lábak nélkül játszani, a klasszikus időkben (tehát akkor, amikor egész Budapest salakos, tarackos, földes focipályával volt tele) azon a sporttelepen még az olimpikonokból és minimum élvonalbeli igazolással érkező, állóképességi sportot űző versenyzőkből verbuvált, csupa izom csapat tagjai is megtorpantak, akkor pedig főleg, amikor látták, hogy a híres-hírhedt pályára a legcingárabb (ránézésre 45 kilogrammos) játékvezetőt küldték fújni. A spori mindenesetre ihletetten tette a dolgát a hazai tizenegyet alkotó száz-százhúsz kilós „húsdarálóban”, merthogy a vendégségbe érkező sportos csapatnak egyedül Bihámi Béla félpályán túlról lőtt gólját adta meg, minden más esetben – erős hizlaldai ösztönzés mellett – lest ítélt. A vége így lett 2–8 helyett Hizlalda–Budatours: 2–1.Lássuk be, a sporttárs akkorát nem hibázott, hiszen Nagytétényből, vagyis a futballtérképen a mai napig utolsó bástyának, s immár sajnos megszűntnek jelölt pályájáról valahogy neki is haza kellett jutnia – épen, egészségesen.És az örökkön élő fociemlékkel gazdagabban.A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!