Testi sértés – Malonyai Péter publicisztikája

Megérdemli minden elismerésem a belga Kevin De Bruyne, hiszen alig két héttel azután, hogy Antonio Rüdigerrel találkozva eltörött az orra és a szemüregcsontja, újra a pályán volt, s pazar gólt szerzett a dánok ellen. A májusi felvételek szerint a Chelsea német futballistája a BL-döntőn mindössze beállt elé, ám mostanság az ilyesmi enyhén szólva sem hasonlítható a hétköznapokból ismert tolakodáshoz – az érkező minden izmát megfeszítve ügyel arra, hogy megfékezze a másikat.

Rüdiger egyébként nem csupán a portói fináléban, hanem az Európa-bajnokságon is jelezte, hogy nem válogat az eszközökben, a franciák elleni csatában megharapta Paul Pogbát. Csak harapdált – enyhített az áldozat minden különösebb felháborodás nélkül, már-már természetes megoldásnak tekintve, ha a fog is játszik.

Ez csupán két példa arra, hogy a pályán nincs mese, jobb helyeken, azaz a legmagasabb nívón inkább megütköznek a felek, mint megmérkőznek, a szinonimának itt jelentősége van. Meg nem mondom, mikor lett megbocsáthatóan kegyetlen(ebb) a futball, mindenesetre nem csodálkoznék, ha valamelyik fogadási iroda a könyöklések számát is felvenné a tippelési lehetőségek közé.

Valamikor a (h)őskorban Franz Beckenbauer mesélte, hogy a futballban irtandó a gyilkos szándék, az alattomosság, hozott is néhány példát arra, hogy a Bundesligában kiközösítették azt, aki hosszan tartó sérülést okozott. Mi a testünkkel keressük a kenyerünket, ezt illik tiszteletben tartani – mondta.

Mi tagadás, változott azóta világ – fogalmazok finoman. Ám nem megengedőn, mert ott van bennem a jogász, s rendre eszembe jut, hogy bizony meglehetősen sok erőteljes közbelépés meríti ki a súlyos testi sértés törvényi tényállását, mely szerint ugyebár „aki más testi épségét vagy egészségét sérti, testi sértést követ el”, súlyos testi sértés a minősítés akkor, „ha a testi sértéssel okozott sérülés vagy betegség 8 napon túl gyógyul” – idézem a büntető törvénykönyvet (164.§).

Nem először, ám ha a téma aktuális, az érvelés sem gyengül. Még akkor sem, ha a futball, a sport különleges terület, a szereplők vállalják, hogy atrocitások érik őket. Jól van-e így vagy sem, nem érdemes gondolkozni rajta, mert hiába a törvényi megfelelés, aligha várható, hogy az illetékesek közelítenek az – talán mondhatom így – emberi oldal felé, nem szokásuk, maradjunk annyiban. Ezzel együtt annyit még jogászkodnék, hogy esetünkben „a bűncselekmény elkövetési magatartása a testi épség vagy egészség sértése, ezen a testet érő olyan külső behatást értjük, amely a testen, illetve egy részén nyomokat visszahagyó sérülést eredményez”.

A múlthoz képest az is változás, hogy régebben a közönség volt a főszereplő, ha botrány volt, a nézők kezdeményezték az incidenst. Manapság a pályára kell figyelnünk, feltehetően azért, mert valóságos és dokumentumokban rögzített akadályok nehezítik, hogy testközelbe kerüljön egymással a pálya és a lelátó.

Ötven esztendővel ezelőtt más volt a módi. Például az olasz bajnokságban, az 1971. őszi első fordulóban, amikor a Fiorentina a 89. percben lőtt Sergio Clerici-góllal nyert 2–1-re a Napoli ellen. A nápolyi drukkerek ekkor már túl voltak a firenzeiek elleni lelátói támadásokon, ám a vereség új fejezetet nyitott a programjukban. A legendás játékvezető, Concetto Lo Bellóéban is, hiszen lefelé vonulva a pályáról hirtelen szembe találta magát egy meztelen felsőtestű ifjúval, s amikor a rendőrök ártalmatlanították, jött a második támadó. Őt a hajánál fogva cibálták le róla, aki pedig – így írták – a mezőny legjobbja volt.

Vagy ott van a németeknél ma is legendásnak tartott BEK-meccs, amikor Mönchengladbachban a Borussia 7–1-re lelépte az Internazonalét. Parádésan játszott a nyugatnémet csapat (nem akárki, Günter Netzer volt a vezér), ám a 30. percben, amikor a Gladbach 2–1-re vezetett, egy drukker bedobott egy kólásdobozt, s eltalálta Roberto Bonin­segnát. Az olasz összeesett, hordágyon vitték le a pályáról (a holland bíró szerint érett színészi alakítás volt...), ami még akkor is rémisztő, ha dörzsölt(ebb) csapattársa, Sandro Mazzola tényleg odasúgta neki, hogy játsszon rá az esetre.

Az állítólagos tettest elvezették, a meccset befejezték, ám mindenki meg volt győződve róla, hogy az eredményt a szabályoknak megfelelően törlik. A Manchester United korábbi legendás menedzsere, Matt Busby volt az UEFA-ellenőr, szerinte egyértelmű, hogy az Interé a meccs 3–0-val.

Ám szabály ide vagy oda, az eredményt ugyan törölték, ám a meccset megismételtették. Az Inter 4–2-re nyert Milánóban, a visszavágó Nyugat-Berlinben volt, 0–0 lett, évtizedekkel később pedig – ahogy az szokás – előkerült egy szemtanú, aki határozottan állította, hogy egy olasz néző indította útjára a flakont.

Kérdés ezzel együtt, hogy a holland játékvezető, Jeff Dorpmans miért nem fújta le a meccset Boninsegna összeesése után. Feleki László a Képes Sportban azt állította, azért, mert Mönchengladbachban volt a meccs, s nem akart ujjat húzni a hazaiakkal. A legendás újságíró, Jirí Cerny ma is érvényes könyvéből (A futballról komolyan) idéz, e szerint egy-egy bajnoki évadban a tizenegyesek nyolcvan százalékát a vendégcsapatok kárára ítélik. Dorpmans játékvezető viszont azt nyilatkozta, a német rendőrség azért kérte a folytatást, „mert 7-8000 felajzott olasz volt a stadionban”. Ugyanebben az évben a Nép­stadionban, amikor a Fradi UEFA-kupa-mérkőzésen 6–0-ra legyőzte a Panionioszt, a görög játékosok minden gólnál megkergették a játékvezetőt, a német Ferdinand Biwersit, aki két játékost kiállított közülük, ám a meccset nem fújta le, szerinte az a játékvezető elsődleges célja, hogy így vagy úgy, de befejeződjön a mérkőzés. A történethez tartozik, hogy az UEFA azonnal kizárta a Panionioszt, a Ferencvárosnak nem kellett visszavágót játszania. Nyilvánvaló, hogy a nyugatnémet és a görög futball diplomáciai ereje nem volt egymáshoz mérhető.

Mi sem voltunk mentesek a balhéktól, 1971 őszén Soroksáron az Egyetértés–Ferencváros mérkőzés 75. percében, 1–1-es állásnál Józsa Sándor a tizenhatoson belül felvágta Albert Flóriánt. Müncz György tizenegyest ítélt, majd visszavonta, mert Borzási Imre partjelző lest intett. Az eset után a közönség kövekkel dobálózott, s hátba találta a másik partjelzőt, Bana Antalt. Müncz nem volt rest, azonnal lefújta a mérkőzést, az pedig már nem az ő felelőssége volt, hogy a Fradi-tábor kis túlzással szétszedte a pályát, és Pest felé menet a HÉV-en is randalírozott.

Az MLSZ jó partnere volt az UEFA-nak, hiszen a mérkőzés eredményét megsemmisítette, a Fradit pedig kötelezte, hogy a következő bajnokiját zárt kapuk mögött rendezze meg. Igen ám, de az ellenfél az Újpesti Dózsa volt, s nem merték megkockáztatni, hogy éppen a derbi kerüljön bele a szórásba. A büntetést másodfokon felfüggesztették, más kérdés, hogy a Fradi–Dózsán csak 17 ezren látták az újpestiek győzelmét (2–1).

Ez a múlt, s bár a Panioniosz játékosainak vérbő reakciója közelít a mához, azért nem mindegy, hogy kergetnek-e valakit, esetünkben a bírót, vagy tartósan harcképtelenné teszik. Ne legyen rá apropó, de nem tudok elképzelni olyan szituációt, hogy a játékvezető félbeszakítsa a meccset, mert a labda már senkit sem érdekel, annyiféle üzlet kapcsolódik a játékhoz, hogy egy határozottabb sípszó tetemes anyagi veszteséggel járhat. Példa rá az Eb-n az úgy-ahogy már rendben lévő, hirtelen összeeső Christian Eriksen esete. Még folyt az újjáélesztés, de a televíziós csatornák már ontották a reklámokat a „Hurrá, itt a nyár!” felhanggal. Ami egyébként tényleg aktuális, de... Fejezze be mindenki maga a mondatot.

Nem mellesleg a FIFA hivatalos játékszabályai így kezdődnek: „A labdarúgásnak olyan játékszabályok kellenek, melyek fenntartják a játék »sportszerűségét«, mivel e »gyönyörű játék« szépségének legfőbb alapja a sportszerűség – ez a játék »szellemiségének« lényeges jellemzője.”

Aha.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!