A foci Disneylandje – Moncz Attila publicisztikája

Ha egyszer valakinek véletlenül a kezébe akad az „A labda nem véletlenül gurul be” című könyv, illetve megnézi, a Manchester City megvásárlásából miképp alakult ki egy globális futballbirodalom, ne csodálkozzon a hasonlóságokon. De legalábbis semmiképpen se várja a filmek végén oly gyakran felbukkanó feliratot, miszerint „A cselekmény kitalált történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.” Esetünkben ez nem a véletlen, hanem a spanyol üzletember, Ferran Soriano műve. A könyvet ő írta, a City Football Group (CFG) nevű impériumot pedig – arab tőkéből – ő hozta létre, és máig tulajdonképpen ő felel a működtetéséért. A „bolt” pedig megy, hiszen a minap a Melbourne FC ausztrál bajnok lett – a cégcsoporton belül az indiai Mumbai FC és az angol Manchester City után 2021-ben immár harmadikként. Három arany három kontinensről egy 10+1 csapatos konglomerátumtól több mint elfogadható produkció, és tovább erősíti Soriano vízióját, hogy az európai futballkluboknak multinacionális vállalatokként kell működniük.

Sorianóra nem lehet azt mondani, hogy megélhetési futballvezető lenne, hiszen a tech iparágnak köszönhetően 30 éves korára milliárdos lett, a Barcelona elnökségi tagságáért simán letette az egymillió eurós „belépési kötvényt”, majd pedig 2003 és 2008 között az ő vezetésével sikerült a klubnak az addigi 123 millió eurós éves forgalmát 308 milliósra növelni, illetve a 73 milliós veszteséget 88 milliós profittá alakítani. És bár már a katalánoknál voltak próbálkozásai a klub nemzetköziesítésére (ígéretes tárgyalásokat folytatott például az MLS-szel, az amerikai profi ligával egy Barca-hátterű franchise beindításáról), az elnöke, Joan Laporta elleni bizalmatlansági szavazás után távozott. A civil szektorban helyezkedett el, a katalán hátterű Spanair ügyvezető igazgatója lett, egészen addig, míg 2011 végén a Manchester City látókörébe nem került.

A Manszur sejk vezette tulajdonosi kör akkor már bőszen kereste, ki lehet az, aki sportszakmai és pénzügyi fronton is nyerőautomatát tud faragni a Cityből. A mágnás 2008-ban 210 millió fontért vette meg a klubot, amely aztán az első öt évében további 500 millió fontos veszteséget termelt, ami még a sivatagban is megengedhetetlen. A fejvadászok három hónap alatt kutatták fel Sorianót, további kilenc hónap kellett az egyezséghez, míg végre 2012. szeptember elsején munkába állhatott. Előbb megfelezte az előző idény veszteségét (az 500 millióba már az ő érájának mínusza is benne foglaltatik), majd elkezdte megvalósítani saját vízióját. Úgy vallotta-vallja, helytelen, ha valaki a rossz taktikára, a rossz igazolásokra, a sérülésekre vagy a rossz bíráskodásra fog bármit is. Szerinte ezek szerencsétlen kifogások, a rövid távú gondolkodás tünetei, illetve annak bizonyítékai, hogy a felelősök nem gondolkodtak elég alaposan. Tudta: a Manchester City nem járhatja a Real Madrid, a Barcelona vagy a Man. United útját, mert nem olyan erős brand, nem nyílnak meg előtte olyan könnyen a kapuk. De ha helyi szereplőként jelenik meg a piacon, sokkal többen érdeklődnek iránta.

Igazáról meggyőzte Manszur sejket is, így a 2013–2014-es idény előtt létrejött a City Football Group, amelynek egyértelmű feladata volt, hogy fel- és bevásárlásokkal, illetve partneri kapcsolatok kialakításával, Manchester City-központú gondolkodással létrehozzon egy franchise-rendszert. Mára öt kontinens tíz országában akad reprezentánsa a CFG-nek (a zászlóshajón, az angol Manchester Cityn túl a francia Troyes, a belga Lommel, a spanyol Girona, az amerikai New York FC, az uruguayi Montevideo City Torque, a kínai Szicsuan Csiuniu, a japán Jokohama F. Marinos, az indiai Mumbai City és az ausztrál Melbourne FC), valamint az év elején partneri megállapodást kötött a bolíviai Bolívar FC-vel, amelynek akadémiát, stadiont és edzőközpontot ígért. „A City Football Groupnak két alapvető pillére van, Abu-Dzabi és Ferran Soriano. Közösen olyan sajátos megközelítést alkalmaznak, amely megkülönbözteti őket más, többklubos vállalkozásoktól. Abu-Dzabi víziót keresett a Citynél, míg Soriano vissza akart térni a labdarúgásba, hogy a futball jövőjéről alkotott elképzeléseit egy új valóságban életre keltse. Soriano a futballt a Disneyworldhöz hasonló, burjánzó szórakoztatóipari vállalkozásként képzeli el” – mondta a projektről Simon Chadwick, a Párizsban és Sanghajban működő Emlyon Business School professzora. A Disney-vonalat Soriano sem tagadta: „A Disneynél a világ minden táján lehet franchise-t építeni, különböző nyelveken filmeket készíteni, vidámparkokat működtetni. A többklubos tulajdonlás a Disney nézeteinek labdarúgásbeli megvalósítása. Az egyesületek szórakoztató franchise-ok, amelyeken belül a futball egyfajta tartalom.”

Paul Conway, a Pacific Media Group (és ezzel az angol Barnsley, a belga Oostende és a svájci Thun) tulajdonosa szerint Sorianóék helyes útra léptek: „Négy racionális érv szól a többklubos modell mellett. Az első a gazdasági szinergia, ezen a téren a CFG nagyon jó. Megmondták, ha valaki támogatni akarja a Manchester Cityt, akkor neki vagy egy leányvállalatának segítenie kell az uruguayi csapatot is. Lehet, csak ötvenezer euró pluszt hoz a konyhára, de hoz valamit. A második a belső szinergia, ami alapvetően a költséghatékonyságot javítja. Nem kell mindenhova ügyvezető vagy pénzügyi igazgató. Ez a kettő vezet az egységes stratégiához. Ebben az iparágban könnyű pénzt veszíteni hozzá nem értés vagy rossz döntések miatt. De világos menedzsmentstruktúrával, szerződésekkel és egyértelmű célokkal lehet csökkenteni a kockázatot. A negyedik pedig az, hogy az átigazolási díjakat családon belül lehet tartani.” És az ötödik, de ezt már csak mi tesszük hozzá, a Brexit után a szatelitcsapatoknál kiválóan lehet gyűjteni az angol munkavállalási engedélyhez szükséges pontokat...

A City adja a tudásanyagot, például Pep Guardiola foglalkozásai házon belül mindenkinek elérhetők, de közös az orvosi háttér és az utánpótlás-koncepció is. A hosszú távú cél pedig mindenütt, hogy a csapatok a bajnokság élén legyenek, indulhassanak a térség BL-jében, továbbá játékosokat adjanak a manchesteri „kékeknek”. Leegyszerűsítve: termeljenek még több pénzt, építsék a City-brandet és mindenben segítsék az angol zászlóshajót. Szakmailag is egyre gyümölcsözőbb a befektetés, de ez azért inkább vállalkozás, ott meg érdemes nézni a gazdasági vetületet is. A CFG az alapításkor Manszur sejk magáncége, az Abu Dhabi United Group tulajdona volt. 2015-ben két, részben állami tulajdonú kínai vállalat szállt be, miután 298 millió fontért 13 százalékos részesedést vásárolt. Négy évvel később egy amerikai befektetési cég, a Silver Lake 373 millió fontért már csak tíz százalékot kapott. Ennyi idő alatt 60 százalékkal nőtt az egységnyi tulajdonrész értéke!

Persze, ha – hangsúlyosan – relatíve kevés pénzből lehet nagy üzleteket tető alá hozni, akkor nem is csoda. A Melbourne FC akadémiájának éves működtetési költsége hárommillió font, nagyjából annyi, mint egy átlagos Premier League-akadémiáé. Aaron Mooy 2016-ban Melbourne-ből került a Manchester Citybe, majd nyolcmillió fontért a Huddersfieldbe. A vételárából csaknem három évre lehet fedezni az ausztrál intézmény költségvetését. De nézhetjük úgyis, hogy a Karim Rekik, Rony Lopes, Kelechi Iheanacho hármast fillérekért szerezte meg a City, majd csaknem 39 millió fontért adta el őket. Vagy előhozakodhatunk azzal, hogy a Girona értéke a CFG megjelenése utáni első évben 20 százalékkal nőtt, illetve, hogy a City hajdan egy-egy kiemelt játékos fejlesztésébe kétmillió fontot feccölt bele, nemrég pedig ugyanennyiért vette meg a Lommelt, amelynél annyi tehetséget próbálhat ki és fejleszthet, amennyit csak akar.

A világ első globális futballvállalkozása beindította a motort, amely eddig szépen duruzsol. És a csúcssebesség még nagyon messze van.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!