Szó, szó, szó – Malonyai Péter publicisztikája

Nem először térek ki arra, nem elegendő, hogy beszélünk, nem árt, ha mondunk is valamit. Nincsenek illúzióim, nem hiszem, hogy a közeli jövőben szebb lesz majd a kép, ám ha a jelenség tartós, az én pufogásom is az.

Induljunk azonban nyugodtabb vizekről, örüljünk annak, hogy soha annyi boldog futballista nem volt szerte e hazában, mint mostanság. Nézzék csak meg, hogyan nyilatkoznak az új igazolások! Rendre elmondják, hogy hamar befogadták őket, jó helyre kerültek, régen vágytak rá, hogy a klubnál folytassák pályafutásukat – és így tovább, és így tovább. Örülök, hogy kisimultak a ráncaik, más kérdés, hogy a szavak elszállnak a levegőben, mert például a befogadás nem lehet egy-két nap, néhány hét terméke, ha nem hiszik, lapozzák fel a téma bőséges szakirodalmát.

De egyébként is a megelégedettség az úr. Például Gróf Dávidnál. Az általam egyébként kedvelt és elismert kapus a Bp. Honvédban két idényben (2017–2019) valamennyi bajnokin védett, még a Fradiban (2019–2020) is jutott neki hat meccs az első osztályban, ám Debrecenben második a sorban. „Többre vágytam, ezért igazoltam Debrecenbe, a Lokinál pedig megtaláltam a számításomat, jól érzem magam” – magyarázta. Debrecent nekem családi kötődésem miatt nem kell bemutatnia, én is mindig jól érzem magam ott, ám kispados futballistaként lennének fenntartásaim. Mondjuk, annyira, hogy elmondjam, vagyok olyan jó, mint aki előttem áll, játszani akarok.

Mi baja lehet, ha beszél róla? Egyrészt mert ezt érzi (ha érzi...), másrészt pedig ha nem ez van benne, hagyjuk az egészet. Példát vehetne csapattársától, Dzsudzsák Balázsról, aki a „Jöttem, láttam és megnyertük az NB II-t” felkiáltással vágott neki a bajnoki rajtnak. Így kell ezt, magabiztosan, hangosan, főként, ha így gondolja, ha a valós énjét fejezik ki a szavai.

A karakán kiállásnak persze vannak hátulütői, hiszen később látjuk a produkciót, s ha nem fedi a szavakat, rálegyinthetünk a játékosra. Nem kéne, az őszinteség akkor is tiszteletet érdemel, ha a mondottak megcáfoltatnak. Meg aztán az önbizalom dicséretes erény, a sportban egyszerűen nélkülözhetetlen.

Léteznek persze arányok – ez legtöbbször a futballmeccseken szakértőnek felkért urak kapcsán jut eszembe. „Láttam játszani” – szoktam mondogatni, leginkább azért, mert a korábbi játékosok annyira magabiztosan mondják meg, mit kell(ene) tenniük az utódoknak, amit nem láthattam tőlük a pályán. A hitelüket rontja mindez, legalábbis nálam. És ha már hitel, a szombati Fehérvár–MTK meccsnél meglepve láttam, hogy az szakért, aki a fehérváriak alkalmazottja. A klub honlapján olvasom ugyanis augusztus eleji dátummal, hogy az általam szintén kedvelt, megnyerő megjelenésű (a televíziózásnál nem árt) „Simek Péter utánpótlás szakmai igazgatóként dolgozik a jövőben”. Ehhez nem kell kommentár, legfeljebb annyi kiegészítés, hogy örömmel hallottam tőle Sallói István dicséretét, aki remekül választotta ki az érkező új játékosokat. Majd' elfelejtettem: Sallói úr a Fehérvár sportigazgatója. Nyilván így van jól, és én vagyok megint – korszerűtlen. Az viszont igaz, hogy például Jevhen Makarenko és Kenan Kodro valóban jó fogásnak ígérkezik.

Ám vissza a lényeghez, hiszen azért akadtak, akadnak nálunk is olyanok, akiknek fontos, hogy mondjanak is valamit.

Teszem azt, a véleményüket.

Ott volt például Sárosi „Gyurka”, aki annyira ellenezte a negyvenes évek elején a WM-rendszert, hogy 1941-ben az öltözőben csapatkapitányként kijelentette, a labdarúgók zöme nem tudja és nem is akarja a szisztémát játszani. Pataki Mihály, az FTC futballfőnöke bekeményített, szó szót követett, még a mindig finom Sárosi is felemelte a hangját, végül lemondott a csapatkapitányságról. Később persze visszakapta a tisztséget, úgy-ahogy helyreállt a rend, de „Gyurka” mindvégig vezére volt az új módi elleni harcnak.

De ha Fradi, akkor 1970 is, amikor Rákosi Gyula nem kertelt. A mesterségesen is szított öregek–fiatalok harcról szólva elmondta, hogy éppen fegyverszünet van, de ha a klubon és főként a szakosztályon belül nem lesz szemléleti változás, kiújulhat a háborúskodás. És akkor majd nemcsak „Szűcs akar elmenni tőlünk, hanem azok is, akik a Ferencvároson kívül sosem tudtak más egyesületről”. Szűcs Lajos a Bp. Honvédban folytatta, a 18 esztendeje a Fradiban futballozó Rákosit fél évre eltiltották, de persze később felmentették.

Akad mai példa is a kiállásra, például a női tőrválogatotté. Az olimpiai részvételt szó szerint kivívó Kreiss Fanni, Kondricz Kata, Lupkovics Dóra, Pásztor Flóra négyesből Lupkovics lemaradt az olimpiáról, mert a szakvezetőség Mohamed Aidának engedett teret. A lányok kiálltak az igazuk mellett, határozottan, keményen. Így kell ezt egy jó csapatnál. Nem tisztem szakmai vizekre evezni a témában, aki döntött, nyilván felelősségteljesen tette, de hogy a hangulatnak – fogalmazok finoman – nem tett jót a lépés, az egyértelmű. Egy pillanatig sem állítom, hogy befolyással volt a tokiói szereplésre (7. hely), de az ellenkezőjére sincs bizonyíték.

Meglehet, igazságtalan vagyok, ha másért nem, hát azért, mert nem veszem figyelembe a szokások erejét. Mert – mi tagadás – a semmitmondás meglehetősen elharapódzott a sportban, tehát éppen ott, ahol a harc, a nyílt küzdelem, a szemtől szembe való adok-kapok a jellemző.

Ezzel együtt rendre azt olvasom, hogy „szeretnénk”, nem „kell”, még csak nem is „akarunk”, mármint győzni. Meg ugyebár régi mániám, a drukkereknek való benyalás, miközben a néző egyszerűen nem kerülhet, úgymond, testközelbe a csapattal. Az edzők visszatérően megköszönik a lelátói buzdítást, de ha már annyira hálásak, ne üzengessenek – hívják meg egy sörre, egy pohár borra a híveiket, tegyék lehetővé, hogy ne csupán hivatalos kapcsolat (ti drukkoltok, mi játszunk) legyen a két fél között. Elvárható lenne, hiszen érzelmekről van szó – a drukkerek részéről mindenképpen.

Vágyaimnak akadálya még, hogy meglátásom szerint a klubok, a vezetők, tehát a munkaadók nem feltétlenül tekintik felnőttnek a játékosokat, sportolókat. Ez lehet az oka, hogy sok helyen látni, olvasni akarják, mit is mondtak, leginkább azt szeretnék – ebben biztos vagyok –, hogy ne arról beszéljenek a nyilvánosság előtt, amiről kérdezik őket, hanem a klub marketingtörekvéseit szolgálják. A két fél nem feltétlenül evez egy hajóban, de az erősebb kutya... Szóval neki van igaza.

Ugyanakkor az is általános, hogy az edzők gyereknek tekintik a tanítványaikat, legyenek akárhány évesek, vagy legalábbis nehezen dolgozzák fel, hogy felnőtt lett az ifjúból. Tanítványról lévén szó, és mellette a szigorú hierarchiáról, ez érthető, így aztán az is természetes a mesternek, vezetőnek, hogy – ha meg nem is mondja – irányítsa egy harmadik féllel folytatott beszélgetését.

Engem támaszt alá, hogy a riporterek magától értetődően tegezik az alanyaikat. A drukkerszemlélet uralkodik, hiszen a nézők joga, hogy bekiabálásuknál – akár éltetnek, akár szidalmaznak – tegezve fogalmazzanak, ez így volt és lesz, amíg csak világ a (sport)világ. Ám egy interjúnál, legyen akármennyire nyúlfarknyi, felnőtt emberek, munkavállalók, sok esetben családos emberek találkoznak, így nem árt rangot adni a beszélgetésnek. A tegezés – vallom – intim műfaj, semmi köze hozzá a kívülállónak, felhatalmazáson alapul, ami szintén magánügy.

„Szó, szó, szó” – így Hamlet Shakespeare-nél, Polonius kérdése pedig a lényeg: „De a veleje?”

Örök igazság, ma is érvényes, ha nem is általános.

Miközben a gyerekek egyszer felnőnek.

Itt az ideje – mondom én.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!