A rózsabokor árnyéka – Malonyai Péter publicisztikája

Nem az első eset, hogy a nagy nyári eufória után a futballválogatott visszaránt bennünket a földre – és akkor még enyhén fogalmaztam. Nemcsak az idei Európa-bajnokság után volt így, a 2016-os torna után szintén.
Nem az első eset, hogy a nagy nyári eufória után a futballválogatott visszaránt bennünket a földre – és akkor még enyhén fogalmaztam. Nemcsak az idei Európa-bajnokság után volt így, a 2016-os torna után szintén.

Az persze kérdés, hogy a két Európa-bajnokság eredménye valódi siker-e, vagy csupán a sanyarú múlt utáni fellélegzés, elvégre öt esztendeje a bravúros csoportgyőzelem után esélyünk sem volt Belgium ellen (0–4), most pedig szintén nem az eredményre, hanem a csapat tartására, elszántságára lehetünk büszkék, az évkönyvek a csoport utolsó helyét rögzítik. Mi viszont – keserű esztendők után – mindkétszer úgy ünnepeltünk, mintha Európa-bajnokok lettünk volna, miközben öt esztendeje a 13. hely lett a miénk, most a 20. – 24 indulóból. Azt pedig ne feledjük, hogy Németország százból kilencvenkilencszer biztosan legyőz minket, ám most ott volt az esély a magyar sikerre – elszalasztottuk.

Hogy sorba menjek, 2016-ban a Feröer-szigetek elleni döntetlen (0–0) után a Svájctól elszenvedett itthoni vereség (2–3) volt a pofon, majd a lettek elleni rigai 2–0, ahogy írtuk, a „fogcsikorgató győzelem”, a szépségtapasz. A következő esztendő első félévében folytatódott a zuhanás (Portugália: 0–3, Oroszország: 0–3, Andorra: 0–1), de ezt csak a tények kedvéért, hiszen ez már hat meccs, aktuálisan itt még nem tartunk.

A feröeriek elleni blamánál azért csalódtam, mert elhittem, hogy a játékosok többek, mint magyar futballisták, Storck kapitány pedig azzal érvelt, hogy az Eb miatt más volt a futballisták felkészülése. „Ez nem kifogás, hanem tény” – említette, persze hogy kifogásként, na ja, a megszokott kiforgatott edzői logika. Svájc a 89. percben lőtte győztes gólját, egy taccs után ketten is megcsúsztatták a labdát, mielőtt Valentin Stocker bevágta, miközben ahány magyar felugrott, annyit fejeltek le.

A gól kísértetiesen emlékeztet a mostani andorrai találatra, amikor szintén minden bekkünkön túljutott a labda, amíg elért Max Lloveráig, de nem csupán ez a hasonlóság a múlt és a jelen között. A Feröer-szigetek ellen pályára lépők közül Gulácsi Péter, Fiola Attila, Kleinheisler László, Lang Ádám, Nikolics Nemanja és Szalai Ádám az idei három meccsen is ott volt a keretben, így részese a mostani sorozatnak is: Anglia 0–4, Albánia 0–1, Andorra 2–1.

Mielőtt továbbmennék, érdekes lehet, hogy a magyar futball két eddigi legnagyobb sikere után mit hozott a válogatott következő három meccse. A két világbajnoki ezüstre gondolok (1938, 1954), és az is eszembe jut, hogy hiába volt mindkétszer remek csapatunk, világklasszis futballistáink, elbuktak a talán legfontosabb meccsükön – a tisztelet mellett ezt azért mindig hozzá kell (kéne) tenni, mert hozzátartozik a mesékhez.

Az 1938-as vb döntője (Olaszország: 2:4) után szintén három gyászos meccs következett. Skóciától úgy kaptunk ki 3:1-re, hogy 0:3 után lőttük a gólunkat, miközben a világbajnokságra nevezettek közül tízen (Szabó Antal, Korányi Lajos, Bíró Sándor, Polgár Gyula, Turay József, Titkos Pál, Sárosi György, Toldi Géza, Dudás József és Cseh II László) ott voltak a pályán, Gyetvai László volt a kakukktojás. Következett Hollandia (2:3), majd Franciaország (2:2), itthon pedig állt a bál.

Már akkor is megvolt az edzői mentegetőzés, Dietz kapitány a skótok elleni kudarcot azzal magyarázta, hogy balszerencsés gólokat kaptunk. Nos, az elsőnél Bíró szabályosan elütötte Andrew Backet (11-es), a másodiknál Szabó kapus kirúgása csak a 20 méterre álló Blackig jutott, a harmadiknál pedig Szabó és Korányi összeütközött, Gillick a lecsorgó labdát lőtte a kapuba.

Egyébként a vb-döntőt valós(abb)an értékelte Dietz doktor, a vereséget azzal magyarázta, hogy az olaszok ellenünk játszották ki a legjobb formájukat, a saját stílusukban tökéletesek voltak, mi viszont nem mutattunk sokat a magyar módiból.

Az 1954-es világbajnokság után Sebes kapitánynak csak a döntő miatt kellett magyarázkodnia. Miközben mindenkit igyekezett kicsinálni, aki bírálni merészelte, saját felelősségéről is beszélt, de hiába ő volt teljhatalmú úr, többes szám első személyben, tehát így kezdte: „Nekünk, vezetőknek...” A lényeg: érzelgősek voltak, elhitték a játékosoknak, hogy nem fáradtak, az esetleges sérülésük nem komoly.

Nála viszont szó sem volt szomorú három meccsről, hiszen a csapat a berni döntő után 19 mérkőzésen veretlen maradt, csak a huszadikon, 1956 februárjában kapott ki először, Isztambulban a törököktől 3:1-re. Úgy, hogy a csapatban nyolc olyan futballista volt, aki a világbajnokságon is pályára lépett: Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lantos Mihály, Bozsik József, Tóth II József, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán.

Viszont a tizenkilenc meccses veretlenség azt (is) bizonyítja, hogy ha valóban jó futballistákról van szó, nincs az a lelki hullámvasút (fenn, lenn), ami befolyásolná a teljesítményt.

Ez is tanulság – visszatérve a jelenbe. Amikor annyi pozitívum azért akad, hogy kevesebb a kamu szöveg, mint korábban. Szalai Ádám csapatkapitány a rá jellemző őszinteséggel élt, amikor a „borzalmas” kifejezés szerepelt a mondandójában. Marco Rossi szövetségi kapitány sem mentegette a játékosokat. Sőt. Megdöbbenve, felháborodva mondta, hogy el kell döntenie, kire számíthat, kire nem, ha már egyszer a csapat nem azt játszotta, amit megbeszéltek.

A két kapitánnyal (Szalai, Rossi) nincs okom vitatkozni, noha a mea culpa helyett szívesebben hallanék az okokról. Legalábbis ami rám tartozik, mert egy öltöző belső életéhez nincs közöm, viszont, ha már a dumákban mindig főszereplők a drukkerek, illenék valamit az orrunkra is kötni. Ehhez kell a marketing, nem ahhoz, hogy megválogassák a hatalmasok, ki beszélhet, mikor és miről.

Mert minden tiszteletem mellett nem kérek az olyan felvetésekből, mint Nagy Ádámé, aki Andorra ellen készülődve arról beszélt, hogy szeretnék „kiszolgálni” a közönséget, és megmutatni, hogy visszatalálnak a „helyes útra”. A válaszom erre, hogyha „kiszolgálás”, menjenek el pincérnek a fiúk, egyébként pedig ne úgy futballozzanak, mint akiknek fogalmuk sincs a „helyes útról”, az pedig eszükbe se jut, hogy arról beszéljenek, hogy mikor, hogyan, miért tértek le róla.

No lám, a közhelyeknek is megvan a maguk veszélye.

Rossi kapitány azzal igyekezett megnyugtatni a közt, hogy a vereségekből sokkal többet lehet tanulni, mint a győzelmekből – így aztán – gondolom – direkt jó, hogy Angliától kaptunk egy négyest, s az albánok is legyőztek bennünket. Legyen, ám akkor meg az a nagy kérdés, hogy mi miért nem tanulunk a vereségekből? Legalábbis tartósan.

A két háború közötti legendás futballvezér, az osztrák Hugo Meisl megállapítása ma is érvényes: „A magyarok vagy lakodalmat ülnek vagy temetnek.” Unalomig ismételt mondás, de jobban képtelenség megfogalmazni a lényeget. Tényleg úgy van, nálam is, főként mostanság, amikor az apró öröm is – csoda. Az érzelmi hullámzás magától értetődő az érdeklődő kívülállónál, aki megteheti, hogy csapkodjanak az indulatai, temessen vagy nászt üljön – az eredménytől függően.

És ha valamiből elege van, az a türelemre intés. Elvégre, akinél látja, hogy megérdemli (például az Andorra elleni meccs után erről beszélő Szoboszlai Dominik), az úgyis megkapja, akinél meg látszik, hogy a kérés azért hangzik el, hogy elmaradjanak a kritikus szavak, elutasításra lel.

Még jó, hogy nem mondják, a türelem rózsát terem, hiszen nekem már rózsabokraim lennének, s nem lenne nálam gazdagabb ember ballagáskor, anyák napján. Egyébként pedig azt sem árt tudni, hogy a rózsa különös gondozást igényel, ha nincs törődés, hamar hullatni kezdi a szirmait.

Ugye, fiúk?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!