Fejetlenül – Bodnár Zalán publicisztikája

„Fejetlenül játszottunk” – gyakran hangzik el ez az önkritikus szófordulat egy-egy vesztes futballcsapat edzőjének a szájából a mérkőzés utáni nyilatkozatában. Ilyenkor természetesen nem szó szerint kell érteni, azt jelenti: nem ésszel játszottak. Elképzelhető azonban, hogy hamarosan mindenki fejetlenül játssza majd a futballt. Fej nélkül – szó szerint.

Noha elsőre teljességgel hihetetlennek hangzik, lassan mozgalmi jelleget ölt az a kezdeményezés, hogy a fejelés, vagyis a fejjel labdába érés tiltott játékelem legyen a labdarúgásban.
Az Egyesült Államokban évek óta szorgalmazzák, Kalifornia államban már 2015-ben betiltották a fejelést az utánpótláscsapatok tréningjein, és tavaly óta Angliában, Skóciában és Észak-Írországban is tilos fejelniük a 12 éven aluli gyerekeknek az edzéseken. A szigetországi szövetség, az FA arra is ajánlást tett a korosztályos csapatok edzőinek, hogy a 12–16 évesek is a lehető legkevesebbet fejeljenek, illetve javasolják, hogy a labdát ne fújják fel teljesen. A BBC-nek nyilatkozó, nigériai származású amerikai szakorvos, dr. Bennet Omalu odáig ment, hogy szerinte 18 éves kor alatt egyáltalán nem volna szabad fejelniük a futballistáknak. És hatvan visszavonult brit futballsztár – köztük Gary Lineker, Kevin Keegan és Chris Sutton – kezdeményezésére most vasárnap az angliai Spennymoor Town FC pályáján kísérleti jelleggel lejátsszák az első futballmeccset, amelyen tilos fejelni.

Az egész kampány hátterében természetesen a fejsérülésekkel foglalkozó tudományos elemzések elmúlt években közzétett eredményei állnak. Ismert, hogy például az amerikai futballban már a sportág megszokott arculatát nagyban megváltoztató szabálymódosításokra volt emiatt szükség, mivel mintegy négy és fél ezer veterán játékos perelte be az NFL-t dollár százmilliókra, mondván, nem voltak tisztában az egészségügyi kockázattal, amellyel a sisakkal való ütközések jártak.

Az már régebb óta ismert tény, hogy az NFL-játékosok – de egyébként például az ökölvívók és a labdarúgók is – feltűnően nagy arányban szenvednek fiatalon Alzheimer-kórban, Parkinson-kórban vagy demenciában, és persze sejteni lehetett, hogy e mögött valószínűleg a sorozatosan fejre mért nagy erejű ütések, ütközések állhatnak, amelyeket okozhat az ellenfél sisakja, ökle vagy – a labda is. Ma már a legmodernebb technikai eszközökkel egyértelműen bizonyítani is lehet, hogy a gyakori fejelés agyi traumát okoz, ami később akár demenciához vezethet. A memóriaproblémákkal küzdő volt labdarúgók agyát tanulmányozva kiderült, hogy szinte mindegyikük a demencia egyik formájában, a krónikus traumás encephalopathiá­ban (CTE), kvázi krónikus agysorvadásban szenved, és mindannyian az Alzheimer-kór jeleit mutatják. Glasgow-i kutatók pedig több mint hétezer, 1900 és 1976 között született egykori skót futballista halálának okát hasonlították össze 230 ezer „civil” emberéével. Az eredmények alapján az Alzheimer-kór ötször, a demencia három és félszer, a Parkinson-kór pedig kétszer nagyobb arányban alakult ki hivatásos labdarúgóknál, mint az átlagembereknél.

Az említett dr. Bennet Omalu szavai – miszerint 18 éven aluliak egyáltalán ne fejeljenek – egyébként azért is különösképpen aggasztóak, mert ő a téma legnagyobb nemzetközi szaktekintélye, magának a CTE-betegségnek is a felfedezője, és már két évtizede vizsgálja az NFL-játékosok agyát. Módszerével diagnosztizálták utólag, hogy a 2012-ben előbb a barátnőjével, majd csapattársai szeme láttára önmagával is végző Kansas City Chiefs-játékos, Jovan Belcher vagy a New England Patriots szép reményű támadója, a többszörös gyilkosság vádjával elítélt, a börtönben öngyilkosságot elkövető Aaron Hernández is ebben a betegségben szenvedett már huszonévesen.

Forradalmi újítás, hogy néhány esztendeje már nem csupán az elhunytak, hanem az élő emberek agyában is ki lehet mutatni ezeket az elváltozásokat, és az összkép rémisztő: például a jelenlegi NFL-játékosok több mint 90 százalékánál bukkantak a kezdődő CTE nyomaira. És csak alig valamennyivel jobb a helyzet az európai labdarúgást űzők körében.

Egyébként aligha véletlen, hogy Puskás Ferenc és Papp László Alzheimer-, a szintén ökölvívó Muhammad Ali Parkinson-kórban szenvedett utolsó éveiben, és látva minden idők talán legjobban fejelő futballistájának, Kocsis Sándornak a visszavonulása utáni gyakori depresszióját és rejtélyes, korai halálát, muszáj gyanakodnunk az ő esetükben is a CTE-re, amelynek a depresszió is egy nagyon jellemző velejárója.

A jelenséget tehát nem lehet a szőnyeg alá söpörni, nagyon-nagyon komolyan kell venni, mégis bízom benne, hogy senki sem tekinti érzéketlenségnek a véleményemet, hogy mindezek ellenére úgy gondolom, nem szabad kivenni a fejelést a futballból, amely a játék egyik legegyedibb, legszerethetőbb játékeleme, mélyen gyökeret vert a sportágban. Legyen az felhő- vagy csuka-, netán „életerős” fejes vagy csúsztatás – imádjuk. Az ezredforduló táján a Nemzeti Sportnak volt is olyan kezdeményezése, hogy az Aranylabda és az Aranycipő mellé bevezethetnék az Aranyfej-díjat is a legjobban fejelő játékosnak – kár, hogy az ötlet nemzetközi megvalósítása végül elsikkadt, itthon azonban három alkalommal hirdettünk versenyt.

Azt hiszem, kevesen olyan naivak, hogy azt higgyék, a profi sport egyébként egészséges bármelyik sportágban is. Sőt, ha már profizmusról van szó, vagyis kenyérkereseti forrásról, akkor talán elhiszik, azt sem a cinizmus mondatja velem, hogy nem igazán ismerek olyan foglalkozást, munkavégzést, amelynek ne lenne egészségügyi kockázata. A szénbányászoknak tele a tüdeje szénporral, a szakácsok ujjízületeit a forró gőz, a hentesekét a jéghideg hús teszi tönkre már korán, a tanároknak általában márciusra kikészül az idegrendszerük, az újságíróknak és más ülőmunkát végzőknek folyton fáj a derekuk és a hátuk, nagyon gyakori körükben a gerincsérv, és ne is beszéljünk az egészségügyi dolgozók helyzetéről például világjárvány idején, vagy a mosónőkről, akik közismerten korán halnak...
Természetesen nem azt gondolom, hogy az euró- vagy dollármilliók kárpótolják az embert az időskori agysorvadásért, hanem azt, hogy különbséget kell tennünk amatőr és profi futballisták között. Előbbiek kapcsán őszintén nem tudom, mi a megoldás, a profik esetében viszont úgy gondolom, most, hogy a kockázatokkal mindenki tisztában lehet, a döntés a kezükben van: felnőtt emberként, számolva a rizikóval maguknak kell határozniuk arról, hogy hivatásnak ezt választják-e, hogy sokszor bele kell fejelniük a labdába (nem ritka, hogy ketten ugranak fel, de nem a labdát, hanem egymás fejét találják el), vagy pedig pályaelhagyók lesznek. Különös eset a korábbi FTC-futballistáé, Tátrai Antalé, aki fejsérülése után a Budafokban játszott, úgy, hogy egyáltalán nem fejelhetett.

Bízni talán abban lehet, hogy a labdakészítés technológiája is fejlődik annyira, hogy egyre csökkenjen a veszély, ma már összehasonlíthatatlanul könnyebbek, légiesebbek a labdák, mint korábban. Bár sohasem próbáltam, biztos vagyok benne, hogy egy száz évvel ezelőtti, ráadásul sokszor vízzel megtelt fűzős labdába belefejelni tényleg szédítő élmény lehetett, csodálom is, hogy annak a generációnak a játékosai közül sokan épek maradtak szellemileg késő öregkorukig.

Valljuk be, nagyon nehéz elképzelni a futballt fejelés nélkül. Gondoljunk csak például egy szögletre vagy egy oldalról érkező beadásra. Beívelik a labdát, nem ugrik fel senki, s mintha földbe gyökerezne a lábuk, arra várnak a játékosok, hogy valahol lepattanjon a labda? Elképzelni is abszurd. És mivel büntetnék azt, aki fejjel ér labdába? Szabadrúgással? Sárga lappal? A tizenhatoson belül büntetővel? Már így is elég röhejes, hogy mostanában a tizenhatos környéki védők hátra tett kézzel állnak a kezezés elkerülése érdekében – a jövőben még a fejüket is be kell majd húzniuk a mez nyakkivágásába?
Ha a fejelést mint játékelemet eltörölnék, nem kétséges, a futball a felismerhetetlenségig megváltozna. Mindenképpen a hátrányára. Ha ezt a radikális reformot keresztülvinnék, a sportágat súlyos károsodás érné, súlyosabb még egy agykárosodásnál is.

Azt hiszem, a futball ezt nem élné túl.